Csecsemőből, kisfiú

Atesz egy éves lett. A körülményekhez képest, igazán szuper születésnapi bulit csaptunk neki. A járványhelyzet miatt, nyilván sokan nem lehettek itt, akik egyébként nagyon is eljöttek volna. Mindenesetre igyekeztünk a lehető legjobbá tenni számára ezt a napot és annyi képet, meg videót készítettünk, hogy a hiányzó családtagok is átélhessék kicsit az örömünket. Volt itt csodás csokis-nutellás torta, hinta, homokozó készlet, kisautó, csörgős labda, plüss strucc, vagyis minden mi szem szájnak ingere. Atesz nagyon élvezte a felhajtást és különösen tetszettek neki a kidurranthatatlan kék lufik, amik őszintén megleptek minket azzal, hogy többszöri beléjük harapás ellenére is tartják magukat a mai napig. 😀

Furcsa érzés visszaemlékezni a szülésre. Egyszerre minden olyan éles, konkrét és szinte kézzel fogható, közben pedig, valami ködös szétfolyó massza hatja át az egészet. Néhány momentumról, nagyon könnyedén tudok beszélni, de vannak zavaros, homályba vesző részek, amikhez csak álmomban férek hozzá. Hasonlóan ködös a kép a terhességem utolsó szakaszát illetően, pedig van róla egy csomó fényképem, szóval simán elővehetném, megnézhetném őket, de magamtól egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy milyen is volt óriás pocakkal létezni. Olyan távolinak tűnik mind a szülés, mind a terhesség, mintha egy másik életben lettek volna, pedig csak 12 hónap telt el…

Szerintem egy igazi hétköznapi mini csoda, hogy megszületik egy magatehetetlen kis gombóc és alig egy év alatt komoly emberpalántává fejlődik, aki már hiper sebességgel mászik, egyedül csipegeti a kekszet, az asztal alatt eteti a kutyát, kirámol minden létező dobozt, s kis kapaszkodással, de már majdnem önállóan járni tud.

Atesz mostanra rengeteg mindent elsajátított, még többet megért és a legtöbbet akarja. Már nem csak úgy van, hanem konkrét szándékkal él a világban. Rövid távú tervei vannak, amiket meg is tud valósítani (pl.: eléri, majd lepakolja a polcról a könyveket). Az érzelmek széles skáláját éli át nap, mint nap, s nem rest kimutatni a szeretetét, éppúgy, mint a haragját, vagy a csalódottságát. Ő egy vidám kis energiabomba, aki a legborúsabb arcra is képes mosolyt csalni. Imádom, ahogy nevet. A gyöngyöző kacajából kihallom azt hamisítatlan gyermeki örömöt, amit még nem szennyezett be a keserűség, a kudarc, a cinizmus, meg a csalódás mocska, ami tiszta, ártatlan és beragyogja a napom.

Tegnap este a nyakamba vettem és úgy mászkáltam vele fel-alá a lakásban. Nagyon tetszett neki, hogy olyan magasan van, imádta a bolondozást. Megkértem a férjemet, hogy kérdezze meg tőle, hol van anya, mert kíváncsi vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben, mit reagál. Válaszként egy tollpihe finomságával megfogta az arcomat és egyértelműen lefelé nézett a fejem tetejére, mutatva, hogy ott vagyok. Mielőtt befejeztük volna a játékot, kimentem vele a fürdőszobába és megnéztük magunkat a tükörben. Amit láttam, valószínűleg korábban is ott volt, de engem akkor vágott fejbe a felismerés, hogy egy vigyorgó, ügyesen kapaszkodó, vagány kisfiú ül a nyakamban, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is nevet, s aki az egyik kezével erősebben megtámaszkodik, hogy a másikkal a kádra mutasson, mert tudja, hogy a fürdés következik.

A fürdőszobai jelent óta ízlelgetem még, óvatosan kóstolgatom, lassan szoktatom magam a felfoghatatlanhoz, hogy örökre és visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Nincs többé újszülött, kisbaba, babácska, csecsemő. Atesz kisgyerekké ért, totyogó lett, s mostantól minden újabb reggel, már egy kisfiút köszöntök, hogy kelljen fel.