5+1 dolog, ami leginkább hiányzik a baba előtti életemből

Életem egyik legnagyobb élménye, hogy gyermekem született. Az elmúlt, közel 8 hónap alatt, annyi csodás és minden szempontból meghatározó pillanatot élhettem át, amire a családtervezés során, még egyáltalán nem számítottam. Maximálisan egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a gyermekvállalás egy igazi önismereti túra, amelyben számos új információt tudhatsz meg magadról, sőt egy merőben új oldaladról mutatkozhatsz be önön magadnak. A buliból természetesen nem hagyhatjuk ki az édesapát sem, aki a korábbi férj szerepét, egy egészen más minőségű jelenléttel teljesíti ki.

Egy szó, mint száz volt itt bőven változás ez elmúlt, kicsit több mint fél évben. A pörgős, változatos, állandóan mászkálós, fiatal felnőtt, illetve fiatal házas életünk fenekestül felfordult. Számos tekintetben gazdagabbak lettünk, mióta szülővé váltunk (persze nem anyagi értelemben), de van néhány dolog, amiből kevesebb van, vagy egyáltalán nincs úgy, mint régen, néhány dolog, ami igazán hiányzik. A következőkben, ezekről a dolgokról fogok szót ejteni mismásolás és bármiféle bűntudat nélkül.

Szeretek fiatal anyuka lenni, de szerettem a gyermektelen fiatal életemet is. Mindkettőnek megvolt, illetve megvan, a maga szépsége. A kettő között egyértelműen választani kellett, mert ebben a kérdésben nem létezik középút. Ami az egyik életben természetesen jelen van, az a másik életből nyilvánvalóan hiányzik. Szóval, lássuk a medvét! Miket nélkülözök leginkább a baba előtti életemből?

1. Egész napos semmittevés

Meggyőződésem szerint, időnként mindenkivel előfordul (de velem aztán biztosan!), hogy úgy érzi lemerültek az elemei, túl sok volt a pörgés, a hajtás, a tennivaló, túl sok inger érte és kell egy kis nyugi. Kell egy vasárnap, amikor:
– sokáig lehet aludni,
– valami ötletszerűen megvásárolt, egészségtelen, de finom kaja van ebédre,
– órákig lehet feküdni a kádban élvezve a meleg vizet, valamint az illatos habfürdőt, s igazán el lehet mélyülni egy hátborzongatóan izgalmas regényben,
– a délutáni napsütésben kényelmesen, lassan bandukolva lehet kutyát sétáltatni, egy fagylalttal, vagy egy gyümölcsös teával a kézben,
– vacsora helyett, agyonfűszerezett chipset lehet majszolni az esti filmhez, s a sósat kólával kell leöblíteni, hogy aztán maradjon hely a csokis keksznek,
– lustán, lassú mozdulatokkal meg lehet gyújtani egy szál cigarettát hosszan beszívva a füstöt, miközben a férjemmel beszélgetünk és nézzük a magasból az éjszakai paneldzsungel fényeit,
– aztán beleférhet egy kiadós hátmasszírozás, meg egy összebújás a hálószobában is, mert bár hajnal van már, messze még a reggel.

Na, az ilyen vasárnapok azok, amikre jelenleg, szülőként egyáltalán nincs lehetőség. Vannak programok, amiket bele lehet csempészni a hétvégébe. Mindig megoldható pár óra pihenés. Egy feszített tempójú hétben is lehet helye a fürdőkádban ázásnak, az esti filmezésnek, az összebújásnak, vagy bárminek, ami nekünk fontos, DE így egyben, egy teljes napnyi kikapcsolódás, feltöltődés, semmittevés az egyszerűen nem kivitelezhető egy pár hónapos babával az oldalunkon.

2. A jólesően kimerítő programok

Ebbe a kategóriába nagyon sok minden belefér, az edzőteremben pörgéstől kezdve, a bulizáson keresztül, a szinte bármilyen, késő estig tartó mászkáláson át, a vásárlásról nem is beszélve, egészen a társasági összejövetelekig, nagy közös zabálásokig.

A lényeg, hogy korábban annak örültem a legjobban, ha zsúfolt volt a naptáram és folyton mentem valahová, egymást érték az izgalmasabbnál izgalmasabb és a mozgalmasabbnál mozgalmasabb programok. Imádtam pörögni, mert tudtam, hogyha egy hajtós nap után hazaérek, vagy egy hosszúra nyúlt este után, hajnalban bújok ágyba, akkor otthon nyugalom, s pihenés vár. Tudtam, hogy nem baj, ha nagyon elfáradok, mert akármit is csinálok, hamarosan úgyis a végére érek és akkor lesz lehetőségem újratöltődni.

A jólesően kimerítő programok kategóriája tulajdonképpen megszűnt Atesz születésével. Gondoljunk csak bele, hogy amikor elmegyek például edzeni, akkor addig, valamelyik családtag, vagy barátnő vigyáz a kisfiamra. Míg én a futógépen izzadok, és hasizom gyakorlatokat végzek, addig Atesz is remekül szórakozik aktuális játszótársával, azonban, ahogy telik-múlik az idő, az edzést befejezem, túl vagyok a szaunán is, Atesznak meg már hiányzom. Mert lehet egy család nagyon támogató, lehetnek a barátok is szuper segítőkészek és kötődhet egy csecsemő több emberhez is, de anya csak egy van. Amikor a mozgásból hazaérek, csak arra vágyom, hogy a kanapén elterülve ehessek valamit, továbbá megnézhessek egy részt a Grace Klinikából. Ehhez képest, a valóságban kezdődik a második műszak, mert Atesznak szüksége van rám, hogy etessem, itassam, pelenkázzam, játsszak vele, énekeljek neki, fürdessem meg, miegymás…

Mostanra sokszor meggondolom, hogy egy adott programot bevállaljak-e, vagy inkább ne. Hogy vajon előtte, utána bírni fogom-e a babázást, vagy inkább hagyni kéne az egészet, mert csak kikészülök. Számomra jelenleg nem létezik olyan, hogy jóleső fáradtság, ami után édes a pihenés. Csak a 10-es skálán eltérő mértékű kimerültség van, meg némi alvás, illetve kanapén fetrengés, ami az igazi feltöltődéshez mindig kevés.

3. Spontaneitás

Az a típus vagyok, aki szeret mindent előre eltervezni, mégis nagyon élvezem, amikor időnként felfekszem a hullámokra és csak hagyom, hogy sodorjon a víz. Van abban valami pazar könnyedség, hogy az ember kap egy hívást, aztán a következő percben már veszi a kabátját, indul, s akár egy nap is eltelik mire újra hazaér.

Imádtam a szórakozás lehetőségének üdítő váratlanságát, ahogy bekopogtatott a borongósan szürke hétköznapokon. Feldobott a spontán szerveződő se-hossza-se-vége-programok kiszámíthatatlansága. Fürdőztem a szabadságban, hogy a munkaidő, s egyéb rendszeresen előforduló kötelezettségek, valamint a pénztárcám szabta keretek között, tényleg bárhova elmehetek és bármit csinálhatok, amit csak szeretnék.

Mindig is a nyár volt a legkalandosabb évszak. Sokat utaztam és általában csak késő éjszaka kerültem ágyba. Munka után, vagy ha szabadságon voltam, állandóan alakult valami teljesen spontán program, én pedig örömmel vettem részt benne. Hol az egyik, hol a másik barátnőm/barátom hívott fel, hogy menjünk valamerre. Feltűnt egy rég nem látott ismerős és beültünk egy cukrászdába beszélgetni. A férjem lepett meg valamivel. Valaki bedobta egy összejövetel ötletét a csoportbeszélgetésbe. Hétvégi kocsmázás, társasozás, közös vacsora, vagy csajos este alakult. Vagyis, leheletnyi túlzással élve azt mondhatom, hogy mindennapra jutott egy kis váratlanság.

Ehhez képest elég nagy változás, hogy ma már annak örülök leginkább, ha minden terv szerint alakul. Most is van énidőm, s a szórakozás sem hiányzik az életemből, de a gyermekmentes programok éppúgy, mint a babás elfoglaltságok komoly szervezést igényelnek. A dolgok nem történhetnek, ahogy esik, úgy puffan módon. Napirendre és kiszámíthatóságra van szükség. Persze nem kell mindent időzítve, óra szerint csinálni, azonban egy spontán esti csavargás, barátokkal a belvárosban már nem fér bele. Esti rutin van. Játék, vacsora, fürdetés, altatás. Ennek is megvan a maga szépsége, de kár lenne tagadni, hogy mennyire hiányzik az árral sodródás gondtalansága.

4. Felelőtlen költekezés

Soha nem voltam gazdag és a keresetemet sem mondhatom kiugróan magasnak, mégis jól be tudtam osztani, s mindenre jutott, ami igazán fontos volt. Sőt, ennél azért többről van szó. Az igazán fontos dolgok mellett, időről-időre belefért egy-egy impulzusvásárlás, értelmetlenül drága koktélozás, vagy cukrászdázás, mozizás, éttermi vacsora, esetleg egy hétvégi kiruccanás is. Ha olyan figyelmetlen voltam, hogy ruhavásárlásnál a nagy próbálgatás közepette nem néztem meg az árcímkét és a kasszánál ért a meglepetés, hogy pár ezressel többet kellene fizetni, mint amivel eredetileg kalkuláltam, akkor is könnyedén legyinthettem, mert nem vágott földhöz némi indokolatlanul magas kiadás. Amellett, hogy lazán foghattam költekezéseim gyeplőjét, ügyeltem arra, hogy minden hónapban tegyek félre egy nem túl jelentős, de mégis szemmel látható összeget. A hónapról hónapra megspórolt pénzből pedig, szép lassan keletkezett egy amolyan aranytartalék féle, ami azzal a nyugalommal töltött el, hogyha bármilyen váratlan, nagyobb léptékű kiadással kellene szembenézni, akkor van hova nyúlni.

Még Atesz érkezése előtt néhány hónappal végeztünk egy részleges lakásfelújítást, gyerekszoba berendezést. A babakelengye legnagyobb részét ajándékba kaptuk, de a sok segítség mellett is, be kellett szereznünk néhány drága holmit (például a babakocsit, amit használtan vettünk, ám így se volt olcsó). Fogadott orvossal, valamint fogadott szülésznővel szültem, s a köldökzsinórvér levételét, illetve tárolását is kértük. Úgy érzem, hogy nem szórtuk a pénzt, de nem is akartunk mindenáron spórolni a számunkra fontos dolgokon. Biztos lehetett volna tudatosabban költekezni, azonban alapvetően elégedett vagyok a pénzkezelésünkkel. Mégis, tagadhatatlan tény, hogy mire az újszülöttel hazajöttünk a kórházból az aranytartaléknak már csak hűlt helye volt.

A következő hónapokban meg kellett szoknom, hogy észrevehetően csökkent a bevételem, miközben a kiadásaimról ugyanez nem mondható el. Igaz, ami igaz, a korábban szórakozásra fordított pénz lényegében felszabadult, hiszen egy néhány hetes babával nyilvánvalóan nem a moziba járás az elsődleges esti program. Továbbá a férjem mindent megtett, hogy a családunk ne érezze a kiesést, s ebben, egy épp jókor jött fizetésemelés is a segítségére volt. Tehát kijelenthetem, hogy az első félévben, érdemben nem esett az életszínvonalunk. Ez a hat hónap volt a CSED időszaka.

Mostanra azonban, beköszöntöttek a GYED hónapjai és ennek már a fele sem tréfa. Többé nem engedhetem meg magunknak a felelőtlen költekezést. Realizálni kellett a kiadásokat. Új költségvetési tervet kellett készíteni, amit – megmondom őszintén – egyelőre még nem sikerült tökéletesen betartani. Ez annyit jelent, hogy időről-időre az egyéb célra (például az autó éves kötelező biztosítására) félretett összegből csippentgetek le egy keveset. Persze tudom, hogy ebből még baj lesz, mert jelenleg nem látom, honnan fogom tudni visszapótolni a kivett pénzt. Most nem férnek bele a könnyelmű anyagi döntések. A családunk minden tagjának (még a kutyának is) emelkedtek a költségei, miközben kézzel foghatóan csökkent a bevételünk. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megoldani mindent, ami fontos, de állandóan észnél kell lenni és rémesen hiányoznak azok az idők, amikor még nem kellett árgusszemmel figyelni az árcédulákat.

5. Káros szenvedélyek

Ez a kategória kissé megtévesztő lehet, mert én sohasem voltam láncdohányos, de az alkohollal és a koffeinnel sem akadt problémám. Szóval az esetemben, ezek kevéssé tekinthetőek szenvedélynek, sokkal inkább nevezhetőek rossz szokásnak. Mindenesetre kocabagósként, szerettem olykor rágyújtani esténként, sőt ha bulizni indultam, akkor több szál is elfogyott, mire pirkadni kezdett. Továbbá, nem csak a bulikban, hanem hosszúra nyúlt baráti beszélgetések kísérőjeként is előfordult, hogy előkerült néhány koporsószeg.

Ami pedig, az alkoholt illeti. Nem fogyasztottam mindennap és akkor sem sokat, de egy átlagos péntek estébe bőven benne volt egy csajos koktélozás, egy üveg bor a mindent kibeszélő nagy dumálásokhoz, vagy éppen néhány feles valami tombolós koncerten. Évente egy-egy alkalommal pedig az is megesett, hogy a hétvégi kikapcsolódás túlságosan jól sikerült és úgy felöntöttem a garatra, hogy bizony, dimbes-dombosnak éreztem a teljesen sík járdát is.

Hogy a koffeinről is ejtsek pár szót, azt mondhatom, hogy imádtam az energiaitalok tutti-fritti ízét. Feldobta a napomat egy jó kávézás, s a feketeteák élénkítő hatását is élveztem. Egyetemi éveim alatt szoktam rá a szinte mindennapi energiaitalozásra, s bár később mérsékeltem a fogyasztásom mennyiségét, illetve gyakoriságát, valójában egészen a családtervezés kezdetéig nem jöttem le róla.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mind a dohányzás, mind az ivászat, de még a túlzott koffeinbevitel is, rendkívül károsak az egészségre nézve, viszont hihetetlenül jólesőek a fogyasztás perceiben. Így tulajdonképpen, a gyermekvállalás egy nagy pozitívuma, ezen rossz szokások elhagyása. A terhességem alatt, sőt egy kicsivel már azt megelőzően is, életmódot váltottam, s gyökeresen megváltoztattam az étkezési, illetve a különböző fogyasztási szokásaimat.

Meggyőződésem, hogy a testem majd meghálálja ezt az odafigyelést. Gyakran érezem is, hogy energikusabb, egészségesebb vagyok, mint korábban. Azonban be kell vallanom, hogy bár a fenti káros tevékenységeket alapvetően nem kezdtem újra, de a táplálkozás, illetve a koffeinbevitel terén van némi megcsúszás. Időnként beesik egy gyengébb kávé, valamint simán megiszom a feketeteákat. Megtörténik, hogy cukros üdítőt vásárolok. Egy rosszabb napomon pedig, olyan is előfordult már, hogy egy ültőhelyemben betoltam egy egész tábla csokoládét, amit aztán egy zacskó chipssel öblítettem le.

Szóval, ahogy haladunk előre az időben, az anyatejes táplálásból, a szoptatásból adódó egészségügyi felelősség ellenére is, mutatkozik némi „züllés”. Ettől függetlenül, baromira hiányzik egy igazán bulizós este, amikor kimozdulhatok a barátaimmal, s egymás után küldhetem le a finomabbnál, finomabb koktélokat, sőt, ha kedvem szottyan, akár az egyik cigarettára gyújthatok rá a másik után.

+1 Keménység

Na, ez az, amit úgy, ahogy van, otthagytam a szülőszobán.

Atesz előtt, bármilyen témájú filmet simán megnéztem. Nem érintett meg különösebben semmilyen dráma. A munkámból adódóan, napi szinten találkoztam emberi tragédiákkal, piszok nehéz élethelyzetekkel és igazán szomorú sorsokkal, de ezeket is a helyükön tudtam kezelni. Néhány szoros kivételtől eltekintve, sem fizikailag, sem lelkileg nem vittem haza a különböző ügyeket, s a munkaidő lejárta után nem emésztettek a napközben történtek. Ritkán fordult elő, hogy meghatódtam volna. A heves érzelmi reakciók, mint például a sírás, kifejezetten távol álltak tőlem.

Anno, már a kórházban kezdtem kapizsgálni, hogy valami megváltozott bennem, amikor azon kaptam magam, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyeim és valami egészen mélyről jövő zokogás ráz, ahogy állok a zuhany alatt, s ömlik rám a meleg víz. Később az tűnt fel, hogy a reklámoktól kezdve a filmeken át, a zenei videókon keresztül, egészen a mesekönyvekig, minden más lett, mindenben volt valami megrázó, megható, megindító. Hirtelen olyan dolgok kezdtek el hatni rám, amelyekkel azelőtt nem is törődtem. Ahhoz, hogy elérzékenyüljek, elég lett egy kedves emberi gesztus, egy szép dal a rádióban, de néha még attól is bekönnyezek, ha csak az alvó gyerekemet nézem.

Talán felmerülhet a kérdés, hogy miért azt választottam +1-nek, amit. Nos, azért, mert az összes többi hiányzó, csak időszakosan tűnt el az életemből.

Ahogy Atesz egyre idősebb lesz, biztos vagyok benne, hogy jut majd nekem olyan nap, amit teljes egészében a semmittevésnek szentelhetek. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy a jólesően kimerítő programok visszatérése is meg fog történni, a nem is olyan távoli jövőben. Sőt, egy nagyobb gyerekkel már nem csak a kötelezettségek változnak meg, hanem a programjaink rugalmassága is más lesz, olykor belefér majd egy kis spontán kimozdulás. Az anyagi helyzetünk folyamatosan változik, állandóan módosul, ahogy most szorosabb a nadrágszíj, úgy később jobbra fordulhat a helyzet és nem örökké kell megtartóztatni magam a felelőtlen költekezés élményétől. A szoptatás abbahagyását nem egy konkrét időszakhoz, korhoz, hanem Atesz igényeihez szeretném igazítani, de legyen az 1,5 év vagy akár 2 év, mindegy, hiszen egyszer úgyis felvirrad a nap, amikor a melleim nem jelentenek többé sem elsődleges, sem kiegészítő táplálékforrást a számára, és akkor mindenképp beiktatok egy igazán tombolós, ereszd-el-a-hajam estét.

A +1 viszont valami olyasmi, amit úgy érzem, hogy végleg elveszítettem. A tárgyilagos érzéketlenség talán nem a legelőnyösebb vonás egy emberben, azonban én nagy hasznát vettem a mindennapok során. Most pedig, meg kell tanulnom elfogadni az új, kissé sziruposan csöpögős, esetenként meglepően nyálasan érzelgős önmagamat, ami nagy kihívás. Az, hogy néhány év múlva hiányozni fog-e a rideg távolságtartás képessége, jó kérdés. Az biztos, hogy jelenleg hiányzik.

Jön az első fogacska, avagy versben mondom el, hogy rossz

Telik, múlik, megy az idő
cseperedik a csecsemő.
Jobbra-balra forgolódik,
a fogcsíra mozgolódik.

Éles visítás harsan,
egy fog nem nőhet halkan.
Hiába a kencék, krémek.
Mit sem érnek drága gélek!

Folyton mindent meg kell rágni,
jó volna a falra mászni,
vagy valahova elfutni,
bajoktól messzire jutni.

Az ebéd most nem csúszik,
de a játékért kúszik.
Az álommanó nem jön,
az éjszaka elköszön.

Reggel haját tépi anya,
mert rögtön zokog a baba.
Kezdődik egy újabb nap,
valaki idegbajt kap.

Egyszer majd elmúlik ez,
a jó, a rossz egyre megy.
Semmi sem tart örökké már.
Valahol egy szebb jövő vár.

Vajon mit ér a sok közhely?
E vigasztalás kész röhej!
Sokkal nagyobb segítség
Egy tábla csoki kedvesség 🙂

A halál váratlansága, avagy egy remek nőgyógyászra emlékezve

Eredetileg a szülés várható időpontjával kapcsolatban szerettem volna írni. Azt terveztem, hogy a születés csodájának váratlanságát fejtegetem majd, de egy hasonlóan váratlan, azonban cseppet sem csodálatos esemény közbeszólt.

Fiatal anyukaként, egy fiatalos férjjel és egy hét hónapos kisbabával, valamint egy költözés küszöbén állva, kevés téma foglalkoztat ritkábban, mint a halál gondolata. Valahogy körülöttem minden az életről szól. A családomra általánosságban is, de a nőkre különösen jellemző a hosszú élet. A nagymamám például, már elmúlt 91 éves, mégis kiváló mentális és fizikai állapotban van. Persze, ahogy egyre idősebb leszek, mind gyakrabban fordul elő, hogy az ismeretségi körömben haláleset történik, de az valahogy teljesen más. Más, mert az mindig a valakinek a valakijével történik. Szóval, olyan távoli, megfoghatatlan dolog. Tulajdonképpen csak egy szomorú hír, amin sajnálkozik az ember, de nem érinti meg igazán. Egy szó, mint száz, én most egy olyan életszakaszban vagyok, amelyben könnyű elfelejteni, hogy minden, ami valaha elkezdődött, az egyszer véget is ér. Hát, most kaptam egy erős emlékeztetőt…

Eljött az éves rákszűrés ideje, ami a szülés utáni 7. hónapban már abszolút aktuális, így gyanútlanul telefonáltam a magánklinika recepciójára, hogy időpontot kérjek a vizsgálatra, amikor arról tájékoztattak, hogy ez a rendelés megszűnt, mert a nőgyógyászom, Dr. Sávai György a nyáron elhunyt. A recepciós hölgy szavai hidegzuhanyként értek és azt vettem észre, hogy remegni kezdett a telefont tartó kezem. Annyira leforrázott a hír, hogy alig tudtam megszólalni, fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt az egész. Hiszen májusban, a szülés utáni kontroll vizsgálaton még találkoztunk és ugyanolyan volt, mint máskor. Tény, hogy idős orvos volt már, de a fittségét, az energikusságát megőrizte. Abszolút nem úgy festett, mint aki hamarosan meghal. Ez mondjuk nyilván butaság, mert a közelgő halál általában nincs az ember arcára írva. Ettől függetlenül, nehéz volt felfogni, illetve elfogadni, hogy ez tényleg igaz és már nincs többé. A halálhíre teljesen letaglózott, valamint képtelen voltam napirendre térni a váratlansága felett.

Letettem a telefont, aztán csak ültem az üres naptáram fölött, kezemben a tollal, amivel már nem írhattam be sehova, hogy Sávai rákszűrés. Alig fél perc telhetett el, amikor a naptár vonalai egy kicsit elmosódtak, mert már a könnyeim fátylán át néztem, sőt inkább csak bambultam, mert ami figyelemre méltó, az befelé volt látható. 10 év emlékei peregtek le a szemem előtt.

Az első találkozásunk nagyon meghatározó és katartikus élmény volt, bár nekem nincs róla emlékem. Nála születtem. Ő segített anyámnak, a világra hozni engem. Az anyaméh után, az ő keze volt az első, ahova megérkeztem. Aztán elszaladt 16 év és a következő kép, hogy anyám kíséretében ülök a magánrendelésén, hogy megkaphassam a HPV elleni védőoltást. Emlékszem, hogy milyen erőteljes volt a kézfogása és váratlanul ért, mennyire felnőttként kezel. Végig Orsolyának hívott, amitől kicsit kirázott a hideg, mert csak az anyám nevezett így, ha valami rosszat csináltam, de közben tetszett is, mert annyira komolyan hangzott. Nem sokkal később ismét megjelentem nála, a nagykorúságom küszöbén, hogy írjon fel fogamzásgátlót. Majd éveken át jártam hozzá háromhavonta újabb, meg újabb receptekért. Évente mentem rákszűrésre is. Kivéve, amikor nem, s egyszer két év kimaradt. Maga a vizsgálat kifejezetten kellemetlen volt, én pedig azt gondoltam, hogy fiatalon, HPV elleni védőoltással biztosan nem lehet semmi bajom. Hát, lehetett… Nagyon megijedtem, amikor rossz lett a leletem, de az igazán ijesztő dolog, csak ezután jött. Egy nap csörgött a telefonom a megismételt vizsgálat után, s ahogy megláttam a kijelzőn a nevét, már tudtam, hogy nagy a baj. Műteni kellett. Hidegkéses konizáció. Rémesen hangzott, de nem is volt annyira rémes, de csak miatta nem volt az. A leleteim alapján nagyon gyorsan beutalt a kórházba, majd a befekvésem másnapján már túl is estem a műtéten, 72 órával később pedig, hazaindulhattam. Az altatásból felébredve, még kótyagos voltam, amikor bejött és rögtön megnyugtatott, hogy jól sikerült az operáció. Végig rajtam tartotta a szemét, s néhány hét múlva a szövettan eredményét elemezve, mindkettőnknek őszinte volt a mosolya, mert a sorok között ott volt a lényeg, hogy a kimetszés az épben történt, vagyis minden rendben. Ezek után, jobban ügyeltem a rákszűrések időpontjára, bár volt is egy kis gyomorgörcsöm minden egyes alkalommal, hogy most majd mi lesz az eredmény. Az aggodalmam fölösleges volt, mert többé nem volt rossz leletem. Közel két évvel később pedig, ama bizonyos pozitív teszt után, hozzá vezetett az első utam. Ő gondozta a terhességemet, így nem volt kérdés, hogy szülni is nála szeretnék. Hogy milyen volt a szülésem arról egy későbbi bejegyzésben hosszabban fogok majd írni, úgyhogy most csak annyit mondok, örülök, hogy őt választottam orvosomnak, nagyon elégedett vagyok a munkájával, úgy érzem a legjobb kezekbe került a kisfiam. A szülést követően, a kórházban töltött idő alatt, kiemelt figyelmét élveztem, majd a kontroll vizsgálaton is rendkívül körültekintő volt.

Végig egyfajta derűs távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat. Sosem volt zavaróan közvetlen, vagy bizalmaskodó, ami egy nőgyógyásznál szerintem kiemelten fontos. Nem hiszem, hogy az egyszerű paciensei közé tartoztam volna, mert bármilyen apró probléma merült fel, arról nekem mindig számtalan kérdésem volt, de ő megingathatatlan nyugalommal megválaszolta valamennyit. A legmardosóbb félelmeim, a legkínzóbb fájdalmaim és a legnagyobb örömöm pillanataiban volt mellettem. Soha nem ijesztgetett fölöslegesen, de mindig ott volt és lépett, amikor kellett. Az élesebb helyzeteket is megoldotta, miközben higgadt maradt, s nem veszítette el a humorérzékét sem.

Az orvos-beteg kapcsolatunk évei alatt, időnként tett néhány megjegyzést az indokolatlan gyorsasággal gyarapodó súlyomra, az egészségtelen étkezési szokásaimra, valamint megmosolyogta egy-két igazán gyermeteg kérdésemet. Kezdetben felvontam a szemöldököm a kommentárjaira, aztán megszerettem a fanyar humorát. Egy kolléganőm mondta, hogy a humor egy túlélő tulajdonság és azt hiszem, hogy ebben nagyon igaza volt. Tényleg több olyan pillanatra is emlékszem, amikor épp elragadott volna a kétségbeesés, meg az önsajnálat, s a doktor úr egy kéretlen hozzászólása rántott ki belőle. A műtéttől kezdve, a terhesgondozáson át, egészen a szülésig, egy olyan támogató, megtartó, segítő háttérre leltem a személyében, ami mindig megnyugtatott, hogy ha épp van is valami baj, akkor a legjobb kezekben vagyok és foglalkoznak velem.

Korábban úgy gondoltam, hogy az állami egészségügy bizonyos területei ugyan siralmas állapotban vannak, azonban ez engem nem érint érdemben, mert azon kevés szerencsések egyike vagyok, akik a családjuk támogatásának köszönhetően, megengedhetik maguknak, hogy a legfontosabb ügyekben fizetős szolgáltatást vegyenek igénybe, magánrendelésre járjanak. Meggyőződésem volt, hogy az orvos is csak egy szolgáltatást nyújtó személy, akinek a szakértelme, továbbá az odafigyelése megfizethető.

Most úgy érzem, hogy van valami, amivel nem számoltam, s az nem más, mint az emberi tényező. A doktor úr személyében, elveszítettem egy erős szövetségest, aki a távolból kísért, de amikor kellett, mindig mellém lépett az élet országútján. Ez a veszteség, pénzzel nem pótolható. Távozásával egy olyan űrt hagyott, amit sehogy sem tudok kitölteni tízezresekkel. Választhatok magamnak egy másik orvost, aki szuper iskolákba járt, sok éves szakmai tapasztalata és rendkívül modern, felszerelt magánrendelője van, de nem lesz olyan többé egy se, akiről elmondható, hogy világra segített engem és a gyermekemet is. Ezt sosem felejtem el neki.

5+1 furcsa utastípus, avagy tömegközlekedés a harmadik trimeszterben

Kevesen gondolták volna, hogy a szülés előtti harmadik hétig dolgozni fogok. Nem mintha a munkám jellegével lett volna a gond, hiszen egy fizikailag kevéssé megterhelő, elsősorban adminisztratív, számítógép előtt ülős munkát végeztem. Sokkal inkább a munkába jutás, illetve a hazavezető út jelentette a problémát. Naponta összesen 2,5 órát utaztam, mert az otthonom Észak-Pesten található, míg a munkahelyem Dél-Pesten helyezkedik el. Nem csak az aggodalmaskodó ismerősök, de még az orvosom is óvatosságra intett. Úgy vélte, hogy egy kismamának nem tesz jót ilyen sok tömegközlekedés.
Bennem erős volt az elhatározás, hogy dolgozni fogok, ameddig csak az egészségem, illetve a baba egészsége engedi. Persze nem szeretném úgy beállítani, mintha belülről fűtött volna a munkakedv perzselő tüze, mert a motivációm sokkal inkább anyagi természetű volt.

Szóval maradtam dolgozni és utaztam rengeteget minden áldott hétköznap. A munkát bírtam végig, a tömegközlekedés azonban rendkívül megviselt a harmadik trimeszterben. A végén már annyira szörnyű volt, hogy majdnem tényleg elmentem a háziorvosomhoz, hogy írjon ki táppénzre. De aztán, összeszorítottam a fogam és kibírtam. Néha utazás közben, többször is megszámoltam, hány nap van még hátra. Reggelente úgy éreztem magam, mint aki csatába indul, egy eleve egyenlőtlen harcban. Délutánonként pedig, ahelyett, hogy örültem volna a munkaidő végének, előre elkeserített a rám váró hosszú szenvedés. Utam során elsősorban kötöttpályás közlekedési eszközöket használtam, mint a hév és a villamos, de az örökké dugóba kerülő buszt, sehogy sem tudtam elkerülni.

Ahogy közeledett a szülés várható időpontja, úgy lett egyre nehezebb az életem, a hatalmas pocakommal, s úgy lett egyre kibírhatatlanabb a tömegközlekedés is. Az alábbiakban megemlékeznék az életemet leginkább megkeserítő 5 utastípusról, plusz egy, a szabályt erősítő pozitív kivételről.

1. Maga a nagybetűs ÖNZŐSÉG és KÖZÖNY, akit az sem érdekelne, ha ott esnék össze az orra előtt

Ő a leggyakoribb fajtája a BKK járatait mindennap használó utazóközönségnek. Legfontosabb ismertetőjele, hogy ugyan van szeme, de szánt szándékkal nem használja. Szemkontaktust például egyáltalán nem lehet vele teremteni. Az utazás idejére igazából szeretne láthatatlanná válni az ülőhelyével együtt, amit gyakran a társas érintkezés szabályainak tudatos semmibevételével, agresszíven tolakodva szerez meg. Ő aztán nem diszkriminál senkit, de nem is segít senkinek, mert saját magán kívül, másra nem akar figyelni. A többi ember létezése, valamint jelenléte csupán szükséges rossz, egy apró kellemetlenség a számára, amiről jobb tudomást sem venni. Neki egyetlen dolog számít: az ő nyugodt, lehetőleg kellemes utazása és kényelmes ülőhelye. Na, ő az, aki akkor sem néz fel – a helye átadásáról pedig már ne is beszéljünk – ha a testmagassága, illetve a szóban forgó kismama testi adottságai, továbbá az egymás hegyén-hátán nyomorgó tömeg okán, olyan helyzet alakul ki, hogy egy semmivel össze nem téveszthető, gigantikus méretű terhes pocak lóg az arcába, s egy-egy nagyobb úthibánál még az orrához is nyomódik. Számos altípusa létezik. A teljesség igénye nélkül csak néhányat említenék:

– Telefonbűvölő: A mobilján kívül mást nem lát, nem hall nem beszél.

– Könyvmágus: Olvasás közben megszűnik a perifériás látása. Amennyiben újság van nála, azt teljes terjedelmében a mellette ülő ölébe hajtogatja. Végülis, valahol mind egyek vagyunk.

– Busz DJ: Valamiért úgy érzi, hogy zenei ízlését a teljes utazó közönséggel meg kell osztania. Igénye az lenne a hangerőre meg a minőségre, csak pénze nincs az eszközre, így többnyire valami elképesztően torz recsegő- ropogó artikulátlanul üvöltő metált, vagy élvezhetetlen gépzenét tol az utastérbe.

– Szállító: Az ő táskája nem ám olyan kis olcsó darab, hogy elférjen az ölében, vagy a földre lehessen tenni. Bizony, bizony ő nem akárki. A csomagjának külön ülőhely kell. Arról pedig, hogy a székek eredetileg az emberek ülve utazás iránti igényének kielégítésére kerültek beszerelésre, még sohasem hallott.

2. Az igazságosztó

Ő is szeretett volna leülni, de már nem jutott neki hely, ezért mindenkit egységesen gyűlöl, aki ül. Sok mindennel baja van. Egy igazi rendszerkritikus. Mindig is arra a pillanatra várt, hogy páratlan elemző készségét megcsillogtathassa. Tulajdonképpen egy szuperhős és egy ítész keveréke. Amint megpillantja, a terhes pocakot tudja, hogy eljött az ő ideje. Első lépésben kiválasztja azt a személyt, aki a legkevésbé szimpatikus a számára. Majd második lépésben teljes hangerővel kezd el kiabálni vele, hogy mégis, hogy képes nyugodtan ücsörögni, miközben egy kismama álldogál. Végül, a harmadik lépésben, elindítja a közhely cunamit, ami már régóta kitörésre várt benne. Kedvenc szófordulatai következők:

„Mégis milyen ember az ilyen?”
„Hát, ezért tart itt ez az ország!”
„Bezzeg az én időmben… /Ezek a mai fiatalok…”
„Az ilyenek miatt fogy el a magyar.”
„Magát, hogy nevelte az anyja?”
„Ez a viselkedés az Orbán/Gyurcsány rendszer hozadéka.”
„Ebből is látszik, hogy a világ megérett a pusztulásra.”

3. A mártír

Magától adja át a helyét, de legszívesebben nem tenné meg. Éhezi a figyelmet és az elismerést. Szeretné, ha végre észrevenné valaki, milyen áldozatokra képes, mennyire jó ember. Nem bírná ki, ha a jó példája észrevétlen maradna. Ő maga is szeretne egy ülőhelyet kapni, lehetőleg azonnal, az átadott helyért cserébe. Benne is elbújt egy meg nem értett kritikus. A lelkiismeret furdalás keltésének nagy mestere. Olyan jól esik a szívessége, mint amilyen öröm, ajándékba kapni egy szelet romlott sajtot. Megnyilvánulásai rendkívül változatosak, azonban alapvetően egy kaptafára megy az egész:

„Látom, hogy mekkora hasa van kismama. Nyilván leülne. Úgy látom ezen a buszon/villamoson/héven senki sem veszi észre magát. Igaz, én nagyon beteg/idős/lábfájós/sokat dolgozó vagyok, lássa mégis átadom a helyemet. Tulajdonképpen nem is bírok sokáig állni, de belőlem még nem halt ki az emberség és az udvariasság. Üljön csak le, én majd állok a végállomásig a fájós lábamon, mert más úgysem adja át a helyét. Remélem, addig nem esem össze, majd jó erősen kapaszkodok. Már amennyire ezekkel a megrepedt ujjaimmal egyáltalán tudok…”

4. A dumagép

Ő az, akit minden érdekel. Nagyon szeretne beszélgetni valakivel. Szült már, szülni fog, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akinek köze van a szüléshez. Van véleménye a gyermekvállalásról. Szükségét érzi, hogy életének legintimebb részleteit egy vadidegen kismamával ossza meg. Egyáltalán nem érdekli, hogy akihez beszél, az egyrészt szeretné-e, hogy hozzá beszéljen, másrészt érdekli-e, amit mondani akar neki. Indokolatlanul hangosan mond ki olyan szavakat, mint az anyatejes fos, beöntés, bepisilés. Ha van valamilyen tragikus végkimenetelű története a terhességgel kapcsolatban, azt semmiképp sem tartja magában. Soha nem száll le néhány megálló után. Olyan mintha, egész nap ráérne, és csak mondja, mondja, mondja… Megdöbbenve, sőt sértetten néz, ha beszélgető partnere esetleg leszállna, miközben ő még benne van egy sztoriban. Az biztos, hogy amikor a párbeszéd alapjait oktatták, akkor ő hiányzott az iskolából. Még szerencse, hogy mire a monológhoz értek a tananyagban, addigra meggyógyult. Kedvenc témái, illetve történetei az alábbiak:

– Vetélés a terhesség közepén/végén,
– Horrorisztikus szülés,
– Csecsemő halál,
– Megváltozott szex, illetve annak teljes hiánya a gyermekvállalás után,
– Szülés utáni depresszió

5. A hányingerkeltő

Róla elképesztően nehéz többet mondani, mint amit már a neve is elmond róla. Különleges jellemzője, hogy minden esetben ott bukkan fel a tömött buszon, ahol a kismamának véletlenül sikerült leülnie. Népes kasztjába tartoznak a következők:

– mosdatlan, vizelet/széklet/hányás szagtól bűzlő hajléktalanok
– pia és izzadságszagú, hazafelé ténfergő buli huligánok, akiknek kicsit hosszúra nyúlt az este, így reggel hétkor,
– halat, hagymát, vagy más erős szagú szendvicset zabálók
– az émelyítően édes illatú pacsulikat mértéktelenül használók
– valamilyen ázott, szőrös állatot (többnyire kutyát vagy macskát) szállítók

+1 Az álruhába bújt angyal

Ő az, akitől semmi jót nem várok, sőt ha, tehetném, elkerülném, mégis úgy viselkedik, hogy miatta felül kell vizsgálnom a megcsontosodott előítéleteim mindegyikét. Különleges ismertetőjele, hogy ott segít, ahol a leginkább szükség van rá. Ritka, mint a fehér holló. Sokak szerint, nem is létezik. Én tudom, hogy nem csak mese, mert valóban találkoztam vele. Miatta bírtam ki olyan sokáig, hogy csak a szülést megelőző harmadik héten hagytam abba a munkát. Ő aranyozta be néhány rémesen sötét órámat. Ő az oka, hogy egyáltalán érdemes reménykedni abban, hogy egy szép napon majd megváltozik a magyar tömegközlekedési kultúra. Ebből a típusból tényleg annyira kevés van, hogy konkrétan leírom azt a néhányat, akivel dolgom volt:

– csimbókos hajú, dohos ruhájú, izzadtságszagú középkorú nő, kb 12 szatyorral, aki rögtön átadta a helyét, amint meglátott, pedig alig tudott felállni és megkapaszkodni a sok cuccától,
– agyontetovált, karfiolfülű, rosszarcú fiatal férfi, aki kinyitotta nekem az ablakot, mert észrevette, hogy szükségem van egy kis friss levegőre
– kövér, nagyhangú, vastag aranyláncos, kortalan arcú romaférfi, aki lesegített a buszról, amikor már nem láttam a nagy hasamtól, hogy hova lépek
– feltűnően össze nem illő ruhákat viselő, édeskés illatú, nagyon idős nénike, aki azonnal felpattant, ahogy felszálltam, és „Nini, egy kismama!” felkiáltással sugárzóan mosolygott rám
– extrém módon túlsúlyos, orrkarikás, punk kamaszlány, aki megtartotta nekem a busz ajtaját, hogy én is elérhessem

Az lenne a legszebb, ha azt írnám, hogy minden jó, ha a vége jó és van remény arra, hogy egy nap majd öröm lesz tömegközlekedéssel utazni, de ez indokolatlanul mézesmázos lenne. A valóság az, hogy, ha az ember megteheti, akkor jobb hanyagolni a tömegközlekedést. A harmadik trimeszter vége óta, szinte kizárólag autóval utazom és be kell vallanom, hogy nekem most ez tűnik a legjobb választásnak.

5+1 gondolat a terhességi diabéteszről, és ami mögötte van

Amikor a második trimeszterben megjelentem a terheléses cukorvizsgálaton tudtam, hogy van mitől félnem. Sohasem voltam az egészséges táplálkozás felkent szakértője, de annyi fogalmam azért nekem is volt a témáról, hogy a hamburgerek, pizzák, sült krumpli menük, tésztaételek, cukros szénsavas üdítőitalok, chipsek valamint a körúti gyros mértéktelen fogyasztása biztosan nem a hosszú élet titka. Felmerült bennem a gyanú, hogy lehet egy kis probléma az ízérzékelésemmel, amikor meghallottam, hogy a váróban ülő többi kismama förtelmesnek, sőt szinte ihatatlannak értékeli a cukros oldatot, amit meg kellett innunk és alig bírják magukba erőltetni, én viszont alig egy perc alatt eltüntettem az egészet, s csupán annyit éreztem, hogy egy kissé túl édes. Aggodalmam erősödött, amikor láttam, hogy néhányan sietősen a wc felé veszik az irányt, majd pár perccel később szemlesütve közlik az illetékes nővérkével, hogy valószínűleg meg kell ismételni a vizsgálatot, mert nem sikerült bent tartani az oldatot. Én meg nem éreztem semmit, csak azt, hogy borzasztó lassan telik ám az idő és elképesztően hosszú ez a vizsgálat. Nagyon hálás vagyok egy kedves barátnőmnek, aki bár fél a vérvételtől, mégis elkísért e jeles alkalomra, hogy társaságával feledtesse a mindent átható kórházszagot. Így, hogy nem voltam egyedül, egész elviselhetően vett el körülbelül fél napot az életemből ez a vizsgálat. Annak ellenére, hogy voltak félelmeim a lehetséges eredményeket illetően, mégis derűsen hagytam el a várótermet, abban bízva, hogy ennyivel már túl is vagyok a kellemetlenségen. Hát, nem voltam. Nagyon nem…

Az eredményeim szerint, a cukros oldat elfogyasztását követően mért érték alulmúlta az éhgyomorra mért értéket és ez inzulin rezisztenciára utal, vagyis engem is szeretettel a várnak a dietetikai tanácsadáson. Nos, így kezdődött, s csak a szülés után 1-2 héttel ért véget a kálváriám az egészséges étkezéssel, a 180 grammos szénhidrátdiétával, valamint a táplálkozási naplómmal. Ennek az egyébként sem rövid, de még a valóságnál is sokkal hosszabbnak tűnő időszaknak nem szeretnék minden mozzanatáról részletesen írni, azonban az alábbiakban kiemelnék néhány emlékezetes sarokkövet:

1. „Higgyék el kedves kismamák, hogy ez a 180 grammos szénhidrátdiéta nem valami valóságtól elrugaszkodott önsanyargatást jelent, hanem csak egy kis plusz odafigyelést igényel a saját maguk és a babájuk érdekében is!” (Mondta a vasággyal együtt 50 kilós táplálkozási szakértő)

Nos, én elhiszem, hogy annak, aki zöldséget eszik gyümölcscsel, s csak a pékségben látott fehér kenyeret, ez a diéta valóban nem számít komoly önsanyargatásnak, DE mindenki másnak,

– aki úgy eszik az éttermekben, hogy a főétel után még maradjon hely a desszertnek is (a nutellás palacsintának),
– aki állandóan rohan valahová, s útközben szívesen bekap egy szelet pizzát,
– aki elsőként kér repetát a családi ebédeken,,
– akinek az esti filmhez jár egy zacskó chips,
– aki olvasás közben simán elmajszol egy tábla csokit
na, annak igenis baromi nagy változást jelent az életében egy ilyen diéta!

2. „Egy kis bűnözés a legszigorúbb diétába is bele kell hogy férjen!” (Szólt anyukám, miközben egy szelet tejcsokoládét nyújtott felém.)

Biztosan van, akinek simán belefér, de nekem, akinek eleve nem erénye a mértékletesség, tutira nem. Azt el tudom dönteni, hogy vezetem a táplálkozási naplót, betartom a szabályokat, s csak naponta 180 gramm szénhidrátot veszek magamhoz. Szigorú ez a diéta, szenvedek is tőle, de persze hosszútávon megéri és a babáért mindent. Szóval ez megy, működik, de az hogy időről időre, ennyi meg annyi grammal szegjem meg, az egyszerűen nem férhet bele. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az egyik nap húsz grammal túllépem a megadott mennyiséget, abból még nem lesz semmi bajom, DE ez egy nagyon ingoványos talaj. Hiszen mi is az az időről időre, illetve pontosan mennyi is az ennyi, meg annyi gramm? Mi számít különleges alkalomnak? Jobban belegondolva, szinte minden napra jutna valami alkalom. Mindig akad egy névnap, egy szülinap, egy családi ebéd, egy csajos kávézás-sütizés, egy szuper film, amit nem lehet nassolás nélkül megnézni, vagy csak egy nehéz nap, ami után megjutalmaznám magam. Egy szó, mint száz, annak, aki igazán kajafüggő, nincs olyan, hogy kis bűnözés. Diéta van, vagy zabálás. Az aranyközépút nem minden élethelyzetben létezik.

3. „Az egészséges ételek is nagyon finomak. Ma már szinte minden egészségtelen élelmiszernek, létezik valamilyen egészséges, vagy egészségesebb alternatívája, csak meg kell találnia. Az, hogy egészségtudatosan étkezik, még nem jelenti azt, hogy lemond az ízletes étkekről. Néhány hét diéta után, már meg sem tudna enni egy szelet tortát, mert hihetetlenül gyorsan megváltozik az ízérzékelése és émelyítően édesnek fogja találni.” (Olvastam egy egészséges életmódról szóló blogon)

Ez nagyon klassz volna, ha tényleg igaz lenne, de sajnos egyáltalán nem az. Legalábbis az én esetemben semmiképp. Próbálkoztam rengeteg mindennel, a mindenmentes, 900 forintos mini süteménytől kezdve, a gyümölcsturmixokon keresztül, a zöldségchipseken át, egészen a cukormentes cukorkákig, DE a legtöbb, amit elmondhatok, hogy némely egészséges édesség nem is rossz, ahhoz képest, hogy egészséges. Ami pedig, az ízérzékelést illeti, annyi igaz, hogy meglepő milyen zamatos ízük van a gyümölcsöknek, ha az ember nem locsolja a szervezetébe reggeltől-estig a különböző ízfokozókat. Én őszintén vágytam rá, hogy két hónap diéta után, egy fél kávéskanál nutella kóstolásakor majd jól elfintorodom, és azt mondom, ohhh ez borzasztóan édes, nem is tudom más, hogy bírja ezt megenni. A fentiek ismeretében, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, csalódnom kellett a diéta ezen hatásában. Nem fintorodtam el, sőt nagyon is meg bírtam enni és ami még ennél is rosszabb, azt éreztem, hogy az a kis kóstoló semmi volt, be kellene tolni az egész üveggel…

4. „Az elején nehéz, de egy idő után már nem is fog eszedbe jutni az a rengeteg szénhidrátos kaja, ami most annyira hiányzik.” (Bátorított egy kedves idegen a liftben, akin volt minimum 30 kiló túlsúly, hát ő már csak tudja, ugye…)

Ezt a bátorítást sokaktól megkaptam és magam is nagyon vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor nem érdekel már a hamburger, meg a többi, de sajnos sosem jött el. Az mindenképpen pozitívum, hogy az idő múlásával egyre kevesebb gondolatomat töltötte ki a szénhidrátban gazdag ételek iránti sóvárgás. Teljesen azonban nem szűnt meg a problémám, egy kicsit mindig ott maradt. A harmadik trimeszterben már annyira rutinosan vezettem a táplálkozási naplómat, s olyan jól belejöttem a diétába is, hogy egy nap, minimális időt vett el az életemből a táplálkozással való elméleti foglalkozás. Szóval ébren már nem sóvárogtam, de volt egy visszatérő álmom ilyenkor is, amelyben a munkába tartva, keresztülmegyek az aluljárón, s megcsap a frissen sült pékáru isteni illata. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, így benyitok a látványpékségbe. A pultban azonban nem egy kedves eladó, hanem a dietetikai tanácsadó és a nőgyógyászom állnak. Mindketten szigorúan méregetnek, majd a tanácsadó megszólal: Biztosan szeretne vásárolni? Így visszaemlékezve ez egy nevetséges álom, de akkor nagyon megviselt.

5. „Ha nagyon erősen kell küzdened a célodért, mindened fáj és legszívesebben feladnád, akkor valószínűleg jó úton jársz, csak így tovább!” (Bíztatott az úszásedzőm, körülbelül 10 éves koromban)

Ez tényleg így van. Akármennyire szenvedtem a diéta miatt, valamint akárhányszor vágtam földhöz a táplálkozási naplómat, mégis megérte. Nagyon gyorsan elkezdődött egy pozitív változás, ami számos dolgot érintett. Jobb lett a vérképem. Csökkent a túlsúlyom, miközben a baba egészségesen fejlődött, s folyamatosan növekedett. Általánosságban véve, könnyebbnek éreztem magam, több volt az energiám. Stabilizálódott a vércukrom. Eltűnt az életemből a kajakómás fetrengés. Jobban aludtam. Kellemesebb volt, úgy pihenni, hogy nincs teljesen tele a hasam valami szeméttel. Már nem volt szükségem több táplálék kiegészítőre, mert az étkezések során is jelentős mennyiségű vitamint vittem be a szervezetembe. Írnám szívesen, hogy és még sorolhatnám, mert minden megváltozott. De minden, azért nem változott meg. Sőt ennél több se. Csak ennyi volt az egész. Mindenesetre nekem épp elég, hogy úgy érezzem, megéri kilépni a komfortzónámból és keményen megküzdeni saját magammal.

+1 A tanulság?

Amikor tinédzser voltam, nem volt jó a gazdasági helyzet, a családi kassza helyzete pedig kifejezetten rossz. A szüleim rengeteget dolgoztak, hogy mindenünk meglehessen. Anyukámnak másodállása is volt és előfordult, hogy csak este tízre ért haza. Olyankor apukám készített neki melegszendvicseket, masszírozta a lábát, aztán együtt nézték a helyszínelőket. Nem volt ebben semmi rossz. Anyának aznapra ennyi kikapcsolódás jutott. Egyébként mindig volt otthon gyümölcs, meg zöldség. Anya mindig mondta, hogy együnk sok gyümölcsöt és minden napra jutott zöldség is. Mégis. Egy szép napon azon kaptam magam, hogy én is a tévé előtt ülök és este tíz után tömöm magamba a melegszendvicset. Ez talán jelent valamit. Persze az is lehet, hogy semmit, én meg csak belemagyarázom.

Mindenesetre, úgy gondolom, hogy a szokásokra oda kell figyelni, mert a szokások fontosak. Fontos, hogy ne a tévé előtt egyek és ne valami szemetet. Fontos, hogy elkerüljem az érzelemevést, vagyis ha bármi bánat, öröm, vagy meglepetés, esetleg stressz ér, akkor ne az legyen a zsigeri reakcióm, hogy zabálok. Az étel nem jutalom, de nem is büntetés. A nassolás az egyik legrosszabb pótcselekvés. Akkor kell enni, amikor éhes vagyok. Naponta többször keveset kell enni, meghatározott időközönként, nem percre pontosan, de legyen benne rendszer. Jó példát kell mutatni. Az sokkal kevesebbet számít, hogy mit mondok, mint az amit ténylegesen lát a gyerek. Úgyhogy igyekezni fogok. Aztán majd néhány évtized múlva kiderül, hogy Atesz, mikor és, hogy eszi a melegszendvicset.

Megérzések és a valóság – Fiú lesz, vagy lány?

A terhességem első néhány hetében csak az foglalkoztatott, hogy legyen szívhang és az orvos mindent rendben találjon az ultrahangon. Azonban, amint megnyugtatott a vizsgálat eredménye, illetve szép lassan rögzült a tudatomban a gondolat, hogy nekem kevesebb, mint kilenc hónap múlva TÉNYLEG gyerekem fog születni, rögtön elkezdett izgatni az is, vajon milyen nemű lesz a kicsi.

A férjemmel nem szenvedtünk sokat a névválasztással, nagyon rövid gondolkodás után dűlőre jutottunk. Pontosabban ő ésszerű keretek között szabad kezet adott nekem. Fontos volt, hogy mindkettőnk számára szerethető neveket találjunk, azonban míg nekem konkrét elképzeléseim voltak, addig a férjem inkább nyitott volt az ötletekre és határozottan csak azt tudta, milyen neveket biztosan nem akar.

Már az első trimeszterben megbeszéltük, hogyha lány lesz, akkor Ágnesnek hívjuk majd, ha fiú, akkor pedig Attilának. A férjem egyértelműen annak drukkolt, hogy fiú legyen. Én viszont, egy kislányra vágytam. Sőt nem csupán vágytam, hanem éreztem is, hogy biztosan kislány lesz. Sokszor előfordult, hogy esténként az ágyban fekve simogattam a hasamat és beszéltem a babához, de nem csak úgy általánosságban, hanem meg is szólítottam, hogy szia Ágikám. Az sem volt ritka, hogy a férjemmel ezen évődtünk. Én megsimogattam a hasamat, majd azt kérdeztem: Milyen napja volt ma az én kislányomnak? Aztán a férjem is megsimogatta a hasamat, de ő így szólt: Milyen napja volt ma az én kisfiamnak?

Biztos voltam a megérzésem helyességében, sőt egészen nagy légvárat kovácsoltam magamnak az anyai ösztön csalhatatlanságáról, amely már a terhesség során működésbe lép és egész egyszerűen mindent tud, mégis szerettem volna, ha a genetikai vizsgálaton megerősít a szonográfus. Csakhogy ebben a kérdésben nem voltunk egy hullámhosszon a férjemmel. Ő azt szerette volna, ha a gyermekünk neme meglepetés marad, vagyis csak a születés pillanatában derül ki, én azonban már a genetikai vizsgálatig hátralévő időt is alig bírtam kivárni. Köztes megoldásként, a barátaink javaslatára és a szuper szervezőkészségüknek hála, végül – bőven a vizsgálat után, de jóval a születés előtt – egy babaváró buli keretében tudhattuk meg azt, amit a velünk ünneplők többsége akkora már régen tudott.

A babaváró buli időpontjára, már tekintélyes méretű pocakkal rendelkeztem, így számtalanszor megkaptam a kérdést, hogy fiú lesz-e, vagy kislány. Amikor válaszoltam, hogy még nem tudom, mert meglepetés lesz, amiről csak a bulin hull le a lepel, akkor szinte mindig meghallgathattam az unalomig ismételt közhelyet, mi szerint, nem számít, csak az, hogy egészséges legyen. Na, ettől a falra tudtam volna mászni. Ez egy baromság, mert nyilván az egészség a legfontosabb, de egyszerűen hazugság az, hogy az ember neme nem számít. Hiszen, ha tényleg nem számítana, akkor nem is kérdezte volna meg. Gondoljunk csak bele, hogy nem szokás olyasmiről kérdezgetni a másikat, ami nem számít semmit se. Másrészt a nemünk számtalan konkrét dolgot meghatároz az életünkben, kezdve az eltérő fizikai adottságoktól, az érdeklődési körökön, a pályaválasztási lehetőségeken át, egészen a viselkedésmintákig. Tény, hogy senki sem a nemétől lesz értékes, vagy értéktelen. Minden férfi és nő egyformán sokat ér, de egyáltalán nem ugyanolyanok. Persze nehéz ezzel az egésszel bármit is kezdeni, hiszen tudom én, hogy a kérdező nem akart rosszat, hosszas filozófiai vitára, meg nyilván nem vágyott, csak udvariasan akart társalogni, akkor pedig fölösleges megbántani valami csípős megjegyzéssel. Mindenesetre, ha kitörölhetnék a világból legalább egy, klasszikusan terhes nőknek mondott zagyvaságot, akkor ez a mondat jó eséllyel indulhatna egy rendkívül szorosnak ígérkező versenyben.

Az anyai ösztönről még annyit, hogy mára azt gondolom, tényleg létezik, de nem azon az agyon idealizált, túlnagyított hollywoodi módon, ahogy az a filmekben, illetve a turbó anyák elbeszélésében megjelenik. Sokkal inkább tartom egy olyan megfoghatatlan dolognak, amely olyan ősi, mint maga az emberiség, bennünk szunnyad, végig elkísér, de csak egészen ritkán, az élet váratlan pillanataiban, apró, villanásszerű mozzanatokban nyilvánul meg.
Ahogy azt a blog címéből, már helyesen kikövetkeztethette a Kedves Olvasó, az anyai ösztön esetemben, bizonyosan nem jósképesség. Teljesen váratlanul ért, amikor a hatalmas karton dobozból kék lufik sokasága szállt fel. Először meg is rémültem kicsit, hogy te jó ég, mit tudok én majd kezdeni egy kisfiúval. Később azon gondolkodtam, hogy bármelyik vizsgálat tévedhet és 100%-os eredményt csak a születés ad. Annyira erős volt a megérzésem, hogy kislány lesz, sokáig nem tudtam elhinni, igenis tévedhetek ebben.

A babaváró buli nagyon jól sikerült, de a egyetlen percére sem emlékszem annyira élesen, mint arra a pillanatra, amikor hazaérve, a mínusz két fokban vártam, hogy a férjem kiszedje a sok-sok ajándékot a csomagtartóból, ő pedig ügyetlenül egyensúlyozott, ahogy kiemelte azt a hatalmas kartondobozt, amibe belezsúfoltunk mindent. Hiába fogta két kézzel, így is alig érte át, a szájából pedig majd kiesett a félig szívott cigaretta, mert egy percre sem tudta abbahagyni a vigyorgást, a boldogsága kiült az egész arcára. Én ránéztem, éppen sürgetni akartam, hogy haladjunk már, mert odafagyok, de amint találkozott a tekintetünk elnevettem magam, s bennem is szétáradt a felhőtlen vidámsága. Ekkor öntött el az érzés, hogy minden jó lesz úgy, ahogy lesz. És tényleg jó is lett. Imádom, hogy fiús anyuka lehetek. Ma már el sem tudom képzelni, mihez kezdenék egy kislánnyal. Bár benne van a pakliban, hogy később még erre is sor kerülhet, de ez már a távolabbi jövő zenéje…