Gyermekkoromban anyukám számtalanszor elmondta, hogy fürdés után ne rohangáljak mezit láb a parkettán, meg a hideg csempén, mert orra fogok esni, és a végén még meg is fázom. Intelmei annyit értek, mint a lyukas fazékba öntött víz. Szegény rojtosra beszélte a száját, de semmi foganatja sem volt. Egyszerűen beláthatatlannak tűnt a kiskamasz agyam számára, hogy miért fáznék meg, ha egyszer nem fázik a lábam, az pedig, hogy hideg, mint a békasegge, nem jelent semmit. Továbbá jó kérdés, hogy az orra esésnek, vajon mi köze a zokni hordáshoz, mondjuk, a küszöbbe nyilván jobban fáj belerúgni pucér lábujjakkal, de az meg legyen az én gondom.
Teltek-múltak a hónapok, s a parttalan, meddő vitákból nem lett kevesebb, azonban egy hideg téli estén, váratlanul bővült a családunk egy kóbor macskával. Mindannyian imádtuk a cirmost és a testvéreimmel soha sem voltunk olyan szorgalmasak, mint abban az első néhány hónapban, amikor bebizonyítottuk anyának, hogy nem volt hiba az engedékenysége, mert nincs nálunk felelősségteljesebb, gondoskodóbb állattartó kerek e világon. Circusnak neveztük el a kandúrt, akinek jobb napjaiban biztosan volt már gazdája, illetve kényelmes otthona, mert ismerte az almot, rögtön megtalálta a tálját, valamint olyan természetes nyegleséggel, s szinte lenéző büszkeséggel gömbölyödött össze a legjobb fotelünkben, ahogy egy hosszú harcból hazatérő király foglalná el helyét a trónteremben.
Circus komoly, középkorú kandúr volt, aki megőrizte játékos kedvét élete derekán is, sőt örömmel mutatta be vadásztudományát, s cikázott fel-alá a második emeleti lakásunk parkettáján egy ronda, nagy legyet hajkurászva. A macska szórakoztató társaságunknak bizonyult, a családunk minden tagja megszerette, azonban azt egyikünk sem gondolta volna, hogy hamarosan anya első számú segítőjévé lép elő a rendre szoktatásunkban. Történt ugyanis, hogy éppen mezitláb léptem ki a fürdőszobából, amikor éles fájdalmat éreztem a bokám környékén. Meglepetésemben felsikoltottam és elrántottam a lábamat, de arra addigra már teljesen rácsimpaszkodott a cica és összevissza karmolta, harapta. alig tudtam lefejteni magamról. Megdöbbentő volt a mi kedves Circusunk átalakulása véres ragadozóvá, de mire igazán megharagudtunk volna rá, már vissza is változott ugyanazzá a bújós kis szőrgombóccá, akit csak imádni lehet. Másnap megismétlődött a fürdőszobából kilépős jelenet. A macska nem csupán engem szúrt ki magának, hanem minden mezítlábas családtagra lecsapott. Harmadnapra már mindhármunk lába sebes volt.
Negyednapra megtörtént a csoda. Minden gyerek zokniban és papucsban hagyta el a fürdőszobát. Nem voltak kérdések, nem kellettek hosszú magyarázatok. Egyszerűen magunktól kiválasztottunk egy tiszta zoknit a szekrényből és fürdés után nem csupán a pizsamát, hanem azt is felvettük. Nem történt igazán semmi, mégis nagyon megváltozott valami. Nem jöttünk rá, hogy mi válthatta ki a macskából ezt az igencsak szélsőséges viselkedést, hogy mi lehetett annyira ingerlő számára a pucér lábunkban, hogy teljes erejével megrohamozta minden alkalommal, azonban ez talán nem is fontos. A fontos az, hogy rendre szoktatott minket, pontosabban hogy megváltoztattuk egy szokásunkat miatta, anélkül, hogy bármit megbeszéltük volna. Egyszerűen csak megtörtént. Így volt ésszerű.
Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs Circusnál erősebb, természetes pedagógiai érzékkel megáldott állat. Aztán felnőtt koromban lett egy kutyám, aki rendre felzabálta az asztalon hagyott ételt, s darabokra rágta az elől felejtett papucsokat. Korábban évekig hallgattam, hogy ha ettem, akkor pakoljak el magam után, meg, hogy a cipőimet ne hagyjam az út közepén, ahol éppen levettem. Mindig mondtam, hogy jó-jó, s elvi aggályaim már nem is voltak a cselekvés ellen, de valahogy az elpakolás, a rendrakás mégis mindig kimaradt. Az eb aztán megváltoztatott. Természetesen, ahogy nőtt, úgy ő is változott, de bizonyos, hogy én előbb tettem hűtőbe a maradékot, minthogy ő épen hagyta volna a papucsokat.
A macska, a kutya, valamint néhány komolyabb párkapcsolati konfliktus után, meggyőződésem volt, hogy így 27 évesen, saját magamhoz képest, elértem a rendszeretet csúcsát, megérkeztem az elpakolás Mekkájába. Aztán, körülbelül egy hete… elkezdődött a tíz hónapos kisfiam mindent szétpakolós korszaka… 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: