Beküldve:

Nicht vor dem Kind

Atesz októberben lesz másfél éves és számomra elképesztő gyorsasággal fejlődik a beszédkészsége. Már egyévesen próbálkozott hangutánzó szavakkal, akkor a vau-vau és a háp-háp volt a sláger, de nem kellett sokat várni az apa, anya, mama, papa, megszólításokra sem. Mostanra teljesen érthetően megnevezi a legközelebbi családtagokat, kimondja néhány gyümölcs nevét, elszámol kettőig, rengeteg állathangot utánoz, bizonyos tárgyakat is meghatároz, kérdésre bólogatással, nemmel és mutogatással válaszol, ismeri testrészeit is, azonban ez még csak a jéghegy csúcsa. Az a temérdek szó, illetve szótöredék, amit kimond semmi, ahhoz a hatalmas, gigantikus halmazhoz képest, amit a világból, a felnőttek beszédéből megért.

Kezdetben, ha megkérdeztem hol van az orra, akkor mutatott egy orrot, jellemzően az enyémet, vagy a mesekönyvben lévő állatét, emberét, időnként egy-egy plüss állatét. Ma már jól elkülöníti anya orrát a baba orrától és minden mástól is. Felismer különböző tárgyakat (pl.: szemüveget, táskát, bögrét) és rájuk mutatva megmondja, hogy kihez tartozik. Ez a gyors ütemű fejlődés nagy örömmel, büszkeséggel tölt el. Minden nap tartogat valami váratlan, apró meglepetést. Tegnap például séta közben, rámutatott egy virágos ládára én, pedig mondtam, hogy a virágok az erkélyen vannak, mire ő csípőből rávágta, hogy erkély. Mondanom se kell, hogy úgy kellett összeszednem az államat a földről.  Szóval, alapvetően egy szuper, klassz dolog ez a beszédfejlődés, csakhogy…

Csakhogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, ha megértene, rögzítene és elraktározná magában. Olyasmikre gondolok, minthogy a férjem dohányzik és bár nem konkrétan a gyerekkel egy helyen teszi, de mégis óhatatlanul látja olykor. Ha Atesz a nappaliban játszik a járókában, vagy az etetőszékben ül a konyhában, akkor az ablakból rálát a falatnyi kertünkre, s amint, meglátja apát örül, integet neki, de ilyenkor nyilván nem csak apát látja, hanem láthatja a füstöt is, a cigarettát, a dohánnyal teli zacskót.

Pár hónappal ezelőtt már beszélgettünk erről a férjemmel, akkor arra jutottunk, hogy a probléma létezik, de még nem aktuális, még éppen elég kicsi Atesz, hogy ne kelljen komolyabb változásokat bevezetnünk a hétköznapjainkba. Abban maradtunk, hogy nem értünk teljesen egyet ebben a témában, de fölösleges olyasmin rugózni, ami még nincs itt. Majd akkor kelünk át a folyón, ha elérünk a partjához és hasonló bölcsességek.

Ma délelőtt a kertben voltunk Atesszal, amikor észrevettem, hogy kissé összegyűltek a csikkek az ablakpárkányon lévő hamutálban, ezért fogtam és a kukába borítottam. Atesz ekkor épp a játék csacsiján rugózott. Ahogy visszatettem a hamutálat az ablakpárkányra, váratlanul rámutatott és egy magabiztos vigyorgás közepette, közölte, hogy apa-apa.

Hát eddig tartott. Már egyáltalán nem olyan kicsi. Pici babából seperc alatt okos, érdeklődő fiúcskává cseperedett, akit nagyon is komolyan kell venni. Ránk pedig vár egy hosszú beszélgetés a férjemmel…

       

Beküldve:

5 dolog, amiért hiányzik a gyerekmentes nyaralás

 

  1. Délig Alvás

Sohasem voltam az a típus, aki hétvégénként a félnapot ágyban tölti, mégis mindig nagyon jólesett egy kis céltalan henyéléssel indítani a nyaralást. A nyaralás számomra egyet jelent a feltöltődéssel, amikor az év közben lemerült energia raktáraimat végre csordultig pakolhatom friss készletekkel. Önmagában azonban, a sok-sok alvás még kevés a valódi kipihentség érzésének eléréséhez, mert elsősorban nem fizikailag, hanem mentálisan van szükségem a kikapcsolódásra. Egyszerűen át kell élnem, hogy kiszakadok a hétköznapok soha véget nem érő feladathalmazából, és végre valahára felvirrad a nap, amikor TÉNYLEG NEM KELL csinálni semmit, amikor felmerül a kérdés: Mihez lenne kedvem ma?

A minőségi pihenéshez bizony idő kell, ráhangolódás, elengedés, meg persze a jelen teljes átélése, ami így leírva baromi egyértelműnek hat, de megdöbbentően nehéz feladatnak bizonyul, miközben egyszerre próbálom megtalálni a jövőm lehetőségeit és túllépni a múltam hibáin.

A nyaralás utolsó napján mindig elszomorodom, hogy véget ér valami jó, miért nem tarthat tovább, miért nem maradhatunk csak még egy napot, meg még egyet, meg még egyet… Másnap viszont, amikor belevetem magam az otthoni teendőkbe érzem, hogy megváltoztam. Az életem, a világom ugyanaz, a feladatokból sok van, de valahogy jobb kedvvel végzem a dolgom, lendületesebbek a mozdulataim, több erőm van, s jobban észreveszem az életem különböző színterein szétszórt boldogságmorzsákat.

Ilyenkor tudom, hogy sikerült feltöltődnöm és megerősödnöm a nyaralás alatt, hogy a szó minden létező értelmében kipihentem magam. Ami pedig a pihenést illeti, személyiségtől, élethelyzettől, meg még tengernyi körülménytől függően számos módja és formája lehet, mindenesetre annyi biztos, hogy nálam mindig egy kiadós alvással kezdődik.

Pontosabban kezdődött, amíg nem volt gyerekem. Atesz a múlt évben négy hónapos csecsemő volt, aki sokszor alszik keveset. Idén pedig, örökmozgó 15 hónapos, aki nappal már csak délben alszik egy keveset, reggel pedig menetrendszerűen 7 órakor ébred.

Meggyőződésem, hogy a legtöbb gyerekneveléssel járó kihívás megoldása, illetve kezelése csak leleményesség, rugalmasság és hozzáállás kérdése, azonban van néhány dolog, amivel nincs mit tenni. A délig alvás szabadsága egy ilyen dolog. Idén volt a második alkalom, hogy csak a gondolataimban létezett, s úgy hiszem, jó néhány évnek kell még eltelnie mire újra átélhetem.

  1. Szétcsúszás

A nyaralás egyik legmeghatározóbb élménye számomra a lehetőség, hogy egy rövid időre elfelejthetem a mértékletesség fogalmát. Ha jól esik, akkor nyugodtan telezabálhatom magam nutellás palacsintával, mert a legrosszabb, ami történhet, hogy utána egy óráig fetrengek a kajakómától kábán, s ez bőven belefér. Simán megtehetem, hogy a vodka-szóda-citromra rátöltök néhány kör Hubertust, mert miért ne? Maximum kihányom, kialszom, kipihenem. Kocadohányos létemre lazán elszívhatok fél dobozzal is, ha úgy hozza az este, és nem érdekel, hogy másnap majd köhögök kicsit, meg kapar a torkom. Ha úsztam aznap, de éjszaka a második koktélom után, még kedvem támad egy kis fürdőzéshez, hát uccu neki, hadd szóljon, majd megszáradok, zuhanyzom újra, lefekszem később. Hajnalig sütögetni, beszélgetni egy csillagfényes éjszakán a tűz varázslatos fényénél? Naná, hogy benne vagyok! A délelőtt majd kialszom magam.

A nyaralás számomra azt jelenti, hogy kiszakadok a hétköznapok tudatos, mértékletes, tervező, összeszedettséget követelő világából és a várható következmények aprólékos mérlegelése nélkül megengedem magamnak azt, ami épp az adott pillanatban a legjobban esik.

Ez is egy olyan lehetőséghalmaz, ami múlt időt érdemel. Anyaként én, illetve én is, vagyok a felelős azért, hogy Atesznak milyen napja van, hogy gazdagodik-e új élményekkel, hogy játszva tanul-e, hogy biztonságban érzi-e magát, hogy megkap-e mindent, amire csak szüksége lehet. Ez a felelősség pedig, hatalmas súllyal bír, ami sok mindent kiszorít. Persze annyit eszek, amennyit akarok, de utána nem fetrenghetek egy órán keresztül a fotelben, mert menni kell, játszani kell, pelus csere, etetés, jóformán mindig adódik valami. Persze, annyit iszom, amennyit akarok, de nem opció, hogy másnaposan fetrengjek az ágyban, mert a fiamnak szüksége van a figyelmemre, a jelenlétemre, az anyjára. Persze, ha úgy döntök, dohányozhatok, de költői a kérdés, hogy akarok-e ilyen példát mutatni, akarom-e, hogy Atesz a cigaretta szagát érezze rajtam. Mehetek éjszakai fürdőzni is, ha úgy tartja kedvem, vagy ülhetek hajnalig a tábortűznél, de nem lehet elfelejteni, hogy akármit csinálok is az éjjel, reggel hétkor indulni fog a nap és toppon kell lenni.

  1. Spontán programok (váratlan találkozás barátokkal, kocsmázós/vizibiciklizős/táncolós kitérő, autózásnál hirtelen úti cél módosítás, stb…)

 

  1. Felnőtt szórakozás (színház, koncert, olvasás, horror filmnézés, fél napon át tartó társasjáték, túrázás a végkimerülésig, stb…)

 

  1. Utazás kevés cuccal és bármikor (akinek van gyereke, vagy látott már olyat, aki gyerekkel utazik annak azt hiszem ehhez a ponthoz, semmilyen magyarázat nem szükséges)

+1 Butaság az egész

Bizony. Ez a helyzet. Körülbelül a harmadik pont első betűjénél hasított belém a felismerés, hogy minden pont lényegében ugyanarról szól. A teljes gyerekmentes nyaralás és a gyerekkel együtt nyaralás témakör egyetlen markáns különbséggel leírható. Ha gyerek nélkül nyaralsz, akkor minden percben azt csinálhatod, amit akarsz, mert ez a te nyaralásod, és mindenekelőtt rólad szól. Ha a gyerekeddel nyaralsz, akkor jó esetben vannak olyan pillanatok, amikor azt csinálsz, amit éppen akarsz, de a legtöbb pillanatban, azt csinálod, amit kell, ami szükséges, mert ez a gyereked nyaralása, és mindenekelőtt róla szól.

Az anyaságból nem lehet szabadságra menni. Tömör, és közhelyes ez, mindenki hallotta már. Mégis, most ez az én tanulságom. Anyaként úgy érzem, hogy más és több vagyok ma, mint Atesz születése előtt voltam, de nem felejtettem el és ott él bennem ma is az a lány, aki magasba ugrik egy koncerten, aki a Balatonba lógatja a lábát, miközben koktélt szürcsöl, aki üvöltve horkol déli 12 órakor, mert hajnalban dőlt be az ágyba egy kiadós bulizás után, aki hangosan énekel az utcán, aki felvesz egy xs-es ruhát, s majdnem bő rá… Ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni, de fölösleges, mert tény, hogy az anyaság előtti fiatal felnőtt énem egy darabját megőriztem és olykor előtérbe is kerül, néhanapján szabadon engedem, de általában nem, a legtöbbször nem. Legtöbbször tudatos vagyok, felelősségteljes, és komoly. Felnőtt. Nő. Feleség. Anya. A merész, bohókás, szeleburdi, örökké kíváncsi, lélekben is fiatal lány, aki korábban voltam, messze került tőlem. Nem elérhetetlenül messze, de nem is karnyújtásnyira közel, valahol látótávolságon belülre, de egynapnyi járóföldre.

Még mindig igaz, hogy számomra az év fénypontja a nyaralás és ez idén sem volt másképp. Sok-sok élménnyel gazdagodtam. Jó érzés volt ennyi minőségi időt tölteni a családommal és a barátaimmal, de ez volt az első olyan alkalom, hogy szép csendben, halkan, de annál határozottabban megfogalmazódott bennem egy igény. Egy igény arra, hogy egyszer (a belátható jövőn belül) magammal is elmenjek majd nyaralni újra, azzal a lánnyal, aki régen voltam.

Beküldve:

Kisgyerek kis gond, avagy minden csak nézőpont kérdése

Aki tudatosan vállal gyermeket, az már gyakran a pozitív terhességi teszt előtt szembe találja magát a döbbenetessel, hogy milyen drága lehet a családalapítás, mennyit kell költeni egy olyan gyermekre, aki tulajdonképpen még pocakban sincs. Természetesen az, hogy kinek mi számít szükséges kiadásnak és mit takar a kevés, illetve a sok pénz fogalma egyénenként változik. Lehet venni babakocsit háromszázezer forintért is, de használtan már húszezerért kapható. Tapasztalataim szerint, valahogy úgy alakulnak az árak a babaholmikkal, mint az esküvői kellékekkel. A virágosnál már tízezer forintért is lehet igazán gyönyörű csokrokat kapni, azonban ha kiderül, hogy tulajdonképpen egy esküvői csokorról lenne szó, akkor harmincezer forint alatt, szinte nincs miről beszélni. Minden, amin a bébi felirat szerepel kapásból háromszor, de az sem ritka, hogy ötször annyiba kerül, mint feliratmentes társa. Mondok egy példát: egy tökéletesen használható egyszerű kék kistálka ára a közeli 100-as boltban kettőszáz-ötven forint, míg agyoncsicsázott, nem mikrózható, babatál megjelölésű társa a plázában, alig háromezer forintért lehet a miénk.

Én nem csupán a gyermeknevelés terén, hanem általánosságban mindenféle pénzköltés során törekszem az ár-érték arány megtartására. Ezalatt azt értem, hogy sohasem sajnáltuk a pénzt, amikor fogadott orvosra, fogadott szülésznőre, baba elsősegély tanfolyamra kellett költeni, viszont nagyon körültekintően, ár-érzékenyen válogattuk össze a babakelengyét. Örültünk az ajándékba kapott ruhácskáknak és nem vettünk többször annyi holmit, mint amennyire előre láthatólag szükség lesz. Eleve nem volt nehéz úgy spórolni, hogy a családunk és a barátaink teljesen elkényeztettek minket, elhalmoztak temérdek babacuccal. A teljesség igény nélkül; kaptunk kiságyat, légzésfigyelőt, játékszőnyeget, forgó, zenélő ágyfölé szerelhető plüssöket, rengeteg pelenkát, törülközőt, nyálkendőt, textil pelenkákat, ágyneműt, hordozó kendőt, pólyát, de még bébi cipőcskét is. Tény, hogy volt hátterünk, támogatásunk, de a mi érdemünk is, hogy nem szórtuk a pénzt és megfontoltan, ügyesen vásároltunk.

A szülés előtt arra készültem, hogy hónapról-hónapra elképzelhetetlenül sokba fog kerülni Atesz eltartása, mert mindenhonnan azt hallottam, hogy a gyereknevelés, az bizony végtelen pénzt felemészt. Épp ezért, nagyon kellemes meglepetés ért, amikor a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy pontosan mennyi az annyi, és Atesz hathetes korára elszállt az összes aggodalmam. Lényegében a pelenkázás kellékein és a fürdetőn kívül semmire sem költöttünk. A tápláléka anyatej volt, a ruháit folyamatosan kinőtte, de már a születése pillanatában rendelkeztünk majdnem az első évre szükséges mennyiséggel minden méretben, így ez sem jelentett anyagi terhet. Játékokból szintén jól álltunk, jelentős mennyiséget kaptunk már a baba partin, na meg persze az első látogatói sem jöttek üres kézzel. Az ajánlott oltásokat mind beadattuk, ez nem is volt kérdés. Sokba kerültek, de a komolyabb egyösszegű kiadások sora ezzel véget ért.

Atesz életének első kilenc hónapjában megszoktam/ megszoktunk egy bizonyos kiadási szintet, hogy kis változásokkal, de mégis konkrétan havonta mennyit költünk a gyermekünkre. Egyáltalán nem volt durva, sem megfizethetetlen, főleg ahhoz a horrorhoz képest, amire számítottunk. Aztán egyszer csak valami megváltozott. A havi kiadás elkezdett növekedni. Eleinte alig észrevehetően, majd rendkívül feltűnően megugrott. Nyilván megvolt ennek a logikus magyarázata. Atesz már nem anyatejen él, lassan időszerűvé vált egy új ruhatár összeválogatása, továbbá néhány kirakós játék, építőkocka, babakönyv, s miegyéb beszerzése is aktuális, a szezonális vízipelenkáról és társairól nem is beszélve. Szóval érthető, indokolt kiadások ezek, mégis mellbe vágott, amikor a hónap végén mindent számba véve, egy a korábbinak két és félszeresére duzzadt összeget kaptam.

Néhány hónappal ezelőtt még úgy vélekedtem, hogy „a kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” szólásmondás ostobaság. Hiszen egyértelmű, hogy egy magatehetetlen, önállótlan csecsemővel, aki teljes egészében rám van utalva, sokkalta nehezebb életem volt, mint most, egy szuper okos kisfiúval, aki többé-kevésbé önállóan eszik, úgy suhan a motorján, hogy öröm nézni, ismer rengeteg állatot, ételt, testrészt, sőt már azt is mondja, hogy anya. Ma már nincsenek kétségeim, hogy miként a legtöbb közhely minimum igazságmaggal rendelkezik, úgy a fenti szólásmondásnak is megvan a maga értelme, csak éppen nem a gyermekkel való törődés, mindennapi foglalkozás szempontjából, hanem a nevelés anyagi oldalát tekintve. Általában örülök, ha rájövők, valami addig nem látott összefüggésre, vagy új ismerettel gazdagodom, de őszintén szólva, ez most egy olyan felfedezés volt számomra, ami mérsékelten tett boldoggá…

Beküldve:

Egy csecsemővel, vagy egy óvodással könnyebb?

A húgom most Németországban dolgozik egy lovasfarmon, ahol elsősorban házvezetőnői teendőket lát el, ház körüli munkákat végez, illetve részt vesz a lovak gondozásában is. Ez amolyan szállásért és ellátásért végzett, önkéntesszerű munka. Világot lát, tanul, lovazik. Most felmerült, hogy a farm vezetője nevelőszülőséget vállalna és befogadna egy állami gondozott gyermeket, akinek a mindennapi ellátása, jelentős részben a húgom feladata lenne. Persze rögtön adódott a kérdés, hogy milyen nemű, életkorú gyermeket tudnának fogadni úgy, hogy az mindenki számára ideális legyen.

Ma felhívott a húgom és kikérte a véleményemet, hogy vajon egy csecsemővel, vagy egy óvodás gyermekkel nehezebb az élet. Rögtön rávágtam, hogy egy csecsemővel összehasonlíthatatlanul bonyolultabb minden. Részletesen kifejtettem neki, hogy milyen kihívásokkal és mennyi feladattal jár egy kisbaba gondozása napi szinten. Szót ejtettem minden nehézségről, amit az elmúlt, több mint egy év alatt tapasztaltam. Természetesen azt sem hagytam ki, hogy minden esetlegesen felmerülő probléma mellett, mekkora örömöt és semmihez sem hasonlítható mély kötődést, boldogságot jelent, ha ez ember egy kisbabával töltheti minden egyes napját, s láthatja, vele élheti át, ahogy fejlődik, ahogy napról napra, sőt néha óráról-órára megtanul valamit, ahogy általa kibontakoznak az élet apró csodái. Mindenesetre összességében amellett érveltem, hogy egy 5 éves gyerekkel biztosan sokkal könnyebb lenne minden, mert annyival önállóbb.

Miután letettük a telefont eszembe jutott, hogy talán egy kicsit túl határozott voltam. Túlságosan biztos voltam a dolgomban, ahhoz képest, hogy igazából fogalmam sincs mivel jár egy ötéves gyerek nevelése. Semmilyen személyes tapasztalatom nincs erről, hiszen még sosem volt ötéves gyerekem. Ami pedig az elképzeléseket illeti, nyilván vannak ötleteim azzal kapcsolatban, milyen lehet egy óvodással. Csakhogy Atesz születése óta, folyamatosan a saját bőrömön tapasztalom, hogy vannak élethelyzetek, amikre egyszerűen képtelenség felkészülni  és, hogy olykor még a legrealistábbnak hitt teória is fényévekre van valóságtól. Egy szó, mint száz úgy tűnik van még mit fejlődnöm a gyors véleményalkotás, meg hirtelen ítélkezés területén. Sajnos abban a németországi faluban, ahol most a húgom él többször nincs térerő, mint ahányszor van, úgyhogy most csak reménykedhetek benne, hamarosan újra elérjük egymást. Lehetőleg még azelőtt, hogy valami visszafordíthatatlan döntés szülessen…

Beküldve:

Anyának, de nem CSAK anyának lenni

Az esküvőm előtt sokat fantáziáltam arról, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Magamban kielemeztem minden a környezetemben addig látott mintát, hogy a pozitívumokból építkezzek, a negatívumokat, pedig lehetőség szerint elkerüljem.

A legnagyobb veszélyt, illetve a legrosszabb példát, abban a (környezetemben igen gyakorinak számító) viselkedésformában láttam, hogy a frissen szült anya teljesen átlényegül, feloldódik új szerepében, aminek következtében a korábbi minőségei, mint például a feleség, barátnő, testvér, gyermek, kolléga, partyarc, sportoló, művész, szakács, stb. konkrétan megszűnnek létezni. Nem tartja a kapcsolatot a gyermektelen barátaival, sőt általánosságban minden olyan emberi kapcsolatát súlyosan elhanyagolja, amely a gyermekét nem érinti közvetlenül. Ez az állapot pedig, nem átmeneti, vagyis nem ér véget az első hat hét, vagy az első három hónap, vagy akár az első hat hónap után, hanem a szülést követően, akár évtizedeken át permanensen fennáll. A szüléstől kezdve ő csak és kizárólag anya. Következetesen mindent/mindenkit ennek rendel alá. A korábbi önmagát feladja, megszünteti, elpárologtatja, mintha soha nem is létezett volna. Számomra meglepő módon, ez a fajta életstílus igen sokáig működőképes, azonban egyszercsak eljön a törés pillanata. Ahogy az évek telnek-múlnak, a gyermekből felnőtt lesz, majd egy nap, váratlanul, mitöbb végérvényesen, kirepül a fészekből (akár egy másik országba is) és csak az üresség, a hatalmas kiterjedésű, őrjítő semmi marad utána. Na, ez az a pillanat, amikor a nagybetűs anya rájön, hogy valami nagyon nem stimmel az életével. Szomorúan konstatálja, hogy a házastársától elhidegült, nincsenek barátai, nincs hobbija, érdeklődési köre, céljai, vágyai, álmai, tulajdonképpen ötlete sincs, hogy mit kezdhetne magával. Ekkor elkezdi szép lassan újradefiniálni önmagát, megkeresni azt, ami abból a valakiből maradt, akit egy napfényes vasárnap megfogott és kihajított az ablakon, olyan messzire, hogy még távcsővel sem látni. Biztosan az ilyen történeteknek is lehet jó a vége, de maradjunk annyiban, hogy önmagunk sikeres újrateremtése olyasmi, ami csak a szerencsés (vagy inkább nagyon kitartó, elszánt, harcos?) keveseknek adatik meg.

A családtervezés időszakában, számos kérdésem volt a szülőséggel kapcsolatban, s temérdek dologban éreztem erős bizonytalanságot, de nagyon határozott elképzeléseim voltak arról, hogy milyen anya nem szeretnék lenni. Hát, ilyen. Magabiztosan és világosan megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék ugyan anyává válni, de nem akarok csak és kizárólag anya lenni. Eltökéltem, hogy anyaként is fogok:

– minőségi időt együtttölteni a férjemmel kettesben,

– kapcsolatot tartani a gyermektelen barátaimmal is,

-minden hónapban legalább egyszer felhívom majd a kollégáimat és képben maradok, hogy kivel mi van, mi a helyzet a hivatalban,

– eljárok majd úszni, lovagolni, és edzőterembe is,

– folytatom az írást,

– havonta néhányszor étteremben eszem, indokolatlanul vásárolok ruhákat, fagyizom, kávézom, sütit majszolok és közben kikapcsolódom a barátaim társaságában,

– izgalmas könyveket olvasok, habfürdőt veszek és kb 1,5 havonta fodrászhoz járok, vagyis minőségi időt töltök magammal,

– a férjemmel közösen, továbbra is aktív társasági életet élünk, s amikor csak lehet, részt veszünk a farsangi buliktól kezdve, a grillezős patikon át, egészen a társasjátékozós estékig, mindenféle összejövetelen,

– évente legalább egyszer elutazom nyaralni,

– tanulok valami újat (akár tanfolyamon, akár egyetemen).

Már közel két év telt el azóta, hogy pozitív lett az a bizonyos terhességi teszt és éppen 390 napja, hogy megszületett a kisfiam, így elérkezettnek láttam az időt és anyák napja révén az alkalmat is, hogy számvetést tartsak: Mind abból, amit megfogadtam, vajon mit sikerült megvalósítani?

– Az első pont, vagyis a minőségi idő a férjemmel, a lista minden más pontjánál fontosabb számomra. Egyben ez legsikeresebb is. Úgy érzem, hogy ennyi idő után, már örömmel kijelenthetem megmaradtunk. A kakis pelusok, a nagy böfögések és az éjjel-nappal szoptatások közepette sem veszítettük el egymást. Időnként segítségül hívjuk a nagyszülőket, vagy a barátainkat és tartunk egy romantikus, egymásra figyelős, gyerekmentes estét és étterembe megyünk. Máskor megvárjuk, amíg Atesz elalszik, aztán teleengedjük a kádat meleg vízzel, s tartunk egy habfürdős, masszírozós, lazulós estét. Korábbi közös programjaink közül, egyedül a színházba járás hiányzik. Emlékszem, hogy már látszott a terhességem és gyakran kellett pisilnem is, amikor utoljára színházban voltunk és egy Shakespeare feldolgozást néztünk meg. Ezt még nem sikerült visszaépíteni az életünkbe, de, ami késik, nem múlik. Remélhetőleg.  Ami markáns változást jelent nálunk Atesz születése óta, az a tervezés. Több időt, nagyobb energiát kell ráfordítani, illetve nem kevés előrelátás szükséges ahhoz, hogy összehozzuk ezeket a közös estéket, de igyekszünk figyelni egymásra.

– A gyermektelen barátaim nagyon változatosan reagáltak Atesz érkezésére. Volt, aki átmenetileg teljesen eltűnt. Volt, aki továbbra is kizárólag gyermekmentes programokat akart szervezni velem. Volt, aki érdeklődéssel és nagy szeretettel fordult a baba felé. Volt, aki ritkán jött, de a távolból is figyelt ránk. Volt, aki felvidított és feltöltött energiával, amikor már kezdtem lemerülni. Volt, aki a legnehezebb órákban is mellettem volt. Volt, aki közelebb került hozzám, mint a szülés előtt valaha volt, de olyan is akadt, akitől eltávolodtam. Volt, akiben csalódtam, pedig rokonok is vagyunk és volt, aki barátból családtaggá vált. Összességében úgy gondolom, hogy sikerült megőrizni a barátságaimat – még ha némelyik át is alakult közben – ez pedig, hatalmas érték. Az biztos, hogy a gyerekvállalás egy bonyolult téma, ami mindenkinek mást jelent és egy teljesen új élethelyzet, amihez nem mindenki tud, vagy akar alkalmazkodni. Sok türelem, tolerancia és megértés, belátás kell mindkét oldalon, hogy működhessen a dolog. A magam részéről, én továbbra is szélesre tárom az ajtót és örültem/örülök annak, aki úgy dönt, hogy besétál rajta.

– A kollégáimat körülbelül havonta hívom, de nem mindig tudunk beszélgetni, mert nekik épp nem jó, aztán nekem nem, vagy csak elmarad a visszahívás, aztán olyan is van, hogy 40 percet dumálunk. A hivatal ügyeivel, illetve a változó jogszabályokkal már régen nem vagyok képben. Emberileg nagyon érdekel, hogy mi van velük, de nekem már annyira másról szólnak a hétköznapjaim, hogy úgy érzem fényévekre kerültem a munka világától, amit a későbbiekben fogalmam sincs, hogyan tudok, majd összeegyeztetni Atesszal.

– A vírus kitörése előtt, rendszeresen jártam úszni és edzőterembe is. Az anyósom minden héten két délelőtt, az anyukám, pedig egy délután vigyázott Ateszra, amíg én sportoltam. Imádtam az úszás minden percét, kellemesen ellazultam a szaunában és az edzőteremben is jól esett leizzadni. Feltöltött, felfrissített ez az énidő. A mozgástól megszűnt a hátfájásom és a közérzetem is sokkal jobb lett, mint korábban volt. Egyedül a lovaglás az, ami eltűnt az életemből. Körülbelül két és fél éve nem ültem lovon. A lovak hiánya fájó és néha belém nyilall, milyen jó lenne újra a patakparton vágtázni. Csakhogy ez egy bonyolult sport. Kell hozzá felszerelés, idő meg pénz. Sajnos, be kellett látnom, hogy ezekből, én csak nagyon korlátozottan gazdálkodhatom, s ennyi már nem fér bele.

– Az írást nem hagytam abba és erre nagyon büszke vagyok. Ez olyasmi ami, nem volt és nem is lesz könnyű, de igazán fontos számomra. Amikor belefognék, sokszor érzem azt, hogy minden ellenem dolgozik. Hiába szeretnék papírra vetni valamit, hiába van meg a nagy betűs gondolat, szinte soha nem úgy jön ki a lépés, ahogy elképzelem. Van, hogy a megfelelő mennyiségű szabadidő hiányzik, máskor meg nem jó a számítógép, aztán mire eljutok az írásig, elszáll az ihlet. Néha elkezdek valamit, de sosem fejezem be, vagy befejezem, de inkább törlöm az egészet, mert nem érzem elég jónak. Ezt a bejegyzést is harmadik hete gépelem részletekben és még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy lesz belőle valami. Mindezek ellenére tény, hogy az írás jót tesz nekem. Megnyugtat, összeszed, segít elmélyülni a gondolataimban és rálátni a fontos részletekre. Hiszem, hogy mindenki képes alkotni, csak meg kell találnia a módját, a speciálisan rá jellemző formát. Nagyon korán felismertem, aztán sokszor elbizonytalanodtam, de ma már tudom, hogy az én módom az írás, jelenlegi formája pedig ez a blog.

– Az étterembe járást, a fagyizást és általánosságban a barátokkal közös programokat többször sikerült összehozni, mint ahányszor le kellett mondani. Ami az indokolatlan költekezést illeti, nem mondom, hogy példátlan, de a terhességem előtti időhöz képest jelentősen csökkentettem az ilyen vásárlások számát. Na, nem mintha tudatosabb fogyasztóvá, esetleg szuper zölddé avanzsáltam volna, egyszerűen csak sokkal kevesebb lett az elszórható mennyiségű pénz, mióta gyeden vagyok. A közelmúltbeli társasági életemet természetesen nekem is, mint mindenki másnak a világon, befolyásolta a vírushelyzet. Áprilisban éppen abbahagytam az anyatejes táplálást és nagy lelkesedéssel készültem az várva-várt fröccsözésekre, az erkélyen dohányzós, rövidezős estékre, a koccintós, világmegváltó beszélgetésekre, egy táncolós, spiccesen éneklős éjszakára, tombolós koncertekre. Csakhogy az április valami egészen mást hozott, s vidám terveim nagy része füstbe ment. A járványhelyzet, azonban nem ehhez a bejegyzéshez tartozik, ezért ebbe most nem megyek bele mélyebben, legyen elég annyi, hogy azzal vigasztalom magam; ami késik nem múlik.

– A férjemmel közös, aktív társasági életünkre nagyon büszke vagyok, mert úgy érzem, hogy sok külső tényező volt ellenünk, ami eredményezhette volna azt, hogy egyrészt mi eltűnünk a képből, másrészt, hogy hozzánk nem jönnek többet, de egyik sem történt meg. Szóval nagyon klassz barátaink vannak, s mi is sokat teszünk azért, hogy találkozzunk velük. Az pedig külön öröm számomra, hogy a kisebb-nagyobb eseményeken Atesz is aktívan részt tud venni. Hihetetlenül élvezi a társaságot, illetve idegen helyen is könnyen, gyorsan feloldódik. Már egészen pici korától vittük magunkkal a kerti sütögetésektől kezdve, sok-sok programra és meggyőződésem, hogy többek között emiatt lett mostanra egy kiegyensúlyozott, nyitott, társaságkedvelő, barátságos, vidám kisfiú.

– 2019-ben, csodával határos módon nem törtük meg a hosszú évek hagyományát és majdnem egy egész hetet töltöttünk Balatonmárifürdőn. Előtte sokat beszélgettünk arról, hogy egy négy hónapos pici babával, vajon érdemes-e nekivágni egy ilyen kalandnak. Jó lesz-e neki, élvezhető lesz-e nekünk és a barátainknak, akik velünk tartanak. Egy dolog persze biztos volt, hogy Lütyő kutyánk határtalanul boldog lesz a nagy kerttől, az izgalmas környezettel, meg persze attól, hogy egésznap velünk lehet. Két autóval, rengeteg csomaggal, kutyával, babával vágtunk neki négyen, hajnalok hajnalán a közel két és fél órás útnak. Mire odaértünk minden aggodalmunk elpárolgott, s tíz hónap távlatából visszatekintve is csak azt mondhatom, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk meg, amikor elindultunk. Atesz boldogan fürdött a Balatonban, mi pedig, minden nap finomakat ettünk és több éttermet is kipróbáltunk. Persze nem maradhatott ki az imádnivaló Gyufa Büfé sem, ahova beülni, mostanra már hagyománynak számít. Jutott idő mindenre, amire szerettük volna, pihenésre a hintaszékben, bográcsolásra a kertben, biciklizésre, fagyizásra, fürdőzésre, nagy esti sétákra, na meg sok-sok játékra. Atesz hamar otthonosan érezte magát az új környezetében, hihetetlenül élvezte a természetet, ami körülvett minket a kertben és nem tudott betelni az izgalmas látvánnyal, s a szokatlan hangokkal, amiket a strandon tapasztalt. Egyébként is mosolygós baba volt, de amíg ott voltunk, szinte sugárzott. Nagyon élvezte, hogy mind a négyen vele vagyunk egész nap. Megdöbbentően sokat fejlődött egészen rövid idő alatt. Az ember persze folyton többre vágyik, mint amennyit kap és valóban jó lett volna még többet, vagy többször ott lenni, de így is annyira feltöltődtünk, hogy én még hetekig éreztem magamban a plusz energiát. Egy szó, mint száz egyértelmű, hogy idén is szeretnénk eljutni Balatonmáriafürdőre. Sajnos vannak nehezítő körülmények, váratlanul felmerülő akadályok (pl.: a még mindig tartó vírushelyzet, a férjem munkahelyváltása…) de bizakodó vagyok, hogy végül minden megoldódik és hamarosan újra kinyújtózhatok abban a bizonyos hintaszékben.

– A terhességem alatt rendkívül határozott elképzeléseim, komoly ambícióim voltak mindenféle felsőfokú okj tanfolyamokról, meg egyetemi levelező képzésekről, de amint a karomban tartottam az újszülöttet, s amint eltelt az első közös hetünk, már tudtam, hogy ez sehogy sem fog összejönni. Az igényszerinti szoptatás és az a nagyon friss, mégis határtalanul erős kötelék, ami Ateszhez fűzött elképzelhetetlenné tette, hogy napokra, vagy akár csak 4-5 órára elszakadjunk egymástól. A szabad idő hiánya, valamint a szabadon költhető pénz szűkössége eleve problémát jelentett a megfelelő képzés kiválasztásánál, de még az én igényeim is hatalmasat változtak, s mondanom se kell, hogy nem rugalmasabb, hanem sokkalta merevebb lettem, mint valaha voltam. Ne legyen messze, egy alkalom ne tartson tovább 3 óránál utazással együtt, az onilne nekem nem jó, a személyes megjelenés pedig rengeteg túl sok szervezést igényel… Szóval alapból akadtak külső nehézségek, de a motivációm sem volt már az igazi szülés után. Teljesen megváltoztak a prioritások, s a tanulás, mint olyan, ideiglenes lekerült a fontos dolgok térképéről. Itt hangsúlyozom, hogy ideiglenesen, mert Atesz most már sokkal önállóbb és megfelelő társaságban, ismert, szeretett emberek között, simán tud nélkülözni engem 4-5 órára, sőt amennyiben tényleg csak egy-egy alkalomról van szó, akkor akár még többre is. A motivációm, pedig nem olyan, mint új korában, de még ott parázslik bennem a tudásvágy, a kíváncsiság lángja, úgyhogy 2020. februárjában eldöntöttem, belevágok. Jelentkeztem egy összesen 8 alkalomból álló, akkreditált mediátor képzésre, ami május elején indult volna, csakhogy jött a járvány… Lassan beindul az élet újra és kitudja? A végén még a tanfolyamra is eljutok. 

Összességében úgy érzem, hogy sikerült. Anya vagyok, de nem CSAK anya. Ez nagy eredmény, igazi büszkeség és öröm számomra. Szerintem ez a valódi teljesség, s hogy így is maradjon, az sokszor többlet energiát, időt, kompromisszum készséget, kitartást, találékonyságot, rengeteg szervezést, meg rugalmasságot igényel, de nagyon megéri. Azt pedig, hogy valójában mennyire nehéz is, jól mutatja eme bejegyzés, amit közvetlenül anyák napja után kezdtem el írni, s csak most ütöm le az utolsó karaktereket…

Beküldve:

Csecsemőből, kisfiú

Atesz egy éves lett. A körülményekhez képest, igazán szuper születésnapi bulit csaptunk neki. A járványhelyzet miatt, nyilván sokan nem lehettek itt, akik egyébként nagyon is eljöttek volna. Mindenesetre igyekeztünk a lehető legjobbá tenni számára ezt a napot és annyi képet, meg videót készítettünk, hogy a hiányzó családtagok is átélhessék kicsit az örömünket. Volt itt csodás csokis-nutellás torta, hinta, homokozó készlet, kisautó, csörgős labda, plüss strucc, vagyis minden mi szem szájnak ingere. Atesz nagyon élvezte a felhajtást és különösen tetszettek neki a kidurranthatatlan kék lufik, amik őszintén megleptek minket azzal, hogy többszöri beléjük harapás ellenére is tartják magukat a mai napig. 😀

Furcsa érzés visszaemlékezni a szülésre. Egyszerre minden olyan éles, konkrét és szinte kézzel fogható, közben pedig, valami ködös szétfolyó massza hatja át az egészet. Néhány momentumról, nagyon könnyedén tudok beszélni, de vannak zavaros, homályba vesző részek, amikhez csak álmomban férek hozzá. Hasonlóan ködös a kép a terhességem utolsó szakaszát illetően, pedig van róla egy csomó fényképem, szóval simán elővehetném, megnézhetném őket, de magamtól egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy milyen is volt óriás pocakkal létezni. Olyan távolinak tűnik mind a szülés, mind a terhesség, mintha egy másik életben lettek volna, pedig csak 12 hónap telt el…

Szerintem egy igazi hétköznapi mini csoda, hogy megszületik egy magatehetetlen kis gombóc és alig egy év alatt komoly emberpalántává fejlődik, aki már hiper sebességgel mászik, egyedül csipegeti a kekszet, az asztal alatt eteti a kutyát, kirámol minden létező dobozt, s kis kapaszkodással, de már majdnem önállóan járni tud.

Atesz mostanra rengeteg mindent elsajátított, még többet megért és a legtöbbet akarja. Már nem csak úgy van, hanem konkrét szándékkal él a világban. Rövid távú tervei vannak, amiket meg is tud valósítani (pl.: eléri, majd lepakolja a polcról a könyveket). Az érzelmek széles skáláját éli át nap, mint nap, s nem rest kimutatni a szeretetét, éppúgy, mint a haragját, vagy a csalódottságát. Ő egy vidám kis energiabomba, aki a legborúsabb arcra is képes mosolyt csalni. Imádom, ahogy nevet. A gyöngyöző kacajából kihallom azt hamisítatlan gyermeki örömöt, amit még nem szennyezett be a keserűség, a kudarc, a cinizmus, meg a csalódás mocska, ami tiszta, ártatlan és beragyogja a napom.

Tegnap este a nyakamba vettem és úgy mászkáltam vele fel-alá a lakásban. Nagyon tetszett neki, hogy olyan magasan van, imádta a bolondozást. Megkértem a férjemet, hogy kérdezze meg tőle, hol van anya, mert kíváncsi vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben, mit reagál. Válaszként egy tollpihe finomságával megfogta az arcomat és egyértelműen lefelé nézett a fejem tetejére, mutatva, hogy ott vagyok. Mielőtt befejeztük volna a játékot, kimentem vele a fürdőszobába és megnéztük magunkat a tükörben. Amit láttam, valószínűleg korábban is ott volt, de engem akkor vágott fejbe a felismerés, hogy egy vigyorgó, ügyesen kapaszkodó, vagány kisfiú ül a nyakamban, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is nevet, s aki az egyik kezével erősebben megtámaszkodik, hogy a másikkal a kádra mutasson, mert tudja, hogy a fürdés következik.

A fürdőszobai jelent óta ízlelgetem még, óvatosan kóstolgatom, lassan szoktatom magam a felfoghatatlanhoz, hogy örökre és visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Nincs többé újszülött, kisbaba, babácska, csecsemő. Atesz kisgyerekké ért, totyogó lett, s mostantól minden újabb reggel, már egy kisfiút köszöntök, hogy kelljen fel.

Beküldve:

Beszélgetések a férjemmel (1. rész)

Idő és helyszín: Vasárnap délután a fürdőszoba küszöbén

– Mit csinálsz ilyen elmélyülten?
– Kiszedem az ősz szálakat a szakállamból. Meglepően sok van és mind teljesen fehér.
– Ne törődj vele Cicó! A férfiaknak jól áll a kor. Te is minden évvel csak sármosabb leszel.
– Ja, nehogy azt hidd, hogy ez a kor miatt van! Mindegyik miattad nőtt ki.

Beküldve:

Anyatejes táplálás életre-halálra, avagy 5+1 dolog, amire fejés közben jöttem rá

Ateszt – élete első, kórházban töltött 72 óráját leszámítva – a kezdetektől igény szerint szoptattam. Egészséges, jól fejlődő csecsemőként, meglepő gyorsasággal gyarapodott a súlya, s a hozzátáplálás sem okozott problémát neki. Majdnem 9 hónapos volt, amikor váratlanul elválasztotta magát. Ez őt, egy cseppet sem viselte meg, engem viszont annál inkább. Ami a szoptatást illeti, eleinte nehezen ment és sokat küszködtem vele, de körülbelül 6 hét után, már nagyon belejöttem, majd meg is szerettem, végül januárban elengedtem.

Biztosan lehetett volna jobban, többet, hosszabban, vagy másképpen próbálkozni, mint ahogy én tettem. Azt is elhiszem, hogy van, akinél tényleg létezik az úgynevezett szopási sztrájk, de később visszatalál a cicihez, azonban velünk nem így történt. Összességében azt gondolom, hogy teljesen felesleges azon gondolkozni, mi lett volna, ha így, vagy úgy, vagy még úgyabb csinálom, mert az van, ami van. Vagyis a felmerülő problémákat kell megoldani, nem pedig az elképzelt happy end- eken merengeni.

Januárban el kellett döntenem, hogyan tovább. Fejés életre-halálra, tápszer, esetleg elkezdeni a junior gyerekitalt, vagy keresni valami alternatív megoldást, szuper egészséges, szuper bio tejalapú akármi formájában. Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, azzal, hogy az anyatejes táplálást választottam. Rémesen közhelyesen hangzik, hogy az anyatej a babának egy csodaszer, de én tényleg hiszem, hogy így van. Hiszem, hogy fél éves kor fölött is számít a kicsi immunrendszerének az a természetes tápanyag, amit kizárólag az édesanyjától kaphat meg.

Meggyőződésem, hogy az anyaság nem egyenlő a mártíromsággal, mi több, rossz úton jár az, aki feladva önmagát, áldozati bárányként fekszik a család oltárán. Ettől függetlenül, pontosabban ezzel együtt, tény, hogy olykor szükségesek áldozatok. Az igény szerinti szoptatás, szerintem egy ilyen áldozat. Az anyának se feltétlenül rossz, lehet szeretni is, de elsősorban a babáról szól, a babának jó, hiszen az ő szükségleteihez igazodik. Nekem amúgy lett volna rá igényem, hogy legalább három órára előre tudjam tervezni a kis hétköznapjaimat, de vannak szituációk, amikor nem létezik kompromisszumos megoldás, meg aranyközépút.

Szülőként sok olyan élethelyzet adódik, amiben az igények, valamint a szükségletek oly mértékben eltérnek egymástól, ami már az összeegyeztethetőség határát súrolja. Na, ilyenkor jön az, hogy megkérdezem magamtól: Te akartad a babát, vagy a baba akart téged? Te vagy felelős a babáért, vagy a baba felel érted? Neked kell biztosítani az ő jóllétét, vagy ő van a te jóllétedért? Ezekre a kérdésekre nem túl bonyolult válaszolni, viszont segítenek túllendülni az éppen kialakuló önsajnálaton és elvezetnek a helyes döntéshez, ami esetemben az anyatejes táplálás volt. Azt is mondhatnám, hogy a fejés életre-halálra. Ez így leírva, borzasztóan túlzónak tűnik, viszont naponta ötször fél óra az életemből, valóban nem piskóta.

Sokat iszom. Sokat pisilek. Időnként álmomban is a fejőgépemet tisztítom. Bármit csinálok, mindig gondolok rá, hogy hamarosan fejni kell. Reggelente képzeletben kihúzok egy újabb napot, majd megállapítom, hogy pontosan hány van még hátra Atesz egy éves koráig. Egy szó, mint száz, az anyatejes táplálás, szoptatás nélkül macerás, kellemetlen, fárasztó, időigényes. Röviden és tömören: nagyon rossz. Egyetlen jó van benne: maga a tudat, hogy a felmerülő nehézségek ellenére, továbbra is a lehető legtermészetesebben táplálom a kisfiamat.

Az egyik legfontosabb szülői tapasztalatom, hogy minden elmúlik, csak idő kérdése. Hát, ez most egy olyan időszak, amin jó lenni, túllenni már.
Persze miközben vágom a centit, olykor emlékeztetem magam, hogy minden újabb tapasztalat hasznos és hozzám tesz valamit. A fejésnek is megvan a maga haszna (az anyatejen túl is), csak nagyon kitartóan kell keresni. Következzék most 5+1 dolog, amire fejés közben jöttem rá:

1. Szuper jó, vagyis elképesztően praktikus, az az alkalmazás, amivel teljes könyveket lehet letölteni az okostelefonra. Mindig is imádtam olvasni, de fejés közben csak egy szabad kezem van, amivel a hagyományos könyvek olvasása kényelmetlen, meg nehézkes is. A mobilom viszont, simán elfér a tenyeremben, s egyetlen ujjmozgatással tudok lapozni. A betű méretet is beállíthatom, így olyan nagyban olvashatok, ami a szememnek kellemes, maximum gyakrabban kell lapozni…

2. Meglepően sok rokonom, barátom, meg jó ismerősöm tud, munka közben időt szakítani némi telefonos csevegésre. Meglepően sokaknak van korlátlanul beszélgetős díjcsomagja és/vagy céges telefonja (ami az én szempontomból lényegében ugyanazt jelenti, hogy lehet dumálni, amennyit csak jólesik). Korábban nem szerettem kihangosítva beszélgetni, de miután néhányszor teljesen elzsibbadt a kezem, valamint sajgott a vállam a közel 40 perces maratoni beszélgetés után, elengedtem ezt a berögződésemet. A fejés hosszú, unalmas percei villámgyorsan elillannak egy jó dumapartival. Az az igazság, hogy rengeteg tartalmas telefonbeszélgetést köszönhetek a fejésnek, amire egyébként biztosan nem került volna sor.

3. Néhány témát illetően belátom, hogy egy kicsit szélsőségesen gondolkozom, de ezen nem feltétlenül szeretnék változtatni, amíg nem érzem, hogy az olykor kategorikus elhatárolódásom kárt okozna a családomnak.

Az a helyzet, hogy nagyon rossz véleménnyel vagyok a televíziózásról, valamint a videózásról. Ha valaki meg akar nézni egy konkrét filmet, vagy videót az teljesen rendben van, de a tömegkommunikációs csatornák háttérzajként való non-stop üzemeltetését már nagyon egészségtelennek tartom. Szerintem az emberi kapcsolatokra, az étkezési szokásokra, a gyerekek fejlődésére, meg úgy általában véve az egészséges gondolkodásra, a természetes kreativitásra épp úgy, mint a fantáziára rendkívül káros hatással van a képernyő előtti mértéktelen zombulás. Ami pedig a mértéket illeti, nagyon nehéz belőni, hogy hol végződik, az ennyi még gond nélkül belefér, és hol kezdődik a mindennapi függőség kialakulása.

Azt, hogy egy felnőtt tévé/videó/sorozatfüggő el tudom fogadni, de a képernyőmániás gyerekek szüleit messzemenőkig elítélem. Szülőként úgy érzem, hogy korlátlan felelősség terhel azzal kapcsolatban, miképp, illetve mennyire engedem Ateszra ömleni a modern világunk szemetét. Szóval Atesz nem néz tévét és nem is videózik. Nem ismeri a tabletet, nem nyomkod mobiltelefont, nem rakja be magának a kedvenc zenéit a laptopon.

Jó ebédhez szól a nóta jelleggel, időnként beteszek a telefonomon gyerekdalokat, de olyankor a képet nem látja, csak együtt énekelünk és hallgatjuk a szebbnél szebb népdalokat, meg gyermekmondókákat, én pedig (ha már befejeztük az evést) előadom a megénekelt cselekményt.

Egy szó, mint száz, van ám itt tudatosság, szülői felelősség, mi több, előrelátás, csakhogy… Csakhogy én magam már elrontott, megromlott, gyarló felnőtt vagyok, aki olykor igényli a képernyő előtti zombulást. Az okostelefon, pedig nem csupán ezer féle haszontalan dolgot tud, amiért sok pénzt lehet fizetni, hanem akadnak remek képességei is, például, hogy kiváló minőségben játsza le a Munkaügyek epizódjait, amelyek éppen egy fejésnyi hosszúságúak. 

4. Mielőtt Atesz megszületett, minden éjszaka elalvás előtt, végiggondoltam a napközben történteket. Feldolgoztam, összegeztem, következtetéseket vontam le, a frissen átélt eseményeket illetően. Ez így most elég komolyan hangzik, pedig a valóságban többnyire pár perces átgondolásról, merengésről volt csupán szó, nyilván attól függően, hogy milyen napom volt. Ami pedig, a visszaemlékezésnél is fontosabb, hogy rövid távú terveket szőttem, valamint képzeletbeli feladatlistát készítettem a következő egy-két napra vonatkozóan. Ez a mindennapi, néhány perces befelé figyelés adott egy kis összeszedettséget és a tudat nyugalmát, hogy képben vagyok arról, éppen hol tartok, s merre haladok az életemben.

Mióta Atesz megszületett, egyszerűen megszűnt az erre való szellemi kapacitásom. Éjszaka, vagy olyan fáradt vagyok, hogy amint párnát ér a fejem, gondolatok nélküli mély álomba zuhanok, vagy pörgök ezerrel és kihasználom, hogy eljött a nap gyerekmentes része, amikor minőségi időt tölthetek kettesben a férjemmel, rendezhetek társasozós estét a barátaimmal, haladhatok a házimunkával, vehetek egy forró fürdőt, stb….

Az alvás előtti merengés egy tipikus szokás. Kezdetben csak teendő, amit észben kell tartani, majd idővel berögzül, a mindennapok részévé válik, végül olyan természetes lesz, mint a fogmosás, aztán valami történik, felborul a rutin, feje tetejére áll a világ és volt, nincs kellemes, biztonságot adó megszokás.

Nem ez volt a legfontosabb elveszett programom, azonban, olyan kis apróságnak tűnt, amit talán érdemes visszavezetni az életembe, csak kérdés, hova lehetne beilleszteni. Nem sok nyugis, szinte eseménytelen perc adódik egy átlagos napomban, viszont a fejés percei épp ilyenek. Azt pedig, korábban sosem gondoltam volna, hogy a fejőgép ritmikus zümmögése kifejezetten megkönnyíti az elmélkedésben való elmélyülést.

5. Gyerekkorom óta problémás a gerincem, de az anyaságom előtt, nem volt érdemi panaszom rá. Sajnos azonban, mostanában gyakran fáj a hátam. Pontosabban, ami korábban csak egy csúnya gerincferdülésből, meg rossz tartásból eredő sajgás volt, az napjainkra rendszeresen visszatérő kínzó nyilallássá változott. Az úszás és az edzés segítenek ugyan, de folyamatosan érzem, hogy a több, mint 10 kilós gyerek, napi szintű emelgetésével, bizony túlterhelem a gyenge hátamat, s időről-időre jó lenne pihentetni kicsit nappal is.

Annyi bizonyossággal állíthatok, hogy az anyaság nem egy fetrengős, láblógatós hobbi. Mostanában volt néhány kiemelten zabálós napom, de nem érzem, hogy, mint korábban, az egy szelet pizza is meglátszana rajtam, s ennek nem lehet más oka, minthogy Atesz rendkívül intenzíven megmozgat minden egyes nap. Azt gondolom általánosságban igaz, hogy a 10 hónapos csecsemőknél nincs jobb erőnléti edző, s a mozgás mindig jobb, mint a punnyadás, de nem ártana időnként némi pihenő.

Kezdetben folyton ülve fejtem, azonban nemrég találtam egy olyan testhelyzetet, amelyben félig fekszem, s amellett, hogy jönnek a tejcseppek, a hátam is megkönnyebbül egy kicsit. Számomra szinte hihetetlen, hogy már kevés pihentetés is milyen sokat jelent. Így talán elódázhatom, hogy hátfájós öregasszonnyá változzak 27 évesen.

+1 A fejés előtt számos olyan, rendszeresen jelentkező, mindennapi feladat volt az életemben, amit kellemetlenségként éltem meg, vagy kifejezetten utáltam. Fiatal felnőtt éveim alatt szinte tökélyre fejlesztettem, hogy a nem-szeretem-munkákat lepasszoljam, továbbtoljam, elódázzam, amíg már értelmetlenné/tárgytalanná válnak, megtagadjam az elvégzésüket, vagy olyan minőségben teljesítsem, hogy legközelebb senkinek se jusson eszébe rám osztani. Túlzás nélkül állíthatom, hogy hosszú évek, kemény munkájával, a megúszás királynőjévé váltam.

Azt hiszem többek között, azért is kell megélnem, ezt a néhány hónap szenvedést az állandó fejéssel, mert eljött az ideje némi jellemfejlődésnek ezen a téren. Részemről, a fejés egy klasszikus nem-szeretem-jajj-ne-már-hadd-ne típusú feladat, s talán az első olyan, amit az önző érdekeimen túl, valaki másért muszáj megtennem, nincsen más, akire rátolhatnám, nem halogathatom, nem mondhatok rá nemet és nem csinálhatom rosszul. Csinálni kell és kész. Újra, újra, meg újra…

Eleinte borzasztóan sajnáltam magam, de mostanra megszoktam, hogy ez a kötelességem, ráadásul nem örökre, csak pár hónap szól az egész. Továbbá gazdagodtam egy nagyon fontos tapasztalattal, amit a közhely szótárból nyilván mindenki ismer, de más, ha az ember a saját bőrén érzi: Tényleg minden rosszban, van valami jó, csak keresni kell. A nem-szeretem-feladatok is hasznosak, elvégezhetőek, lehetnek fejlesztőek, s idővel csökken a nem-szeretem jellegük. Nagy büszkeség jól teljesíteni abban, amit eleve szeretünk, de sokkal nagyobb erőt jelent, energiát fektetni abba, amit a hátunk közepére kívánunk.

Beküldve:

Életem rendre szoktatói

Gyermekkoromban anyukám számtalanszor elmondta, hogy fürdés után ne rohangáljak mezit láb a parkettán, meg a hideg csempén, mert orra fogok esni, és a végén még meg is fázom. Intelmei annyit értek, mint a lyukas fazékba öntött víz. Szegény rojtosra beszélte a száját, de semmi foganatja sem volt. Egyszerűen beláthatatlannak tűnt a kiskamasz agyam számára, hogy miért fáznék meg, ha egyszer nem fázik a lábam, az pedig, hogy hideg, mint a békasegge, nem jelent semmit. Továbbá jó kérdés, hogy az orra esésnek, vajon mi köze a zokni hordáshoz, mondjuk, a küszöbbe nyilván jobban fáj belerúgni pucér lábujjakkal, de az meg legyen az én gondom.

Teltek-múltak a hónapok, s a parttalan, meddő vitákból nem lett kevesebb, azonban egy hideg téli estén, váratlanul bővült a családunk egy kóbor macskával. Mindannyian imádtuk a cirmost és a testvéreimmel soha sem voltunk olyan szorgalmasak, mint abban az első néhány hónapban, amikor bebizonyítottuk anyának, hogy nem volt hiba az engedékenysége, mert nincs nálunk felelősségteljesebb, gondoskodóbb állattartó kerek e világon. Circusnak neveztük el a kandúrt, akinek jobb napjaiban biztosan volt már gazdája, illetve kényelmes otthona, mert ismerte az almot, rögtön megtalálta a tálját, valamint olyan természetes nyegleséggel, s szinte lenéző büszkeséggel gömbölyödött össze a legjobb fotelünkben, ahogy egy hosszú harcból hazatérő király foglalná el helyét a trónteremben.

Circus komoly, középkorú kandúr volt, aki megőrizte játékos kedvét élete derekán is, sőt örömmel mutatta be vadásztudományát, s cikázott fel-alá a második emeleti lakásunk parkettáján egy ronda, nagy legyet hajkurászva. A macska szórakoztató társaságunknak bizonyult, a családunk minden tagja megszerette, azonban azt egyikünk sem gondolta volna, hogy hamarosan anya első számú segítőjévé lép elő a rendre szoktatásunkban. Történt ugyanis, hogy éppen mezitláb léptem ki a fürdőszobából, amikor éles fájdalmat éreztem a bokám környékén. Meglepetésemben felsikoltottam és elrántottam a lábamat, de arra addigra már teljesen rácsimpaszkodott a cica és összevissza karmolta, harapta. alig tudtam lefejteni magamról. Megdöbbentő volt a mi kedves Circusunk átalakulása véres ragadozóvá, de mire igazán megharagudtunk volna rá, már vissza is változott ugyanazzá a bújós kis szőrgombóccá, akit csak imádni lehet. Másnap megismétlődött a fürdőszobából kilépős jelenet. A macska nem csupán engem szúrt ki magának, hanem minden mezítlábas családtagra lecsapott. Harmadnapra már mindhármunk lába sebes volt.

Negyednapra megtörtént a csoda. Minden gyerek zokniban és papucsban hagyta el a fürdőszobát. Nem voltak kérdések, nem kellettek hosszú magyarázatok. Egyszerűen magunktól kiválasztottunk egy tiszta zoknit a szekrényből és fürdés után nem csupán a pizsamát, hanem azt is felvettük. Nem történt igazán semmi, mégis nagyon megváltozott valami. Nem jöttünk rá, hogy mi válthatta ki a macskából ezt az igencsak szélsőséges viselkedést, hogy mi lehetett annyira ingerlő számára a pucér lábunkban, hogy teljes erejével megrohamozta minden alkalommal, azonban ez talán nem is fontos. A fontos az, hogy rendre szoktatott minket, pontosabban hogy megváltoztattuk egy szokásunkat miatta, anélkül, hogy bármit megbeszéltük volna. Egyszerűen csak megtörtént. Így volt ésszerű.

Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs Circusnál erősebb, természetes pedagógiai érzékkel megáldott állat. Aztán felnőtt koromban lett egy kutyám, aki rendre felzabálta az asztalon hagyott ételt, s darabokra rágta az elől felejtett papucsokat. Korábban évekig hallgattam, hogy ha ettem, akkor pakoljak el magam után, meg, hogy a cipőimet ne hagyjam az út közepén, ahol éppen levettem. Mindig mondtam, hogy jó-jó, s elvi aggályaim már nem is voltak a cselekvés ellen, de valahogy az elpakolás, a rendrakás mégis mindig kimaradt. Az eb aztán megváltoztatott. Természetesen, ahogy nőtt, úgy ő is változott, de bizonyos, hogy én előbb tettem hűtőbe a maradékot, minthogy ő épen hagyta volna a papucsokat.

A macska, a kutya, valamint néhány komolyabb párkapcsolati konfliktus után, meggyőződésem volt, hogy így 27 évesen, saját magamhoz képest, elértem a rendszeretet csúcsát, megérkeztem az elpakolás Mekkájába. Aztán, körülbelül egy hete… elkezdődött a tíz hónapos kisfiam mindent szétpakolós korszaka… 🙂

Beküldve:

Panel lakás, kontra kertes ház egy 9 hónapos csecsemővel

Egy régóta dédelgetett, nagy álmom vált valóra, amikor a múlt hónap végén beköltözhettem kis családommal az új, (mármint számunkra új, valójában közel százéves) hiper-szuper kertes házunkba. Rákospalota csendes, de a központhoz közeleső utcájában találtuk meg vágyaink tárgyának és pénztárcánk maximális teherbírásának szűk keresztmetszetét. Sokat elmond újdonsült otthonunkról, hogy egymás között csak úgy nevezzük, a Hobbitlak.

A költözés nem kevés megpróbáltatásán túl, a berendezkedés egyre kellemesebb mozgalmassága közepette, ért néhány váratlan élmény, amikre jó eséllyel számíthattam volna, ha józan paraszti ésszel végiggondolom. De hát, kinek van ideje a higgadt, logikus gondolatokra, amikor este tízkor még a popsi törlős dobozt keresi? Az alábbiakban szedtem apró, de színes csokorba friss tapasztalataimat anyukaként, a panellét, illetve a kertes házas életforma különbözőségéről:

  1. Hangok

A panelban sosincs igazán csend. Ez engem személy szerint nem zavar, mert alapesetben nem is igénylem. Mindenesetre tény, hogy egy társasházban mindig felújít valaki. Fúrnak, faragnak orrba-szájba, nagyrészt a házirendnek megfelelően, de fixen Atesz délelőtti alvásának kellős közepén. Az alvásidő pedig szent és sérthetetlen, minősége, illetve mennyisége az egész napunkra rányomja a bélyegét.

Én soha senkinek nem szóltam semmiért, mert értelmetlennek tartottam. A tulajdonosok nyilván nem hobbiból barkácsolnak a lakásukban, arról nem is beszélve, hogy egy felújítás legtöbb munkafolyamatát egyszerűen képtelenség halkan végezni. Szóval nem adtam hangot a panaszaimnak, de ahányszor felhangzott a kalapács semmivel össze nem téveszthető hangja, s a következő pillanatban meghallottam Atesz keserves sírását a gyerekszobából, az égre emeltem a tekintetem és csak úgy folytak ki a számon a legcifrább káromkodások.

Amikor hazajöttünk a kórházból, akkor számos helyről meghallgattam, hogy a panelcsecsemőnél nincs jobb, mert az kezdettől fogva zajban él, így később sem zavarja majd semmi az álmát. Akkor vidáman bólintottam, most azonban vitatkoznék. Atesz kezdetben valóban békésen szundikált a legnagyobb kopácsolások közepette is, de ahogy nőtt, úgy aludt egyre éberebben, s a költözésünk előtt már nem csupán az ütve fúró verte fel az álmából, hanem a liftajtó csapódására, a kutyaugatásra, valamint a szomszéd ház gyermekeinek lármázására is megébredt.

Egy szó, mint száz, hangok tekintetében a kertes ház mérföldekkel veri a panelt. Most is épp csend van. Kellemes, simogató csend. Csak az órát hallom, ahogy körbe-körbe jár, meg a kutyát, ahogy békésen elterülve szuszog az előszobában. Atesz pedig alszik, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, olyan sokáig, ameddig csak jól esik neki, s újra jól működik a napirendje, ami túlzás nélkül, felbecsülhetetlen.

  1. Hideg-meleg

Itt a kertes házban kazán van, a konyhában pedig külön vízmelegítő. Minden működik, minden szinte új, csak teljesen más, mint eddig. Mosogatáskor elképesztő mennyiségű vizet elfolyatok mire sikerül beállítanom a megfelelő hőmérsékletet, s ha sikerül is, nem tart sokáig. Vagy megégetem a kezem a gőzölgő, forró vízzel, vagy a jéghideg, érzésben fagyponthoz közeli víztől fájdulnak meg az ujjaim. A kád, sőt az egész fürdőszoba nagyobb, mint amit a panelban megszoktunk, csak éppen fél óra, míg megtelik a kád meleg vízzel, mert alig van nyomás, s amíg a meleg víz folyik, addig nem megy a fűtés. A fűtés egyébként is nagyon cseles, mert elméletileg minden szobában állítható, szabályozható, nekünk eddig mégsem sikerült megtalálni a megfelelő beállítást. Jelenleg a hálószobában megsülünk, a nappaliban pedig hűvös van. Zoknit és papucsot kell hordani, mert a padló mindenhol hideg. Sürgősen szőnyegeket kell vennünk.

Bezzeg a panelben ilyesmivel sosem volt gond. Ott fűtöttek minket alulról, oldalról és felülről is. Minden szobában kellemesen egyenletes volt a hőmérséklet. Nem kellett folyton fel –levetkőzni, hogy jól érezzem magam.  Itt nem csak én, hanem Atesz is öltözik állandóan. Hol teljesen leizzad, hol meg jégcsapnak tűnnek a kezecskéi. Költözés előtt sokan mondták, hogy más lesz ám a kertes ház, nem ugyanaz a hőérzet, meg kell szokni. Bevallom, hogy nem hittem nekik, mert ugyanolyan sületlenségnek éreztem, mint amikor a kerti munkák végeláthatatlan soráról hallgattunk hegyi beszédet, s hiába mondtuk, hogy egy zsebkendőnyi területünk lesz műfűvel. Ahogy nem lehet minden jó tanács hasznos, úgy nem lehet minden intelem alaptan. Ezt a megalapozottságot pedig, most igen erőteljes módon, a saját bőrünkön érezzük.

  1. Beláthatóság

Mindig is szerettem lengén öltözni otthon. Aludni pedig, kizárólag bugyiban jó. Nem mutogatom magam fölöslegesen, de a szégyenlősség kifejezetten távol áll tőlem. Mióta Atesz megszületett, érthető módon, sokkal többet vagyok fedetlen keblekkel, mint melltartóban, pólóban. Ez eddig még senkit sem zavart. Gyakorta előfordult, hogy szoptatás után, felül semmi üzemmódban szaladtam ki a konyhába, de figyelembe véve, hogy egy társasház hatodik emeletén laktunk, úgy éreztem, nem kell tartanom a kiváncsi tekintetektől. Sőt, meg is fogalmaztam magamban, hogyha valaki esetleg annyira elszánt kukkoló lenne, hogy a lakásából távcsővel figyeli a konyhánk ablakát, akkor az meg is érdemli, hogy a görbe hátamat és a striáimat szemlélje.

Természetesen hamar feltűnt, hogy az egyszintes kertes ház bizony az utcára néző ablakokkal rendelkezik, s ahogy én kristálytisztán látom a konyhából az autónk rendszámát, úgy a járdáról nézve, egy kissé szemcsés, de még éppen nézhetö minőségű film jelenetei bontakoznak ki az ablakunkon át. Most tudatosan figyelek rá, hogy rendesen fel legyek öltözve. Magamat is megleptem azzal, hogy a nagyon lenge, szuper kényelmes üzemmódból, milyen gyorsan tudtam átváltani, a csak a kabát, meg a cipő hiányzik rólam, hogy elinduljak bárhova stilusra. A tudatos énem azonban, nem működik mindig tökéletesen. Például amikor hajnali háromkor Atesz felsir, én pedig rohanok ki a konyhába tejet melegiteni (hiszen, ahogy arról egy korábbi posztomban beszámoltam, már nem fogadja el a cicit, hanem csak cumisüvegből issza meg az anyatejet), olykor azon kapom magam, hogy basszus bugyiban állok a kivilágitott ablak előtt. Szerencsére még senkivel sem akadt össze a tekintetem ilyen késői órán, de ami késik, nem múlik. Nem szeretném, ha rövidesen én lennék a fiatal anyuka a környéken, akit már mindenki látott ruhátlanul. Szóval erre jobban oda kell figyelnem és vagy félálomban magamra kapni egy hosszú pólót, vagy hálóingben aludni. Mindenesetre ez plusz egy jó pont a panelnak, amivel korábban nem számoltam.

  1. Költségek

Vannak olyan családok, ahol szuper gyorsan megcsinálnak mindent, s ha adódik valami műszaki, vagy berendezéssel kapcsolatos hiba, azt azonnal  orvosolják. Na, mi nem ilyenek vagyunk. Nálunk napokon át folyik vékony sugárban egy vödörbe a víz, mire megjavitják a csapot. Nálunk előbb szokjuk meg a félhomályt, minthogy kicseréljük az izzót. Nem büszkeség, de tény, hogy nem vagyunk egy gyors reagálású egység, s ha felűjitandó házat vettünk volna, akkor valószinüleg előbb omlik ránk, minthogy vésőt ragadjunk. Vagyis nem véletlen, hogy kizárólag a jó állapotú házak között nézelődtünk, azonban még igy is, hogy gondos gazdától vásároltunk, akadt egy két dolog, ami már néhány nap alatt szemet szúrt. Van itt javitanivaló dögivel, akadna munka rendesen, csak sorra kell vennünk. Gond van az eresszel, a mosogatógép csövét, a nappali ajtaját, az ablakok nyitóját, mind-mind ki kell cserélni.

A költözés előtt naponta jegyeztük meg egymásnak a férjemmel, hogy mennyivel alacsonyabb lesz majd a rezsi, hogy milyen könnyű lesz a húszezer forintos közösköltség nélkül gazdálkodni. Végülis nem tévedtünk, hiszen közösköltség az valóban nincsen, csak van minden más költség, végeláthatatlan hosszú, apró és kevésbé apró kiadások listája. Olyan friss még minden, hogy e tekintetben nem mondhatok mást, minthogy a panel sem olcsó és a kertes ház is drága…

  1. Saját kert, vagy közös park

A kertes ház legnagyobb előnye vitathatatlanul maga a kert. Függetlenül attól, hogy a miénk egy valóban apró terület, minden négyzetcentiméterét kiélvezzük. Jó kiülni és élvezni a napsütést. Jó kivinni Atesz járókáját és látni, ahogy felfedezi a természetet. Jó eldobni a botot a kutyának. Nyáron pedig még jobb lesz, sütögetéssel, felfújható medencével, meg hintaággyal. Nagyon klassz, a saját kocsibeálló, nem probléma többé a parkolás.

A saját kertben nem csak az a jó, ami van, hanem az is öröm, ami nincs, de a panel alatti közös parkban sajnos volt. Itt nincsenek iszákos, rosszarcú hajléktalanok. Nincs szemét. Nincs kosz. Nincs minden négyzetcentiméteren kutyagumi. Nincsenek megrongált ülőalkalmatosságok, kutyára és gyerekre egyaránt veszélyes üvegszilánkok, rozsdás szögék, s csak a jó ég tudja, hogy még mi az, amitől megóv minket az önálló zöld terület, meg a kerités.

+1 Szomszédok, avagy a mások élete

Az első pontban már irtam a hangokról, de most vissza kell térnem hozzájuk, mert ott csak zaj szempontjából vizsgálódtam, pedig van ennek a témának egy másik figyelemreméltó oldala is. Konkrétan arra gondolok, hogy a panel egy rémségesen indiszkrét közeg. Egy huszonnégy órás, soha véget nem érő, kötelező valóságshow, aminek minden ott lakó a nézője és a szereplője egyszerre. Tulajdonképpen egy lakóközösség, olyan emberek halmaza, akik egy csomó kellemetlen, intim és fölösleges információval rendelkeznek egymásról, miközben jó eséllyel a köszönést leszámitva, alig váltanak szót, vagyis teljesen idegenek. Mindenki tudja, hogy ki az, akinek abba kellene már hagynia a dohányzást, mert a reggeli köhögő rohamai alapján, nem valószinű, hogy jövőre még érdemes karácsonyfát vennie. Mindenki tudja, hogy ki az, akinek hosszű évek magánya után, végre összejött egy csaj. Mindenki tudja, hogy ki telefonál orditva a vécén ülve, s ki esik haza hajnalban talaj részegen.

Szó, ami szó, a panelban túlságosan benne voltunk egymás életében. A kertes házban én igazi áldásként élem meg, hogy nem tudok többet a szomszédaimról, minthogy udvariasan köszönő, kedves emberek. Az is nagyon jól esik, hogy többé az én fahangon előadott gyerekdalaimat sem hallgatja más, mint akinek énekelem.

Összességében úgy gondolom, hogy minden lakhatási lehetőségnek megvan a maga előnye és a hátránya is, azonban az igazán fontos nem az, hogy hol és milyen otthonban élünk, hanem az, hogyan érezzük magunkat benne. Saját magam és a családom számára ez a kertes ház az ideális otthon, mert mindannyiunkat boldoggá tesz, hogy itt élhetünk. Sokat küzdöttünk érte, hogy elérjük a célunkat és most sikerült, hiszen itt lakunk benne. Még nem tudjuk elhinni teljesen. Olyan, mintha nyaralnánk, s várjuk, hogy szóljanak, vége van, haza lehet menni. Szokjuk, ismerkedünk vele, néha meglepődünk, de akkor is fantasztikus érzés ide megérkezni!