Atesz októberben lesz másfél éves és számomra elképesztő gyorsasággal fejlődik a beszédkészsége. Már egyévesen próbálkozott hangutánzó szavakkal, akkor a vau-vau és a háp-háp volt a sláger, de nem kellett sokat várni az apa, anya, mama, papa, megszólításokra sem. Mostanra teljesen érthetően megnevezi a legközelebbi családtagokat, kimondja néhány gyümölcs nevét, elszámol kettőig, rengeteg állathangot utánoz, bizonyos tárgyakat is meghatároz, kérdésre bólogatással, nemmel és mutogatással válaszol, ismeri testrészeit is, azonban ez még csak a jéghegy csúcsa. Az a temérdek szó, illetve szótöredék, amit kimond semmi, ahhoz a hatalmas, gigantikus halmazhoz képest, amit a világból, a felnőttek beszédéből megért.
Kezdetben, ha megkérdeztem hol van az orra, akkor mutatott egy orrot, jellemzően az enyémet, vagy a mesekönyvben lévő állatét, emberét, időnként egy-egy plüss állatét. Ma már jól elkülöníti anya orrát a baba orrától és minden mástól is. Felismer különböző tárgyakat (pl.: szemüveget, táskát, bögrét) és rájuk mutatva megmondja, hogy kihez tartozik. Ez a gyors ütemű fejlődés nagy örömmel, büszkeséggel tölt el. Minden nap tartogat valami váratlan, apró meglepetést. Tegnap például séta közben, rámutatott egy virágos ládára én, pedig mondtam, hogy a virágok az erkélyen vannak, mire ő csípőből rávágta, hogy erkély. Mondanom se kell, hogy úgy kellett összeszednem az államat a földről. Szóval, alapvetően egy szuper, klassz dolog ez a beszédfejlődés, csakhogy…
Csakhogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, ha megértene, rögzítene és elraktározná magában. Olyasmikre gondolok, minthogy a férjem dohányzik és bár nem konkrétan a gyerekkel egy helyen teszi, de mégis óhatatlanul látja olykor. Ha Atesz a nappaliban játszik a járókában, vagy az etetőszékben ül a konyhában, akkor az ablakból rálát a falatnyi kertünkre, s amint, meglátja apát örül, integet neki, de ilyenkor nyilván nem csak apát látja, hanem láthatja a füstöt is, a cigarettát, a dohánnyal teli zacskót.
Pár hónappal ezelőtt már beszélgettünk erről a férjemmel, akkor arra jutottunk, hogy a probléma létezik, de még nem aktuális, még éppen elég kicsi Atesz, hogy ne kelljen komolyabb változásokat bevezetnünk a hétköznapjainkba. Abban maradtunk, hogy nem értünk teljesen egyet ebben a témában, de fölösleges olyasmin rugózni, ami még nincs itt. Majd akkor kelünk át a folyón, ha elérünk a partjához és hasonló bölcsességek.
Ma délelőtt a kertben voltunk Atesszal, amikor észrevettem, hogy kissé összegyűltek a csikkek az ablakpárkányon lévő hamutálban, ezért fogtam és a kukába borítottam. Atesz ekkor épp a játék csacsiján rugózott. Ahogy visszatettem a hamutálat az ablakpárkányra, váratlanul rámutatott és egy magabiztos vigyorgás közepette, közölte, hogy apa-apa.
Hát eddig tartott. Már egyáltalán nem olyan kicsi. Pici babából seperc alatt okos, érdeklődő fiúcskává cseperedett, akit nagyon is komolyan kell venni. Ránk pedig vár egy hosszú beszélgetés a férjemmel…
