Életem egyik legnagyobb élménye, hogy gyermekem született. Az elmúlt, közel 8 hónap alatt, annyi csodás és minden szempontból meghatározó pillanatot élhettem át, amire a családtervezés során, még egyáltalán nem számítottam. Maximálisan egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a gyermekvállalás egy igazi önismereti túra, amelyben számos új információt tudhatsz meg magadról, sőt egy merőben új oldaladról mutatkozhatsz be önön magadnak. A buliból természetesen nem hagyhatjuk ki az édesapát sem, aki a korábbi férj szerepét, egy egészen más minőségű jelenléttel teljesíti ki.
Egy szó, mint száz volt itt bőven változás ez elmúlt, kicsit több mint fél évben. A pörgős, változatos, állandóan mászkálós, fiatal felnőtt, illetve fiatal házas életünk fenekestül felfordult. Számos tekintetben gazdagabbak lettünk, mióta szülővé váltunk (persze nem anyagi értelemben), de van néhány dolog, amiből kevesebb van, vagy egyáltalán nincs úgy, mint régen, néhány dolog, ami igazán hiányzik. A következőkben, ezekről a dolgokról fogok szót ejteni mismásolás és bármiféle bűntudat nélkül.
Szeretek fiatal anyuka lenni, de szerettem a gyermektelen fiatal életemet is. Mindkettőnek megvolt, illetve megvan, a maga szépsége. A kettő között egyértelműen választani kellett, mert ebben a kérdésben nem létezik középút. Ami az egyik életben természetesen jelen van, az a másik életből nyilvánvalóan hiányzik. Szóval, lássuk a medvét! Miket nélkülözök leginkább a baba előtti életemből?
1. Egész napos semmittevés
Meggyőződésem szerint, időnként mindenkivel előfordul (de velem aztán biztosan!), hogy úgy érzi lemerültek az elemei, túl sok volt a pörgés, a hajtás, a tennivaló, túl sok inger érte és kell egy kis nyugi. Kell egy vasárnap, amikor:
– sokáig lehet aludni,
– valami ötletszerűen megvásárolt, egészségtelen, de finom kaja van ebédre,
– órákig lehet feküdni a kádban élvezve a meleg vizet, valamint az illatos habfürdőt, s igazán el lehet mélyülni egy hátborzongatóan izgalmas regényben,
– a délutáni napsütésben kényelmesen, lassan bandukolva lehet kutyát sétáltatni, egy fagylalttal, vagy egy gyümölcsös teával a kézben,
– vacsora helyett, agyonfűszerezett chipset lehet majszolni az esti filmhez, s a sósat kólával kell leöblíteni, hogy aztán maradjon hely a csokis keksznek,
– lustán, lassú mozdulatokkal meg lehet gyújtani egy szál cigarettát hosszan beszívva a füstöt, miközben a férjemmel beszélgetünk és nézzük a magasból az éjszakai paneldzsungel fényeit,
– aztán beleférhet egy kiadós hátmasszírozás, meg egy összebújás a hálószobában is, mert bár hajnal van már, messze még a reggel.
Na, az ilyen vasárnapok azok, amikre jelenleg, szülőként egyáltalán nincs lehetőség. Vannak programok, amiket bele lehet csempészni a hétvégébe. Mindig megoldható pár óra pihenés. Egy feszített tempójú hétben is lehet helye a fürdőkádban ázásnak, az esti filmezésnek, az összebújásnak, vagy bárminek, ami nekünk fontos, DE így egyben, egy teljes napnyi kikapcsolódás, feltöltődés, semmittevés az egyszerűen nem kivitelezhető egy pár hónapos babával az oldalunkon.
2. A jólesően kimerítő programok
Ebbe a kategóriába nagyon sok minden belefér, az edzőteremben pörgéstől kezdve, a bulizáson keresztül, a szinte bármilyen, késő estig tartó mászkáláson át, a vásárlásról nem is beszélve, egészen a társasági összejövetelekig, nagy közös zabálásokig.
A lényeg, hogy korábban annak örültem a legjobban, ha zsúfolt volt a naptáram és folyton mentem valahová, egymást érték az izgalmasabbnál izgalmasabb és a mozgalmasabbnál mozgalmasabb programok. Imádtam pörögni, mert tudtam, hogyha egy hajtós nap után hazaérek, vagy egy hosszúra nyúlt este után, hajnalban bújok ágyba, akkor otthon nyugalom, s pihenés vár. Tudtam, hogy nem baj, ha nagyon elfáradok, mert akármit is csinálok, hamarosan úgyis a végére érek és akkor lesz lehetőségem újratöltődni.
A jólesően kimerítő programok kategóriája tulajdonképpen megszűnt Atesz születésével. Gondoljunk csak bele, hogy amikor elmegyek például edzeni, akkor addig, valamelyik családtag, vagy barátnő vigyáz a kisfiamra. Míg én a futógépen izzadok, és hasizom gyakorlatokat végzek, addig Atesz is remekül szórakozik aktuális játszótársával, azonban, ahogy telik-múlik az idő, az edzést befejezem, túl vagyok a szaunán is, Atesznak meg már hiányzom. Mert lehet egy család nagyon támogató, lehetnek a barátok is szuper segítőkészek és kötődhet egy csecsemő több emberhez is, de anya csak egy van. Amikor a mozgásból hazaérek, csak arra vágyom, hogy a kanapén elterülve ehessek valamit, továbbá megnézhessek egy részt a Grace Klinikából. Ehhez képest, a valóságban kezdődik a második műszak, mert Atesznak szüksége van rám, hogy etessem, itassam, pelenkázzam, játsszak vele, énekeljek neki, fürdessem meg, miegymás…
Mostanra sokszor meggondolom, hogy egy adott programot bevállaljak-e, vagy inkább ne. Hogy vajon előtte, utána bírni fogom-e a babázást, vagy inkább hagyni kéne az egészet, mert csak kikészülök. Számomra jelenleg nem létezik olyan, hogy jóleső fáradtság, ami után édes a pihenés. Csak a 10-es skálán eltérő mértékű kimerültség van, meg némi alvás, illetve kanapén fetrengés, ami az igazi feltöltődéshez mindig kevés.
3. Spontaneitás
Az a típus vagyok, aki szeret mindent előre eltervezni, mégis nagyon élvezem, amikor időnként felfekszem a hullámokra és csak hagyom, hogy sodorjon a víz. Van abban valami pazar könnyedség, hogy az ember kap egy hívást, aztán a következő percben már veszi a kabátját, indul, s akár egy nap is eltelik mire újra hazaér.
Imádtam a szórakozás lehetőségének üdítő váratlanságát, ahogy bekopogtatott a borongósan szürke hétköznapokon. Feldobott a spontán szerveződő se-hossza-se-vége-programok kiszámíthatatlansága. Fürdőztem a szabadságban, hogy a munkaidő, s egyéb rendszeresen előforduló kötelezettségek, valamint a pénztárcám szabta keretek között, tényleg bárhova elmehetek és bármit csinálhatok, amit csak szeretnék.
Mindig is a nyár volt a legkalandosabb évszak. Sokat utaztam és általában csak késő éjszaka kerültem ágyba. Munka után, vagy ha szabadságon voltam, állandóan alakult valami teljesen spontán program, én pedig örömmel vettem részt benne. Hol az egyik, hol a másik barátnőm/barátom hívott fel, hogy menjünk valamerre. Feltűnt egy rég nem látott ismerős és beültünk egy cukrászdába beszélgetni. A férjem lepett meg valamivel. Valaki bedobta egy összejövetel ötletét a csoportbeszélgetésbe. Hétvégi kocsmázás, társasozás, közös vacsora, vagy csajos este alakult. Vagyis, leheletnyi túlzással élve azt mondhatom, hogy mindennapra jutott egy kis váratlanság.
Ehhez képest elég nagy változás, hogy ma már annak örülök leginkább, ha minden terv szerint alakul. Most is van énidőm, s a szórakozás sem hiányzik az életemből, de a gyermekmentes programok éppúgy, mint a babás elfoglaltságok komoly szervezést igényelnek. A dolgok nem történhetnek, ahogy esik, úgy puffan módon. Napirendre és kiszámíthatóságra van szükség. Persze nem kell mindent időzítve, óra szerint csinálni, azonban egy spontán esti csavargás, barátokkal a belvárosban már nem fér bele. Esti rutin van. Játék, vacsora, fürdetés, altatás. Ennek is megvan a maga szépsége, de kár lenne tagadni, hogy mennyire hiányzik az árral sodródás gondtalansága.
4. Felelőtlen költekezés
Soha nem voltam gazdag és a keresetemet sem mondhatom kiugróan magasnak, mégis jól be tudtam osztani, s mindenre jutott, ami igazán fontos volt. Sőt, ennél azért többről van szó. Az igazán fontos dolgok mellett, időről-időre belefért egy-egy impulzusvásárlás, értelmetlenül drága koktélozás, vagy cukrászdázás, mozizás, éttermi vacsora, esetleg egy hétvégi kiruccanás is. Ha olyan figyelmetlen voltam, hogy ruhavásárlásnál a nagy próbálgatás közepette nem néztem meg az árcímkét és a kasszánál ért a meglepetés, hogy pár ezressel többet kellene fizetni, mint amivel eredetileg kalkuláltam, akkor is könnyedén legyinthettem, mert nem vágott földhöz némi indokolatlanul magas kiadás. Amellett, hogy lazán foghattam költekezéseim gyeplőjét, ügyeltem arra, hogy minden hónapban tegyek félre egy nem túl jelentős, de mégis szemmel látható összeget. A hónapról hónapra megspórolt pénzből pedig, szép lassan keletkezett egy amolyan aranytartalék féle, ami azzal a nyugalommal töltött el, hogyha bármilyen váratlan, nagyobb léptékű kiadással kellene szembenézni, akkor van hova nyúlni.
Még Atesz érkezése előtt néhány hónappal végeztünk egy részleges lakásfelújítást, gyerekszoba berendezést. A babakelengye legnagyobb részét ajándékba kaptuk, de a sok segítség mellett is, be kellett szereznünk néhány drága holmit (például a babakocsit, amit használtan vettünk, ám így se volt olcsó). Fogadott orvossal, valamint fogadott szülésznővel szültem, s a köldökzsinórvér levételét, illetve tárolását is kértük. Úgy érzem, hogy nem szórtuk a pénzt, de nem is akartunk mindenáron spórolni a számunkra fontos dolgokon. Biztos lehetett volna tudatosabban költekezni, azonban alapvetően elégedett vagyok a pénzkezelésünkkel. Mégis, tagadhatatlan tény, hogy mire az újszülöttel hazajöttünk a kórházból az aranytartaléknak már csak hűlt helye volt.
A következő hónapokban meg kellett szoknom, hogy észrevehetően csökkent a bevételem, miközben a kiadásaimról ugyanez nem mondható el. Igaz, ami igaz, a korábban szórakozásra fordított pénz lényegében felszabadult, hiszen egy néhány hetes babával nyilvánvalóan nem a moziba járás az elsődleges esti program. Továbbá a férjem mindent megtett, hogy a családunk ne érezze a kiesést, s ebben, egy épp jókor jött fizetésemelés is a segítségére volt. Tehát kijelenthetem, hogy az első félévben, érdemben nem esett az életszínvonalunk. Ez a hat hónap volt a CSED időszaka.
Mostanra azonban, beköszöntöttek a GYED hónapjai és ennek már a fele sem tréfa. Többé nem engedhetem meg magunknak a felelőtlen költekezést. Realizálni kellett a kiadásokat. Új költségvetési tervet kellett készíteni, amit – megmondom őszintén – egyelőre még nem sikerült tökéletesen betartani. Ez annyit jelent, hogy időről-időre az egyéb célra (például az autó éves kötelező biztosítására) félretett összegből csippentgetek le egy keveset. Persze tudom, hogy ebből még baj lesz, mert jelenleg nem látom, honnan fogom tudni visszapótolni a kivett pénzt. Most nem férnek bele a könnyelmű anyagi döntések. A családunk minden tagjának (még a kutyának is) emelkedtek a költségei, miközben kézzel foghatóan csökkent a bevételünk. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megoldani mindent, ami fontos, de állandóan észnél kell lenni és rémesen hiányoznak azok az idők, amikor még nem kellett árgusszemmel figyelni az árcédulákat.
5. Káros szenvedélyek
Ez a kategória kissé megtévesztő lehet, mert én sohasem voltam láncdohányos, de az alkohollal és a koffeinnel sem akadt problémám. Szóval az esetemben, ezek kevéssé tekinthetőek szenvedélynek, sokkal inkább nevezhetőek rossz szokásnak. Mindenesetre kocabagósként, szerettem olykor rágyújtani esténként, sőt ha bulizni indultam, akkor több szál is elfogyott, mire pirkadni kezdett. Továbbá, nem csak a bulikban, hanem hosszúra nyúlt baráti beszélgetések kísérőjeként is előfordult, hogy előkerült néhány koporsószeg.
Ami pedig, az alkoholt illeti. Nem fogyasztottam mindennap és akkor sem sokat, de egy átlagos péntek estébe bőven benne volt egy csajos koktélozás, egy üveg bor a mindent kibeszélő nagy dumálásokhoz, vagy éppen néhány feles valami tombolós koncerten. Évente egy-egy alkalommal pedig az is megesett, hogy a hétvégi kikapcsolódás túlságosan jól sikerült és úgy felöntöttem a garatra, hogy bizony, dimbes-dombosnak éreztem a teljesen sík járdát is.
Hogy a koffeinről is ejtsek pár szót, azt mondhatom, hogy imádtam az energiaitalok tutti-fritti ízét. Feldobta a napomat egy jó kávézás, s a feketeteák élénkítő hatását is élveztem. Egyetemi éveim alatt szoktam rá a szinte mindennapi energiaitalozásra, s bár később mérsékeltem a fogyasztásom mennyiségét, illetve gyakoriságát, valójában egészen a családtervezés kezdetéig nem jöttem le róla.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mind a dohányzás, mind az ivászat, de még a túlzott koffeinbevitel is, rendkívül károsak az egészségre nézve, viszont hihetetlenül jólesőek a fogyasztás perceiben. Így tulajdonképpen, a gyermekvállalás egy nagy pozitívuma, ezen rossz szokások elhagyása. A terhességem alatt, sőt egy kicsivel már azt megelőzően is, életmódot váltottam, s gyökeresen megváltoztattam az étkezési, illetve a különböző fogyasztási szokásaimat.
Meggyőződésem, hogy a testem majd meghálálja ezt az odafigyelést. Gyakran érezem is, hogy energikusabb, egészségesebb vagyok, mint korábban. Azonban be kell vallanom, hogy bár a fenti káros tevékenységeket alapvetően nem kezdtem újra, de a táplálkozás, illetve a koffeinbevitel terén van némi megcsúszás. Időnként beesik egy gyengébb kávé, valamint simán megiszom a feketeteákat. Megtörténik, hogy cukros üdítőt vásárolok. Egy rosszabb napomon pedig, olyan is előfordult már, hogy egy ültőhelyemben betoltam egy egész tábla csokoládét, amit aztán egy zacskó chipssel öblítettem le.
Szóval, ahogy haladunk előre az időben, az anyatejes táplálásból, a szoptatásból adódó egészségügyi felelősség ellenére is, mutatkozik némi „züllés”. Ettől függetlenül, baromira hiányzik egy igazán bulizós este, amikor kimozdulhatok a barátaimmal, s egymás után küldhetem le a finomabbnál, finomabb koktélokat, sőt, ha kedvem szottyan, akár az egyik cigarettára gyújthatok rá a másik után.
+1 Keménység
Na, ez az, amit úgy, ahogy van, otthagytam a szülőszobán.
Atesz előtt, bármilyen témájú filmet simán megnéztem. Nem érintett meg különösebben semmilyen dráma. A munkámból adódóan, napi szinten találkoztam emberi tragédiákkal, piszok nehéz élethelyzetekkel és igazán szomorú sorsokkal, de ezeket is a helyükön tudtam kezelni. Néhány szoros kivételtől eltekintve, sem fizikailag, sem lelkileg nem vittem haza a különböző ügyeket, s a munkaidő lejárta után nem emésztettek a napközben történtek. Ritkán fordult elő, hogy meghatódtam volna. A heves érzelmi reakciók, mint például a sírás, kifejezetten távol álltak tőlem.
Anno, már a kórházban kezdtem kapizsgálni, hogy valami megváltozott bennem, amikor azon kaptam magam, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyeim és valami egészen mélyről jövő zokogás ráz, ahogy állok a zuhany alatt, s ömlik rám a meleg víz. Később az tűnt fel, hogy a reklámoktól kezdve a filmeken át, a zenei videókon keresztül, egészen a mesekönyvekig, minden más lett, mindenben volt valami megrázó, megható, megindító. Hirtelen olyan dolgok kezdtek el hatni rám, amelyekkel azelőtt nem is törődtem. Ahhoz, hogy elérzékenyüljek, elég lett egy kedves emberi gesztus, egy szép dal a rádióban, de néha még attól is bekönnyezek, ha csak az alvó gyerekemet nézem.
Talán felmerülhet a kérdés, hogy miért azt választottam +1-nek, amit. Nos, azért, mert az összes többi hiányzó, csak időszakosan tűnt el az életemből.
Ahogy Atesz egyre idősebb lesz, biztos vagyok benne, hogy jut majd nekem olyan nap, amit teljes egészében a semmittevésnek szentelhetek. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy a jólesően kimerítő programok visszatérése is meg fog történni, a nem is olyan távoli jövőben. Sőt, egy nagyobb gyerekkel már nem csak a kötelezettségek változnak meg, hanem a programjaink rugalmassága is más lesz, olykor belefér majd egy kis spontán kimozdulás. Az anyagi helyzetünk folyamatosan változik, állandóan módosul, ahogy most szorosabb a nadrágszíj, úgy később jobbra fordulhat a helyzet és nem örökké kell megtartóztatni magam a felelőtlen költekezés élményétől. A szoptatás abbahagyását nem egy konkrét időszakhoz, korhoz, hanem Atesz igényeihez szeretném igazítani, de legyen az 1,5 év vagy akár 2 év, mindegy, hiszen egyszer úgyis felvirrad a nap, amikor a melleim nem jelentenek többé sem elsődleges, sem kiegészítő táplálékforrást a számára, és akkor mindenképp beiktatok egy igazán tombolós, ereszd-el-a-hajam estét.
A +1 viszont valami olyasmi, amit úgy érzem, hogy végleg elveszítettem. A tárgyilagos érzéketlenség talán nem a legelőnyösebb vonás egy emberben, azonban én nagy hasznát vettem a mindennapok során. Most pedig, meg kell tanulnom elfogadni az új, kissé sziruposan csöpögős, esetenként meglepően nyálasan érzelgős önmagamat, ami nagy kihívás. Az, hogy néhány év múlva hiányozni fog-e a rideg távolságtartás képessége, jó kérdés. Az biztos, hogy jelenleg hiányzik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: