Hónap: 2019 december

Azt, hogy az anyatej a babának egy csodaszer és, hogy a szoptatás a legjobb módja a csecsemő táplálásának számtalan helyen olvashatja, hallhatja, sőt akár láthatja is a leendő anyuka. Ebben a kérdésben nagyrészt egységesnek mondható a csecsemős nővérek, védőnők, gyermekorvosok, szülésznők, s más kompetens szakemberek, de még a tápszereket forgalmazó cégek véleménye is. Azt illetően azonban, hogy milyen gyakorisággal, milyen időközönként, továbbá milyen időtartamban, melyik mellből, milyen tartásban, hogyan érdemes, hogyan lehet, valamint hogyan jó szoptatni, már homlokegyenest eltérő állásfoglalásokkal találkozhat az újdonsült szülő.

Így, nyolc hónap anyaság távlatából, számomra az egyik legfontosabb tapasztalat az, hogy a szülőségben, valamint a gyermeknevelésben nincs új a nap alatt. Meglepően elterjedtnek érzem, azt a súlyos tévedésen alapuló vélekedést miszerint, régen mindent rosszul csináltak, de ma már rájöttek, hogy így és így és így (…. stb.) van jól. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Már az én születésemkor volt, aki igény szerint szoptatta a gyermekét, de tény, hogy akkoriban a 3 óránkénti etetés volt az elterjedtebb. A nagynéném mesélte, hogy 45 évvel ezelőtt, amikor az első kislányát szülte, még az időre szoptatás volt az alap, továbbá a kisbabás létezés elképzelhetetlen volt csecsemőmérleg nélkül, amin minden nap, sőt eleinte minden etetésnél mérte az elfogyasztott anyatej mennyiségét, s folyamatosan ellenőrizte a pici súlygyarapodását. A nagynéném öt évvel később, tehát 40 évvel ezelőtt, a férjével és a kislányával éppen Londonban élt, amikor életet adott második gyermekének. A kórházból hazakerülve nagyon ideges volt, mert egész Londonban nem talált csecsemőmérleget árusító boltot, s egyre jobban pánikolt, hogyan fogja mérni az újszülött súlygyarapodását. Így nem is meglepő, hogy az első gyermekorvosi látogatás során, rögtön lerohanta a doktort a felgyülemlett kérdéseivel: „Itt mégis mi a szokás a csecsemő táplálásával kapcsolatban.” Az orvos elnevette magát és széttárta a kezeit, majd azt mondta: „Anyuka, a gyereket mindig akkor, illetve annyiszor kell megszoptatni, amikor/ahányszor jelzi, hogy éhes. A mérleg pedig teljesen felesleges, a méregetés nem a maga dolga, hanem miénk. Megmérjük majd minden kötelező vizsgálaton, itt a rendelőben. Legyen nyugodt a gyerek akkor és annyit fog enni, amennyire éppen szüksége van az egészséges fejlődéshez.” Szóval nem csupán 27 éve, de már közel fél évszázada is létezett egymással párhozamosan az időre etetés és az igény szerinti szoptatás.

Meggyőződésem, hogy tévúton jár az, aki úgy gondolja nagyanyáink/anyáink rosszul csinálták, vagy tájékozatlanok, felkészületlenek esetleg buták voltak, vagy egyszerűen csak a tudomány még nem tartott ott. A tudomány nagyon sok szempontból állandóan fejlődik, sőt bizonyos területeken nyílegyenesen repül a végtelen felé, s még tovább. Ami azonban a szoptatást, s a gyereknevelést illeti, nos, ezen a területen annyi mondható el, hogy a tudomány mindent és mindennek az ellenkezőjét is alátámasztotta már, illetve támasztja alá jelenleg is. Nincs olyan gyermeknevelési, valamint csecsemőtáplálási irányzat, elképzelés, amihez ne tartozna egy kosárra való szakirodalom. A tájékozottságról és a felkészültségről meg annyit, hogy a szülők régen is szerették a gyermekeiket, így lehetőségeikhez, tudásukhoz, élethelyzetükhöz mérten, valószínűleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legjobban táplálják, neveljék őket.

Mindezek fényében, az én saját kis tanulságom annyi, hogy az élet és a szoptatás nagy kérdéseire nincsenek fix helyes válaszok. Szülőként nem tehetünk többet, minthogy az aktuális tudásunk alapján, a megérzéseinkre hallgatva, az idősebbek tanácsait is figyelembe véve, adottságainkhoz mérten, csináljuk a lehető legjobban, ahogy csak tőlünk telik. Csináljuk abban a biztos tudatban, hogy amit ma szuper modernnek és egyedüli módon helyesnek gondolunk, arról néhány évtized múlva, az unokáink majd megállapítják, hogy elképesztően maradi, meg elavult. Fontos még, hogy semmit se vegyünk túl komolyan, nincs olyan, hogy kőbevésett szabály, bármi, bármikor változtatható, alakítható, a mindennapok élhetősége érdekében.

A fenti hosszúra nyúlt, de örömmel megírt bevezető után, következzék most, az én 5+1 abszolút szubjektív, mi több, teljesen tudománytalan, 100%-ban saját tapasztalaton alapuló összetevőm a sikeres szoptatásért:

1. Előzetes tájékozódás, avagy eleinte senki sem egy tejcsárda

A különböző könyvek, cikkek, tanfolyamok amellett, hogy fölöslegesen megijeszthetnek és teljesen alaptalan hülyeségeket is tartalmazhatnak, időnként nagyon hasznosak lehetnek. Az egyik legfontosabb információ, amit egy babaelsősegély, illetve babagondozás tanfolyamon elmondtak az nem más, minthogy az újszülötteknek borsónyi kis gyomruk van, így a születésük után, amikor mellre helyezik őket, magukba szívják a kolosztrumot, ami mennyiségre nem sok, azonban nekik bőven elég. A szülést követően senkiből sem kezd el patakokban ömleni a tej. A tejbelövellés, vagyis amikor a mell nonstop tejtermelő üzemmódban kezd működni, igénybe vesz néhány napot, így kezdetben úgy tűnhet, hogy nincs elég tej, pedig valójában amennyi kell, annyi van. A szülés és az azt követő első néhány nap kiemelten stresszes az újdonsült anya számára. Ennek a stressznek egy része megúszhatatlan, természetes velejárója egy kis élet világra hozatalának, azonban egy másik része teljesen felesleges parázás. Na, ezt a felesleges részt érdemes a minimum szintre csökkenteni a sikeres szoptatás érdekében. Ehhez pedig jól jön, ha az embernek nincsenek irreális elvárásai saját magával szemben és tudja mire számíthat.

2. Kitartás, avagy tudni, hogy minden nappal egy kicsit jobb lesz

A szoptatás olyasmi, amit természetesen mindenki szeretne flottul, ügyesen és könnyedén csinálni. Csakhogy. A szoptatás eleinte baromira fáj. Legalábbis nekem fájt. Nyilván ez is habitustól, ingerküszöbtől függően, egyénenként nagyon eltérő lehet, azonban maradjunk annyiban, hogy egy mellbimbó, ami a szülésig vagy egyáltalán nem volt használatban, vagy egészen más természetű használatban volt, erősen megsínyli a hirtelen jött, rendkívül intenzív igénybevételt, mi több jelzi is, hogy ez bizony nem kellemes. Mindenesetre jó hír, hogy minél többet, minél gyakrabban szoptat valaki, annál hamarabb megedződik a bimbó és annál kevésbé fáj. Én igény szerint szoptatom Ateszt, ami annyit jelent, hogy a kezdetekben akár 14 alkalommal is mellre került egyetlen nap leforgása alatt. Az első hat hétben, a legjobb barátaim közé tartoztak, az úgy nevezett bimbóvédő krémek, amik amellett, hogy döbbenetesen drágák, nagyon hamar elfogynak, viszont nekem valóban enyhítettek a problémámon és szoptatás után, mindig jólesett felkenni. Az élet szinte minden területére igaz, hogy nem szabad rögtön feladni, ha valami nehezen megy, vagy fájdalmas. Újra és újra kell próbálkozni, mert a sikerhez csak a kitartáson át vezet út. Emlékeim szerint, körülbelül nyolc hetes lehetett Atesz amikorra, valóban olyan flottul, ügyesen és könnyedén ment a szoptatás, ahogy azt a kezdetektől szerettem volna.

3. Segítségkérés

Sajnos az a tapasztalatom, hogy a védőnővel való együttműködés többször idegesítő kötelezettség, mint ahányszor valós segítség. Ennek ellenére volt egy nagyon pozitív tapasztalatom a szoptatással kapcsolatban. Amikor hazajöttünk a kórházból Atesz csak az egyik mellemből volt hajlandó szopni, a másikat egyszerűen nem vette be a szájába. A ’’rossz” mellet fejtem, de közben szörnyen éreztem magam, mert nem szerettem volna cumisüvegből etetni, nehogy cumizavaros legyen. Féltem, hogy egy mell kevés lesz a tápláláshoz. Szóval nagyon ideges voltam, hogy vagy cumizavaros lesz, vagy az éhhalál fenyegeti az én 3500 grammos kisfiamat. Rengeteget próbálkoztam a ”rossz” mellből is megszoptatni, de sehogy sem sikerült. A kórházban többféle verziót is meghallgattam azzal kapcsolatban, hogyan érdemes szoptatni, de nekem egyik se jött igazán. Teljes káosz volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit és hogy kéne csinálni. Ebben a káoszban vágott nagyon hamar rendet a védőnő az első újszülött látogatáskor. Eleinte gondoltam rá, hogy megpróbálom elbagatellizálni a dolgot, meg nem mutatom ki mennyire kétségbeesett vagyok, mert az milyen gáz már és egyébként is, meg kell tudjam oldani egyedül is. Végül azonban másképp döntöttem, mert tudtam, hogy segítség nélkül nem tudom megoldani. Segítséget pedig, csak az kap aki kér. A védőnő egyszerre volt kedves, megértő, meg nagyon határozott is. Nekem pedig, éppen erre volt szükségem. Mutatott egy tartást, ami úgy látszott nagyon bejön Atesznek, mert rögtön bevette a ”rossz” mellet is. Rendet tett a fejemben, hogy nem baj, ha a baba nem eszik pontosan 15 percet egyszerre. Elmondta, hogy nem kell minden egyes evés után mérni. Ha először naponta, aztán két naponta, aztán hetente mérve, mindig nő a súlya akkor minden rendben van. Azt is kifejtette, hogy nem kell minden evésnél minden áron két mellből etetni, ha 3 óránál gyakrabban kér enni és látszik rajta, hogy egy mellből jól lakott, akkor valószínűleg jól is lakott. Az meg, hogy az egyik mellett részesíti előnyben teljesen normális, a legtöbb újszülöttnek van favorit melle. Ezek most így utólag nem tűnnek olyan nagy dolognak, de akkor pontosan arra volt szükségem, hogy ezt halljam, meg, hogy azt a számomra új tartást megmutassa. Azt hiszem fontos, hogy az ember ne akarjon mindent egyedül megoldani, illetve az, hogy a legyen megoldás, akár segítséggel, mindig előrébb legyen, mint a fene nagy önállóság dicsősége.

4. Sok-sok folyadék

Na, ez az, amit talán nem szükséges hosszabban kifejteni. Hihetetlenül egyszerű, s logikus apróság, mégis könnyű elfelejteni. Egy újszülöttel rengeteg teendő van. Bele kell rázódni az etetésbe, öltöztetésbe, pelenkázásba, fürdetésbe, ringatásba, altatásba, meg persze a szülőségbe, mint merőben új, meghatározó létállapotba. Az evés sokkal egyszerűbb, mert az úgy jön magától, hogy van a reggeli, ebéd, vacsora, közbe meg a nasi, ha belefér, aztán ha kimarad egy étkezés akkor fél egy óra múlva, úgyis megkordul a gyomor, s az anyuka bármilyen fáradt, bármilyen sok a dolga, azért csak bekap valamit. Az ivás az más. Egy szoptatós anyának rengeteget kell innia. Ha csak akkor iszik, amikor már száraz a torka, az régen rossz. Én átlagosan 3,5 liter folyadékot ittam meg egy nap. Úgy oldottam meg, hogy beállítottam a mobilomon egy ébresztő funkciót, hogy jelezzen bizonyos időközönként és figyelmeztessen, hogy igyak. Ez talán túlzásnak tűnhet, de nekem abszolút bejött.

5. Fejés

Én kezdettől fogva fejtem. Van egy szuper elektromos fejőgépem, masszázsfunkcióval, amit még a terhességem alatt karácsonyra kaptam a keresztanyámtól, hogy hasznos lesz az még. Hasznos is lett. A mai napig minden nap használom. Számos előnye van. Egyrészt a szervezet alkalmazkodik az igényekhez, tehát – ha akár a fejés miatt – azt észleli, hogy több tej kell, akkor elkezd többet termelni. Így mindig is több tejem volt, mint amennyire Atesznak szüksége volt. A lefejt tejet, pedig szorgalmasan rakosgattam a mélyhűtőbe, hogy szükség szerint, egy kis kiruccanás idejére, esetleg egy hosszabb éjszakai alvás érdekében felhasználható legyen cumisüveges etetéshez. A többlet tejtermelés, azért is volt nagyon megnyugtató, mert egy-egy növekedési ugrásnál nem kellett megtapasztalnom, hogy átmenetileg nincs elég, hiszen a hirtelen változó igényei ellenére is volt bőven mindig. Körülbelül a szülés után 4 hónappal, váratlanul megjött a menstruációm, s ezzel egyidejűleg a tejmennyiség is hirtelen csökkenésnek indult. A fejés rengeteget segített, hogy a lehető legkisebb mértékű legyen ez a csökkenés, s Atesz ezekben a nehéz napokban se szenvedjen hiányt. Egy idő után olyan sok lefejt tej volt, hogy megtöltötte a mélyhűtő egyik polcát. Ekkor, a véletlenek összjátékának köszönhetően, lett Atesznak egy tejtestvére. Tulajdonképpen Atesz miatt, már nem lenne fontos mindennap fejnem, de örülök, hogy ily módon segíthetek egy másik babának, egyébként meg nem nagy fáradtság.

+1 A támogató környezet

Ez egy olyan összetevő, amire szerintem kevesen gondolnak, s a legtöbb szakirodalom nem is említi, pedig igazán fontos. A első hat hétben kifejezetten érzékeny, sőt érzelgős, fáradt, olykor ingerlékeny, időnként pedig, indokolatlanul frusztrált voltam. Meggyőződésem, hogy bár mindenki másképp éli meg, nem vagyok egyedül ezzel a szülés utáni lelkiállapottal. Ebben az időszakban rengeteget jelentett, hogy a férjem mindenben mellettem állt, az első két hetet például teljesen otthon töltötte velünk. Felkelt velem éjszakánként, hogy pelenkázzon és ringasson, nekem csak szoptatnom kellett. Nappal pedig sokszor rám szólt, hogy dőljek le pihenni kicsit, amikor a baba is aludt, miközben ő felsepert és felmosott. A családom állandóan telipakolta az amúgy sem üres hűtőszekrényünket és minden nap jött látogató, na persze nem üres kézzel. Mindenki hozott valami hasznos apróságot a textil pelenkától kezdve a nedves törlőkendőn át, egészen az újszülött ruhákig. Anyukám és a család azon nő tagjai, akik már szültek, mind megosztották velem a saját apró trükkjeiket, amik megkönnyítették a mindennapjainkat. A barátaim sok-sok finomságot, mindenféle tápanyagban gazdag egészséges ételt hoztak és órákra beköltöztek velem a babaszobába, hogy feldobják a napomat. Mindenki a maga módján segített, de közös bennük, hogy egy olyan támogató, szeretetteljes és megtartó légkört teremtettek számomra, amiben tényleg igazzá vált a védőnő mondása: „Anyuka, itt minden feltétel adott a sikeres szoptatáshoz, innentől kezdve, csak magán múlik, hogyan fogja táplálni.”