A húgom most Németországban dolgozik egy lovasfarmon, ahol elsősorban házvezetőnői teendőket lát el, ház körüli munkákat végez, illetve részt vesz a lovak gondozásában is. Ez amolyan szállásért és ellátásért végzett, önkéntesszerű munka. Világot lát, tanul, lovazik. Most felmerült, hogy a farm vezetője nevelőszülőséget vállalna és befogadna egy állami gondozott gyermeket, akinek a mindennapi ellátása, jelentős részben a húgom feladata lenne. Persze rögtön adódott a kérdés, hogy milyen nemű, életkorú gyermeket tudnának fogadni úgy, hogy az mindenki számára ideális legyen.
Ma felhívott a húgom és kikérte a véleményemet, hogy vajon egy csecsemővel, vagy egy óvodás gyermekkel nehezebb az élet. Rögtön rávágtam, hogy egy csecsemővel összehasonlíthatatlanul bonyolultabb minden. Részletesen kifejtettem neki, hogy milyen kihívásokkal és mennyi feladattal jár egy kisbaba gondozása napi szinten. Szót ejtettem minden nehézségről, amit az elmúlt, több mint egy év alatt tapasztaltam. Természetesen azt sem hagytam ki, hogy minden esetlegesen felmerülő probléma mellett, mekkora örömöt és semmihez sem hasonlítható mély kötődést, boldogságot jelent, ha ez ember egy kisbabával töltheti minden egyes napját, s láthatja, vele élheti át, ahogy fejlődik, ahogy napról napra, sőt néha óráról-órára megtanul valamit, ahogy általa kibontakoznak az élet apró csodái. Mindenesetre összességében amellett érveltem, hogy egy 5 éves gyerekkel biztosan sokkal könnyebb lenne minden, mert annyival önállóbb.
Miután letettük a telefont eszembe jutott, hogy talán egy kicsit túl határozott voltam. Túlságosan biztos voltam a dolgomban, ahhoz képest, hogy igazából fogalmam sincs mivel jár egy ötéves gyerek nevelése. Semmilyen személyes tapasztalatom nincs erről, hiszen még sosem volt ötéves gyerekem. Ami pedig az elképzeléseket illeti, nyilván vannak ötleteim azzal kapcsolatban, milyen lehet egy óvodással. Csakhogy Atesz születése óta, folyamatosan a saját bőrömön tapasztalom, hogy vannak élethelyzetek, amikre egyszerűen képtelenség felkészülni és, hogy olykor még a legrealistábbnak hitt teória is fényévekre van valóságtól. Egy szó, mint száz úgy tűnik van még mit fejlődnöm a gyors véleményalkotás, meg hirtelen ítélkezés területén. Sajnos abban a németországi faluban, ahol most a húgom él többször nincs térerő, mint ahányszor van, úgyhogy most csak reménykedhetek benne, hamarosan újra elérjük egymást. Lehetőleg még azelőtt, hogy valami visszafordíthatatlan döntés szülessen…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: