Beküldve:

Szopási sztrájk, vagy elválasztja magát a baba?

Újév, új élet szokták mondani, ami persze erős túlzás, azonban tény, hogy nálunk jelentős változásokkal startolt a 2020. év.

Január 2.-án reggel, minden rutinszerűen zajlott, vagyis Atesz vidáman ébredt, kicsit még összebújtunk, aztán pelenkáztam, majd kényelmesen elhelyezkedtem a szoptatáshoz. Amikor kiszabadítottam a mellemet a felülgombolós hálóingemből váratlan dolog történt, Atesz határozottan elfordult a másik irányba és inkább elmászott, minthogy egyen. Kezdetben azt hittem, hogy túlságosan inger gazdag a környezet. Rövid idő alatt nagyot fejlődött a mozgása és rendkívül élénken érdeklődik minden iránt, legyen az egy üres flakon, vagy kispárna, de még a paplan kikandikáló csücske is képes elvonni a figyelmét. Szóval igyekeztem türelmesnek lenni, s kitartóan próbálkoztam, de semmi. Újabb, majd újabb, egyre durvább elutasításokban volt részem. Atesz egyértelműen kimutatta, hogy mit szeretne, pontosabban, hogy mit nem szeretne.

Tudtam, hogy az lenne a jó, ha anyaként higgadtan, mi több derűsen reagálnék a nem várt helyzetekben is, de a délelőtti alvás ideje alatt, miközben rákerestem a témába vágó kulcsszavakra, könnyekben törtem ki. Annyira rosszul esett, hogy a kisfiam, akit végig igény szerint szoptattam, akit hol megnyugtatott, hol elaltatott, hol jóllakatott a mellem, egyik pillanatról a másikra nem kér többé belőlem.

Rengeteg cikket, különböző blogokat, sőt néhány szakértő válaszol típusú oldalt is végigböngésztem, a gyakori kérdésekről már nem is beszélve, azonban a válaszomat sehol sem találtam.

A tudományosságot jórészt nélkülöző, de valós élettapasztalaton alapuló anyuka véleményekből az derült ki, hogy sok-sok egy év alatti baba (leggyakrabban a 7 és 9 hónapos kor közöttiek) választja el magát. Az, hogy az elválasztás hirtelen, vagy fokozatosan következik be, babánként eltérő lehet. Az anyukák szerint, nincs mit tenni azzal, ha egy csecsemő nem akar többé szopni, csak hagyni kell a folyamatot a maga természetességében végbemenni, s bár érdemes eleinte próbálkozni, hátha mégis visszaáll a cicire, de erőltetni nem szabad. Ebben a helyzetben el kell dönteni, hogy az anya fejni fog, tápszert ad, esetleg bevezeti a tejitalt. Ezen a ponton, mármint a megoldási lehetőségek taglalásánál, abbahagytam az anyuka vélemények böngészését, mert a „ jó neki tehéntej, a laktózintolerancia csak egy modernkori marhaság” –tól kezdve, egészen a „már darabos ételt kéne ennie, a tej ebben a korban már nem létszükséglet” –ig, mindenfélét írtak, de nagyobb baj, hogy alig volt érdemi vita, inkább csak vérszomjas sárdobálás, meg személyeskedés ment. Még olvasni is fárasztó volt. El sem tudom képzelni, milyen lelkiállapot kell ahhoz, hogy az ember ennyire belebonyolódjon és lesüllyedjen vállalhatatlan szintre, egy vadidegenekkel folytatott eszmecsere kedvéért.

A tudományosabb megközelítésű cikkek és a szakértő válaszol típusú oldalak nagyrészt azt taglalták, hogy egy 12 hónapos kor alatti baba, akinek még az anyatej a fő tápláléka, szinte biztos, hogy nem az elválasztás szándéka miatt utasítja el az anyamellet. Szerintük, nagy valószínűséggel szopási sztrájkról van szó.

A szopási sztrájk okát illetően, számos lehetőséget említenek, a leggyakoribbak a következők:

1. Valamilyen betegség, vagy megváltozott állapot, ami miatt fájdalmassá, vagy kellemetlenné vált a baba számára a szopás. Ez lehet egy elhúzódó, fájdalmas fogzás, afta vagy herpesz, esetleg valamilyen gombás fertőzés, sőt akár fülgyulladás is.

Megvizsgáltam, majd kizártam ezt a lehetőséget. Atesz makkegészséges és jelenleg nem is fogzik.

2. Előfordulhat, hogy a szoptatási pozíció nem felel meg a gyermek számára, mert, ahogy nő, úgy változhat az a testhelyzet is, amiben szívesen szopizik.

Ezen elgondolkodtam, de kizártam, mert, ahogy Atesz nőtt, én úgy változtattam szükség szerint a szoptatási pozíción, s a kezdeti hónaljtartásból, ölben ülésre, valamint fekve szoptatásra váltottam.

3. Az illatokra, de főképp a számukra szokatlan kozmetikai szerekre különlegesen érzékenyek lehetnek a babák, így ha az édesanya egy új testápolót, dezodort vagy parfümöt kezd használni, ami nem tetszik a picinek, akkor pusztán emiatt elutasíthatja a mellett.

Ez ránk abszolút nem igaz. Mármint, úgy tapasztalom, hogy Ateszt nem zavarják az illatszerek. Ettől függetlenül minimális mennyiséget használok mindenből, valamint semmi új készítményt nem vezettem be a közelmúltban.

4. Cumizavar. Ez talán a leggyakrabban említett lehetséges ok. A cumisüveggel, illetve a játékcumival több probléma is van a szakértők szerint. Egyrészt kielégítik a baba szopási igényét, másrészt a cumisüvegből adott táplálék a tejmennyiség csökkenéséhez is vezethet. A cumisüvegből mindig könnyebb tejhez jutni, mint az anyamellből, ezért nem meglepő, ha inkább abból enne a csecsemő.

Én úgy gondolom, hogy ez a cumizavar téma kicsit túl van misztifikálva. Az újszülötteknél, illetve az első néhány hétben valóban nagyon fontos, hogy ne kapjon cumit a baba, de utána időnként, hetente néhány alkalommal előforduló cumisüvegből etetés már nem okozhat ilyen problémát. Ateszt két hónapos kora óta, átlagosan heti 3 alkalommal valamelyik családtagra hagyom, amíg én (egy, két, de maximum 3 óra időtartamban) ügyet intézek, vásárolok, úszom, edzem, kutyázom, vagy csak a barátnőimmel mászkálok. A férjemmel igyekszünk kettesben is minőségi időt tölteni, s ennek jegyében, olykor-olykor elmegyünk vacsorázni, vagy bulizni. Természetesen, ilyenkor is egy családtagunk vigyáz Ateszra. Tekintettel arra, hogy Atesz igény szerint szoptatott baba, nem kell kibírnia 3 órát, ha korábban éhezik meg, akkor korábban ehet. Így korábban is gyakran előfordult, hogy a távollétemben cumisüvegből kapott enni. Ennek pedig semmilyen káros következményét nem tapasztaltam. Egy olyan csecsemő esetében, aki két hónapos korától, hetente több alkalommal kapott cumisüvegből enni, nem tartom valószínűnek, hogy a szopási sztrájkja háttérében a cumizavar álljon.

5. Az első fogak kibújása után a legtöbb csecsemő, minimum egy alkalommal megharapja az anyamellett szopizás közben. Amennyiben az anya harapásra adott reakciója túlságosan erőteljes, a baba megijedhet, s a rossz élmény miatt, átmenetileg elutasíthatja a mellett.

A harapás nyilvánvalóan nem kellemes érzés. Nekem is volt benne részem, s kifejezetten fájdalmasnak találtam, azonban a reakcióm semmivel sem volt hevesebb, mint, amikor a függönyráncigálásra mondtam, hogy nem szabad, s érdekes módon attól, a tiltás kellemetlen élménye nem tántorította el…

+1 A tanácstalanság és a kudarc érzésétől frusztráltan vittem el Ateszt a szokásos védőnői státusz vizsgálatra. Nem sokat teketóriáztam, s a hogy-vagyunk kérdésre rögtön elpanaszoltam, hogy a harmonikus szoptatással töltött napjaink egyik pillanatról a másikra véget értek. Azt is elmeséltem, hogy sokféleképpen próbáltam rájönni mi a gond, de sehogy sem sikerült.

A védőnő megnyugtatott, hogy amikor ő iskolába járt, akkor is ez volt a hivatalos álláspont, hogy az egy év alatti csecsemő nem választja el magát, maximum szopási sztrájkba kezd, azonban a tankönyv szerzőjét talán érdemes lenni kiküldeni néhány napra az anyákhoz, mert ő, a nem túl hosszú praxisa alatt is számtalan hozzám hasonló esettel találkozott. Azt tanácsolta, hogyha a több napon át tartó gyakori próbálkozás nem vezetett eredményre, akkor ne erőltessem tovább, mert attól csak rosszabbul fogom érezni magam, viszont fejjek, ameddig csak tudok és arra koncentráljak, hogy továbbra is anyatejjel táplálom a babámat.

Most újra kiemelt figyelmet fordítok a folyadékbevitelre és naponta öt vagy hat alkalommal fejek, közben igyekszem összeegyeztetni, hogy Atesz ne másszon túl messzire a közelemből, ahonnan már nem látok rá, de ne is legyen túl közel, mert akkor szétszedi a fejőgépet. A fejőgépem egyébként elég modern, hangos, világító szerkezet, ami úgy vonzza Ateszt, mint szarkát a csillogó tárgyak. Szóval a helyzet nem egyszerű, de a hangulatom már egész jó, s újra tudok nevetni a saját bénázásaimon. Amikor mégis elönt a kétségbeesés, hogyan bírom ki ezt még három hónapig (mert legalább egy éves koráig szeretném anyatejesen táplálni), akkor az anyukák örökvigaszát mondogatom magamnak: Minden folyton változik. Egyszer minden, elmúlik.

Beküldve:

Mászkálós Karácsony egy 8 és fél hónapos csecsemővel

Az ünnepek nálunk mindig mozgalmasak, mert nagy a család és szerteágazó. Mindennap máshova megyünk. Így volt ez idén is, sőt még ígyebb, mert most négy naposra bővült az ünnep. December 23.-án voltunk a szüleimnél és szűknek mondható családi körben karácsonyoztunk a testvéreimmel. Szenteste a férjem családjánál ünnepeltünk. Másnap a nagymamámnál és a keresztanyámnál volt családi ebéd. 26.-án pedig, a nagynénémnél faltuk a bejglit, meg bontogattuk az ajándékokat. Visszaolvasva is, igencsak sűrű programnak hangzik, de ez még nem minden. 25. –én késő este, a férjemmel egymást váltva vettünk részt az évtizedes múltra visszatekintő Garázs Karácsonyon, ami a baráti társaságunk ünnepi bulija. Másnap este (miután délután hazaértünk a nagynénis családozásból), érkeztek meg hozzánk az utolsó karácsonyi vendégek.

Mindenhol szép volt a karácsonyfa, finomak voltak az ételek, nagy szeretettel vártak minket és igazán klassz ajándékokat kaptunk, szóval nincs okom panaszra. Ettől függetlenül, azt hiszem nem meglepő, hogy az ünnep végére, borzasztóan elfáradtunk és feltöltődés helyett, sokkal inkább teljesen kifacsartnak éreztük magunkat. A férjem 27.-én már dolgozott, én pedig, itthon voltam a kisfiunkkal, akinek a nagy jövés-menés közepette teljesen összekuszálódott a napirendje. Hisztisen ébredt, aztán meg a délelőtti alvással akadtak gondjai.

Meggyőződésem, hogy minden rokonunk és barátunk igyekezett kitenni magáért és a legjobb formáját hozni karácsonyra. A különböző összejöveteleken közös vonás volt az igyekezet, s a jó szándék. Természetesen idén is megmutatkozott, hogy milyen sokfélék vagyunk. Ahány családi kör, annyiféle ünneplés. Mindenhol volt néhány kellemesen szívet melengető pillanat, de nem áll szándékomban az egészet rózsaszínűnek beállítani, mert akadt bőven bosszúság, meg kellemetlenség is. Álljon hát itt hű emlékül minden napról valami jó és valami kevéssé vidám momentum:

1. December 23. – Anyáék karácsonya

a) Örülök, hogy a korábbi feszültségek, valamint durva nézeteltérések dacára, az öcsém is eljött, hogy velünk ünnepeljen. Kedves volt, közlékeny, szinte érdeklődő. Látszott, hogy készült, nagyon egyedi ruhácskát ajándékozott a kisfiamnak. Attól még messze vagyunk, hogy azt írhassam, sínen van az élete, de úgy láttam, sokat komolyodott, érettebb lett, jobb döntéseket hoz. Talán tényleg igazuk lesz azoknak, akik azt mondják, nincs ok az aggodalomra, csak türelemmel ki kell várni, hogy benőjön a feje lágya. Most találkozott először Atesszal. Megfogni ugyan nem merte, de sokszor elkaptam a pillantását, ahogy őt nézi. Sőt olyan is volt, hogy Atesz a szakálla felé nyúlt, ő pedig rávigyorgott. Tulajdonképpen az egésznek nincs igazi jelentősége, mert ettől, az egy alkalomtól még nem fog megváltozni minden, sőt leginkább semmi. Például, biztosan nem lesz sűrűbb, vagy zökkenőmentesebb a kapcsolattartás. Ettől függetlenül, nekem valahogy mégis nagyon jól esett ez a találkozás.

b) Ritkán fordul elő, hogy az ünnepi asztalnál már kiesik a szemem, mire étel kerül a tányéromra, de idén itt így volt. Tudom, hogy nem könnyű anyának, majdnem egyedül megcsinálni azt a rengeteg előkészületet, meg a szűk családomra általánosságban is jellemző a közepes fokú szervezetlenség, illetve a csúszás, késés. Mindenesetre abban bíztam, hogy ha hamarabb megyünk, előrébb hozzuk a fadíszítést, evést meg ajándékozást, akkor az egész olajozottabban fog menni, s a babára való tekintettel, minden résztvevő jobban tartja majd magát a korábban megbeszélt időpontokhoz, tehát a csúszás is kevesebb lesz. Hát, nem lett kevesebb. Az ebédünk közelebb volt időpontját tekintve a vacsoraidőhöz, mint a délhez. Majd az ajándékozás is hosszadalmas előkészületeket igényelt. Végül pedig, akkor indultunk haza, amikorra én már otthon szerettem volni végezni a babafürdetéssel. Aznap borult fel először Atesz napirendje, mert egy bő órával később került ágyba, mint ahogy szokott, na és persze extrém fáradt is volt az egész napos ingerdömpingtől, amiben része volt.

2. December 24. – Otthoni fadíszítés + ünneplés a férjem családjával

a) Idén először és nem biztos, hogy utoljára műfenyőnk van. Ajándékba kaptuk a barátainktól, akik éppen egy újat, nagyobbat, sűrűbbet szereztek be maguknak, így a megkímélt, jó állapotú, de több éves darab feleslegessé vált náluk. Eleinte voltak ellenérzéseim, mert imádom az igazi ezüstfenyő markáns illatát, meg a sűrű, keszekusza, természetes ágait, s valljuk be, ami mű, az sosem lehet egészen olyan, mint az igazi. Szóval kezdetben kicsit bántam a dolgot, aztán olyan sok előnyét tapasztaltam meg, hogy teljesen beleszerettem a kamufába. Szuper jó volt a férjemmel közösen díszíteni és bárhova, bármilyen gömböt, figurát, színes szalagot feltenni, mert minden részét elértük, felértük, sehol sem szúrt. Nem kellett kikötni, stabilan áll az asztalon. Nem dől se jobbra, se balra. Nem hullajtja a leveleit, így a közelében elhelyezett etetőszékkel és babakocsival is jó kapcsolatot ápol. Szépen áll, díszes, világít. Teszi a dolgát és nincs vele gond. Hát, kell ennél több?

b) A férjem családja, az anyósom nővérénél szokott összegyűlni egy gyönyörűen gondozott kertes házban, ahova idén igencsak felkészülve érkeztünk. Az apósom még az utazóágyat is elhozta Atesznak, hogy nyugodt lehessen a délutáni alvása. Az ágyat egy hálószobában helyezték el a földszinten, ami klassz, mert könnyen meghalljuk, ha bármi van, mégis csendben, a társasjáték zajától megfelelő távolságra alhat a pici. Pontosabban alhatott volna, ha az idegen hely és az inger gazdag szoba nem akadályozza meg ebben. A hálószobában volt egy nagy tükrös szekrény, hatalmas ablakok, világító óra, és még sok apróság, ami teljesen le tud kötni egy 8 és fél hónapos babát. Sok mindennel próbálkoztam, s szenvedéseimet látva a családtagok is besegítettek jócskán. Ennek eredményeként, a délután 4 órai alvásból, lett este 6 órai. Majd az éjszakai 8 órai takarodó, fél tíz utánra csúszott. Sok volt a sírás, a hiszti. Persze teljesen jogosan. Másnap reggelre, legszívesebben már én is csak sírtam volna.

3. December 25. – Nagymama karácsonya

a) Imádom a nagymamámat. Mindig öröm, ha vele tölthetek egy kis időt. Már 91 éves elmúlt, mégis kiváló mentális és irigylésre méltó fizikai állapotban van. Mármint a korához képest persze. Félreértés ne essék, egy marék gyógyszerrel kezdi, s egy marék gyógyszerrel zárja a napot, valamint a vérnyomását is nagyon gyakran kell mérni. Úgyhogy, mint mindenkin, rajta is nyomott hagyott az idő vasfoga, de a szemében tükröződő életenergiája, és a családja iránti szeretete töretlen. Már akkor kötődött Ateszhez, amikor a pocakomban volt, majd amint karjába vette, szerelem volt első látásra. Atesz egy alapból mindenkivel nyitott és vidám csecsemő, a dédnagymamáját mégis kiemelt figyelemmel, valamint különösen sok mosollyal ajándékozza meg. A kezdetektől van valami plusz az ő kapcsolatukban. A keresztanyám szintén rajong a babáért. Amikor ott vagyunk vendégségben, érzem, hogy feltöltődnek a szeretet raktáraim, s ha kipihentebben nem is, mindenképpen vidámabban érkezem haza, mint ahogy elindultam. Most sem volt ez másképp. Atesz tengernyi figyelmet kapott, igazi sztárként tündökölt a családi élet fényes porondján.

b) A nagymamám Csillaghegyen lakik egy több házrészből álló, gyönyörű kertes házban. Ő az első, utcára néző házrészben él. A hátsó kertre néző második lakásban egy albérlő tengeti mindennapjait. A harmadik házrészben pedig, a keresztanyám lakik a férjével. A nagymamám és az anyukám vitában áll a keresztanyám férjével. Ha a köszönésen kívül nem sokat beszélnek, mindenkinek az a legjobb. Erre tekintettel, a családi ebéd a nagymamám otthonában kerül tálalásra, azonban a korából adódóan, karácsonyi sütés/főzés gondja, már teljes egészében a keresztanyámra marad. Tehát neki, lényegében egy félkonyhányi cuccot előre kell cipelnie a nagyihoz, azért, hogy enni tudjunk. Ráadásul a nagymamának nincs mikrosütője, mert ő a gázon szereti megmelegíteni magának az ételt. Ez azt jelenti, hogyha nem sikerül tökéletes hőmérsékletű állapotban tálalni az ebédet (márpedig ritkán sikerül), akkor az ember eldöntheti, hogy inkább hidegen enné a töltött káposztát, vagy baromi körülményes módon, rohangálna (pontosabban rohangáltatna) még egy kört két házrész között. Ez a kellemetlen körülményesség pedig, korántsem ér véget az ételmelegítéssel. Folyton adódik valami hasonló. Elfogy a tejföl, a kenyér, az üdítő. Mi meg úgy vagyunk vele, hogy szegény keresztanyám rengeteget készült, reggel óta meg nem áll, üljön már le egy kicsit közénk, jó lesz minden úgy, ahogy van. Meg is eszünk mindent, az étvágyunkkal nincs probléma, továbbá a háziasszony főztje isteni finom. Csakhogy, az étel valójában mégis inkább melegen jobb, nem árt, ha van elég tejföl, s az se baj, ha a kenyérből egynél több szeletet lehet venni, anélkül, hogy rohangálni kelljen a következő adagért…

4. December 26. – Nagynéném karácsonya

a) Mindig is szerettem a nagynénémnél vendégeskedni, mert az egész lényéből árad valami kellemes hazaértél érzés, hogy az otthona egy olyan hely, ahol bátran kiengedheted a pocakodat. A lányaival és az unokájával ritkán találkozunk, de nagyon kedvelem őket, s jó érzés a társaságukban lenni. Van, hogy együtt társasozunk, van, hogy valami közéleti témát vesézünk ki, vagy családi sztorikat elevenítünk fel. Mindenesetre tapintani lehet azt a nyitott, befogadó és elfogadó légkört, amiben egyszerűen csak jó létezni. Ebben az évben egyértelműen a babáé volt a főszerep. Annak ellenére, hogy karácsony utolsó napjáról beszélünk, s a napirendet, mint olyat, már elfújta a szél, Atesz aznap volt a legvidámabb. Boldogan kúszott-mászott a nappali szőnyegén, meg az asztal alatt, s mindenkivel volt néhány örömteli perce. Az külön jól esett, hogy elhalmozták a kisfiamat rengeteg ajándékkal, de egyik se felesleges kacat, hanem mindegyik fejlesztős, gondolkodós, kitapasztalós játék, amit valóban használni fog. Kiemelten szoros kapcsolatot ápolok az evéssel, illetve az ételekkel, így hatalmas plusz pont számomra, hogy itt az ebéd mindig frissen készül, finom és időben tálalják.

b) A nagynéném tőlünk igencsak messze lakik Budán, fent a hegyen. Korábban csak egyszer voltunk ott autóval, így most volt némi izgalommal vegyes feszültség, amikor a férjem telefonján behalt a GPS. Persze minden jó, ha a vége jó, és minimális késéssel, simán odaértünk. Azonban, amikor a hazafelé vezető úton megismétlődött a navigációs probléma, akkor minden tartalék higgadtságunk elszállt, s a mindenért a másik a hibás jeligére, egy rendkívül fantáziátlan, de annál trágárabb szájkaratéval adtuk ki magunkból mindazt, ami az ünnepek alatt felgyülemlett bennünk. Végül pedig, ahogy bekanyarodtunk a kis utcánkba kiderült, hogy Budán maradt a kistáskám, a pénztárcámmal, valamint a forgalmimmal. Még jó, hogy nem állított meg a rendőr…

Az ünnepek legvégén, este 11 órakor, amikor már az utolsó vendégeink is elmentek teljesen elcsigázottan néztünk egymásra a férjemmel. Mindketten úgy festettünk, mint akiket megrágtak, aztán kiköptek. Neki néhány óra múlva kezdődött a munka, nekem pedig a romeltakarítás Atesszal. Megbeszéltük, hogy jövőre másképp csináljuk, több pihenés, kevesebb mászkálás. Tervnek jó, a gyakorlati megvalósíthatóságára pedig, visszatérünk 12 hónap múlva…

Beküldve:

A sikeres szoptatás 5+1 összetevője

Azt, hogy az anyatej a babának egy csodaszer és, hogy a szoptatás a legjobb módja a csecsemő táplálásának számtalan helyen olvashatja, hallhatja, sőt akár láthatja is a leendő anyuka. Ebben a kérdésben nagyrészt egységesnek mondható a csecsemős nővérek, védőnők, gyermekorvosok, szülésznők, s más kompetens szakemberek, de még a tápszereket forgalmazó cégek véleménye is. Azt illetően azonban, hogy milyen gyakorisággal, milyen időközönként, továbbá milyen időtartamban, melyik mellből, milyen tartásban, hogyan érdemes, hogyan lehet, valamint hogyan jó szoptatni, már homlokegyenest eltérő állásfoglalásokkal találkozhat az újdonsült szülő.

Így, nyolc hónap anyaság távlatából, számomra az egyik legfontosabb tapasztalat az, hogy a szülőségben, valamint a gyermeknevelésben nincs új a nap alatt. Meglepően elterjedtnek érzem, azt a súlyos tévedésen alapuló vélekedést miszerint, régen mindent rosszul csináltak, de ma már rájöttek, hogy így és így és így (…. stb.) van jól. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Már az én születésemkor volt, aki igény szerint szoptatta a gyermekét, de tény, hogy akkoriban a 3 óránkénti etetés volt az elterjedtebb. A nagynéném mesélte, hogy 45 évvel ezelőtt, amikor az első kislányát szülte, még az időre szoptatás volt az alap, továbbá a kisbabás létezés elképzelhetetlen volt csecsemőmérleg nélkül, amin minden nap, sőt eleinte minden etetésnél mérte az elfogyasztott anyatej mennyiségét, s folyamatosan ellenőrizte a pici súlygyarapodását. A nagynéném öt évvel később, tehát 40 évvel ezelőtt, a férjével és a kislányával éppen Londonban élt, amikor életet adott második gyermekének. A kórházból hazakerülve nagyon ideges volt, mert egész Londonban nem talált csecsemőmérleget árusító boltot, s egyre jobban pánikolt, hogyan fogja mérni az újszülött súlygyarapodását. Így nem is meglepő, hogy az első gyermekorvosi látogatás során, rögtön lerohanta a doktort a felgyülemlett kérdéseivel: „Itt mégis mi a szokás a csecsemő táplálásával kapcsolatban.” Az orvos elnevette magát és széttárta a kezeit, majd azt mondta: „Anyuka, a gyereket mindig akkor, illetve annyiszor kell megszoptatni, amikor/ahányszor jelzi, hogy éhes. A mérleg pedig teljesen felesleges, a méregetés nem a maga dolga, hanem miénk. Megmérjük majd minden kötelező vizsgálaton, itt a rendelőben. Legyen nyugodt a gyerek akkor és annyit fog enni, amennyire éppen szüksége van az egészséges fejlődéshez.” Szóval nem csupán 27 éve, de már közel fél évszázada is létezett egymással párhozamosan az időre etetés és az igény szerinti szoptatás.

Meggyőződésem, hogy tévúton jár az, aki úgy gondolja nagyanyáink/anyáink rosszul csinálták, vagy tájékozatlanok, felkészületlenek esetleg buták voltak, vagy egyszerűen csak a tudomány még nem tartott ott. A tudomány nagyon sok szempontból állandóan fejlődik, sőt bizonyos területeken nyílegyenesen repül a végtelen felé, s még tovább. Ami azonban a szoptatást, s a gyereknevelést illeti, nos, ezen a területen annyi mondható el, hogy a tudomány mindent és mindennek az ellenkezőjét is alátámasztotta már, illetve támasztja alá jelenleg is. Nincs olyan gyermeknevelési, valamint csecsemőtáplálási irányzat, elképzelés, amihez ne tartozna egy kosárra való szakirodalom. A tájékozottságról és a felkészültségről meg annyit, hogy a szülők régen is szerették a gyermekeiket, így lehetőségeikhez, tudásukhoz, élethelyzetükhöz mérten, valószínűleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legjobban táplálják, neveljék őket.

Mindezek fényében, az én saját kis tanulságom annyi, hogy az élet és a szoptatás nagy kérdéseire nincsenek fix helyes válaszok. Szülőként nem tehetünk többet, minthogy az aktuális tudásunk alapján, a megérzéseinkre hallgatva, az idősebbek tanácsait is figyelembe véve, adottságainkhoz mérten, csináljuk a lehető legjobban, ahogy csak tőlünk telik. Csináljuk abban a biztos tudatban, hogy amit ma szuper modernnek és egyedüli módon helyesnek gondolunk, arról néhány évtized múlva, az unokáink majd megállapítják, hogy elképesztően maradi, meg elavult. Fontos még, hogy semmit se vegyünk túl komolyan, nincs olyan, hogy kőbevésett szabály, bármi, bármikor változtatható, alakítható, a mindennapok élhetősége érdekében.

A fenti hosszúra nyúlt, de örömmel megírt bevezető után, következzék most, az én 5+1 abszolút szubjektív, mi több, teljesen tudománytalan, 100%-ban saját tapasztalaton alapuló összetevőm a sikeres szoptatásért:

1. Előzetes tájékozódás, avagy eleinte senki sem egy tejcsárda

A különböző könyvek, cikkek, tanfolyamok amellett, hogy fölöslegesen megijeszthetnek és teljesen alaptalan hülyeségeket is tartalmazhatnak, időnként nagyon hasznosak lehetnek. Az egyik legfontosabb információ, amit egy babaelsősegély, illetve babagondozás tanfolyamon elmondtak az nem más, minthogy az újszülötteknek borsónyi kis gyomruk van, így a születésük után, amikor mellre helyezik őket, magukba szívják a kolosztrumot, ami mennyiségre nem sok, azonban nekik bőven elég. A szülést követően senkiből sem kezd el patakokban ömleni a tej. A tejbelövellés, vagyis amikor a mell nonstop tejtermelő üzemmódban kezd működni, igénybe vesz néhány napot, így kezdetben úgy tűnhet, hogy nincs elég tej, pedig valójában amennyi kell, annyi van. A szülés és az azt követő első néhány nap kiemelten stresszes az újdonsült anya számára. Ennek a stressznek egy része megúszhatatlan, természetes velejárója egy kis élet világra hozatalának, azonban egy másik része teljesen felesleges parázás. Na, ezt a felesleges részt érdemes a minimum szintre csökkenteni a sikeres szoptatás érdekében. Ehhez pedig jól jön, ha az embernek nincsenek irreális elvárásai saját magával szemben és tudja mire számíthat.

2. Kitartás, avagy tudni, hogy minden nappal egy kicsit jobb lesz

A szoptatás olyasmi, amit természetesen mindenki szeretne flottul, ügyesen és könnyedén csinálni. Csakhogy. A szoptatás eleinte baromira fáj. Legalábbis nekem fájt. Nyilván ez is habitustól, ingerküszöbtől függően, egyénenként nagyon eltérő lehet, azonban maradjunk annyiban, hogy egy mellbimbó, ami a szülésig vagy egyáltalán nem volt használatban, vagy egészen más természetű használatban volt, erősen megsínyli a hirtelen jött, rendkívül intenzív igénybevételt, mi több jelzi is, hogy ez bizony nem kellemes. Mindenesetre jó hír, hogy minél többet, minél gyakrabban szoptat valaki, annál hamarabb megedződik a bimbó és annál kevésbé fáj. Én igény szerint szoptatom Ateszt, ami annyit jelent, hogy a kezdetekben akár 14 alkalommal is mellre került egyetlen nap leforgása alatt. Az első hat hétben, a legjobb barátaim közé tartoztak, az úgy nevezett bimbóvédő krémek, amik amellett, hogy döbbenetesen drágák, nagyon hamar elfogynak, viszont nekem valóban enyhítettek a problémámon és szoptatás után, mindig jólesett felkenni. Az élet szinte minden területére igaz, hogy nem szabad rögtön feladni, ha valami nehezen megy, vagy fájdalmas. Újra és újra kell próbálkozni, mert a sikerhez csak a kitartáson át vezet út. Emlékeim szerint, körülbelül nyolc hetes lehetett Atesz amikorra, valóban olyan flottul, ügyesen és könnyedén ment a szoptatás, ahogy azt a kezdetektől szerettem volna.

3. Segítségkérés

Sajnos az a tapasztalatom, hogy a védőnővel való együttműködés többször idegesítő kötelezettség, mint ahányszor valós segítség. Ennek ellenére volt egy nagyon pozitív tapasztalatom a szoptatással kapcsolatban. Amikor hazajöttünk a kórházból Atesz csak az egyik mellemből volt hajlandó szopni, a másikat egyszerűen nem vette be a szájába. A ’’rossz” mellet fejtem, de közben szörnyen éreztem magam, mert nem szerettem volna cumisüvegből etetni, nehogy cumizavaros legyen. Féltem, hogy egy mell kevés lesz a tápláláshoz. Szóval nagyon ideges voltam, hogy vagy cumizavaros lesz, vagy az éhhalál fenyegeti az én 3500 grammos kisfiamat. Rengeteget próbálkoztam a ”rossz” mellből is megszoptatni, de sehogy sem sikerült. A kórházban többféle verziót is meghallgattam azzal kapcsolatban, hogyan érdemes szoptatni, de nekem egyik se jött igazán. Teljes káosz volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit és hogy kéne csinálni. Ebben a káoszban vágott nagyon hamar rendet a védőnő az első újszülött látogatáskor. Eleinte gondoltam rá, hogy megpróbálom elbagatellizálni a dolgot, meg nem mutatom ki mennyire kétségbeesett vagyok, mert az milyen gáz már és egyébként is, meg kell tudjam oldani egyedül is. Végül azonban másképp döntöttem, mert tudtam, hogy segítség nélkül nem tudom megoldani. Segítséget pedig, csak az kap aki kér. A védőnő egyszerre volt kedves, megértő, meg nagyon határozott is. Nekem pedig, éppen erre volt szükségem. Mutatott egy tartást, ami úgy látszott nagyon bejön Atesznek, mert rögtön bevette a ”rossz” mellet is. Rendet tett a fejemben, hogy nem baj, ha a baba nem eszik pontosan 15 percet egyszerre. Elmondta, hogy nem kell minden egyes evés után mérni. Ha először naponta, aztán két naponta, aztán hetente mérve, mindig nő a súlya akkor minden rendben van. Azt is kifejtette, hogy nem kell minden evésnél minden áron két mellből etetni, ha 3 óránál gyakrabban kér enni és látszik rajta, hogy egy mellből jól lakott, akkor valószínűleg jól is lakott. Az meg, hogy az egyik mellett részesíti előnyben teljesen normális, a legtöbb újszülöttnek van favorit melle. Ezek most így utólag nem tűnnek olyan nagy dolognak, de akkor pontosan arra volt szükségem, hogy ezt halljam, meg, hogy azt a számomra új tartást megmutassa. Azt hiszem fontos, hogy az ember ne akarjon mindent egyedül megoldani, illetve az, hogy a legyen megoldás, akár segítséggel, mindig előrébb legyen, mint a fene nagy önállóság dicsősége.

4. Sok-sok folyadék

Na, ez az, amit talán nem szükséges hosszabban kifejteni. Hihetetlenül egyszerű, s logikus apróság, mégis könnyű elfelejteni. Egy újszülöttel rengeteg teendő van. Bele kell rázódni az etetésbe, öltöztetésbe, pelenkázásba, fürdetésbe, ringatásba, altatásba, meg persze a szülőségbe, mint merőben új, meghatározó létállapotba. Az evés sokkal egyszerűbb, mert az úgy jön magától, hogy van a reggeli, ebéd, vacsora, közbe meg a nasi, ha belefér, aztán ha kimarad egy étkezés akkor fél egy óra múlva, úgyis megkordul a gyomor, s az anyuka bármilyen fáradt, bármilyen sok a dolga, azért csak bekap valamit. Az ivás az más. Egy szoptatós anyának rengeteget kell innia. Ha csak akkor iszik, amikor már száraz a torka, az régen rossz. Én átlagosan 3,5 liter folyadékot ittam meg egy nap. Úgy oldottam meg, hogy beállítottam a mobilomon egy ébresztő funkciót, hogy jelezzen bizonyos időközönként és figyelmeztessen, hogy igyak. Ez talán túlzásnak tűnhet, de nekem abszolút bejött.

5. Fejés

Én kezdettől fogva fejtem. Van egy szuper elektromos fejőgépem, masszázsfunkcióval, amit még a terhességem alatt karácsonyra kaptam a keresztanyámtól, hogy hasznos lesz az még. Hasznos is lett. A mai napig minden nap használom. Számos előnye van. Egyrészt a szervezet alkalmazkodik az igényekhez, tehát – ha akár a fejés miatt – azt észleli, hogy több tej kell, akkor elkezd többet termelni. Így mindig is több tejem volt, mint amennyire Atesznak szüksége volt. A lefejt tejet, pedig szorgalmasan rakosgattam a mélyhűtőbe, hogy szükség szerint, egy kis kiruccanás idejére, esetleg egy hosszabb éjszakai alvás érdekében felhasználható legyen cumisüveges etetéshez. A többlet tejtermelés, azért is volt nagyon megnyugtató, mert egy-egy növekedési ugrásnál nem kellett megtapasztalnom, hogy átmenetileg nincs elég, hiszen a hirtelen változó igényei ellenére is volt bőven mindig. Körülbelül a szülés után 4 hónappal, váratlanul megjött a menstruációm, s ezzel egyidejűleg a tejmennyiség is hirtelen csökkenésnek indult. A fejés rengeteget segített, hogy a lehető legkisebb mértékű legyen ez a csökkenés, s Atesz ezekben a nehéz napokban se szenvedjen hiányt. Egy idő után olyan sok lefejt tej volt, hogy megtöltötte a mélyhűtő egyik polcát. Ekkor, a véletlenek összjátékának köszönhetően, lett Atesznak egy tejtestvére. Tulajdonképpen Atesz miatt, már nem lenne fontos mindennap fejnem, de örülök, hogy ily módon segíthetek egy másik babának, egyébként meg nem nagy fáradtság.

+1 A támogató környezet

Ez egy olyan összetevő, amire szerintem kevesen gondolnak, s a legtöbb szakirodalom nem is említi, pedig igazán fontos. A első hat hétben kifejezetten érzékeny, sőt érzelgős, fáradt, olykor ingerlékeny, időnként pedig, indokolatlanul frusztrált voltam. Meggyőződésem, hogy bár mindenki másképp éli meg, nem vagyok egyedül ezzel a szülés utáni lelkiállapottal. Ebben az időszakban rengeteget jelentett, hogy a férjem mindenben mellettem állt, az első két hetet például teljesen otthon töltötte velünk. Felkelt velem éjszakánként, hogy pelenkázzon és ringasson, nekem csak szoptatnom kellett. Nappal pedig sokszor rám szólt, hogy dőljek le pihenni kicsit, amikor a baba is aludt, miközben ő felsepert és felmosott. A családom állandóan telipakolta az amúgy sem üres hűtőszekrényünket és minden nap jött látogató, na persze nem üres kézzel. Mindenki hozott valami hasznos apróságot a textil pelenkától kezdve a nedves törlőkendőn át, egészen az újszülött ruhákig. Anyukám és a család azon nő tagjai, akik már szültek, mind megosztották velem a saját apró trükkjeiket, amik megkönnyítették a mindennapjainkat. A barátaim sok-sok finomságot, mindenféle tápanyagban gazdag egészséges ételt hoztak és órákra beköltöztek velem a babaszobába, hogy feldobják a napomat. Mindenki a maga módján segített, de közös bennük, hogy egy olyan támogató, szeretetteljes és megtartó légkört teremtettek számomra, amiben tényleg igazzá vált a védőnő mondása: „Anyuka, itt minden feltétel adott a sikeres szoptatáshoz, innentől kezdve, csak magán múlik, hogyan fogja táplálni.”

Beküldve:

Születésem története, avagy vissza az időben 27 évet

1992-ben még egyáltalán nem voltak mobiltelefonok és csak néhány háztartás büszkélkedhetett vezetékes készülékkel, mégis gyorsan terjedtek a hírek, s mindenki pontosan ott volt, ahol lennie kellett, legalábbis, ami az én családomat illeti.

Egy hideg hétfői nap volt, esett a hó és jegesek voltak a járdák. Anyukám éppen a mosással bíbelődött, amikor hirtelen, olyan furcsát érzett. Persze nem is annyira volt ez hirtelen, mert már az éjjel is rosszul aludt, aztán napközben sem találta a helyét, fájt a hasa, görcsölt. Összehúzódásai voltak, de nem teljesen rendszeresek, hol erősebbek, hol gyengébbek. Mindenesetre nem múltak el, hiába várt türelmesen.

Rövidesen felhívta a nővérét és megkérte, hogy kísérje el az aznapi ultrahang vizsgálatra, biztos, ami biztos, akármi történhet. Mindenesetre a lelkére kötötte, hogy nyugodtan várja meg a munkaidő végét, nem kell sietnie, különösen, hogy épp most rakott be egy mosást és azt még mindenképpen meg kell várni, hogy lemenjen. A nagynéném körülbelül fél ötre érkezett meg a VIII. kerületi lakásunkhoz, épp időben ahhoz, hogy kiteregethesse a ruhákat. Ekkora már világossá vált, hogy nem lesz ultrahang vizsgálat, szülés viszont igen.

A nagynéném mentőt akart hívni, de az anyukám inkább taxival szeretett volna menni. Jött is a taxi, azonban rögtön lehervadt a sofőr arcáról az udvarias mosoly, amint meglátta anya hasát. Kiderült, hogy éppen aznap tisztítatta ki az autót kívül-belül, s éppen a héten esett meg egy kollégájával, hogy beleszültek a taxijába. Emiatt rendkívül feszült volt és nem igazán rejtette véka alá, hogy mennyire nem szívesen viszi el őket, hiszen félti az autóját. Végig figyelmesen hallgatta anyáék beszélgetését, akik szorgalmasan mérték a fájások között eltelt időt.

Sok tekintetben teljesen megváltozott az élet, sőt szinte kifordult a világ a sarkaiból 1992 óta, de van, ami már akkor is ugyanolyan volt, mint ma, s ez nem más, mint a délutáni dugó. Valahol az Üllői úton járhattak, amikor a sofőr lecsapta a taxi órát, majd azt mondta: „Rosszul döntöttem, nem jó útvonalat választottam, innentől másképp megyünk.” Ezzel a lendülettel bekanyarodott egy mellékutcába, s zeg-zugos kis utcákon, mellékutakon át, a megengedett sebesség jelentős túllépésével, meglepően hamar elérte az úti célt. Azt hiszem azelőtt, illetve, azóta sem volt senki, akit olcsóbban vitt volna el egy taxis a VIII. kerület szívéből, a Margit kórházba, hiszen az óra csak az Orczy út és az Üllői út között mért.

A kórházban aznap (bár gondolom minden más napon is) rengeteg beteget láttak el egyszerre, így volt némi fejetlenség. Anyát rögtön befektették a szülőszobára, majd megkérdezték, hogy ki az orvosa. Na, itt csúszott egy kis hiba a gépezetbe, mert anya hiába tudta a nőgyógyásza nevét, a nővérke rosszul értette, ezért egy másik, nagyon hasonló hangzású névvel megáldott adjunktusnak szólt. Az adjunktus éppen eléggé le volt terhelve az aktuális feladataival, meg persze semmit sem mondott neki az a név, hogy Vassné, szóval csak annyit válaszolt, hogy majd jön, ha tud.

Miközben a nővérek anya osztályos felvételével voltak elfoglalva, addig a nagynéném próbálta elérni apát, de ő nem vette fel, mert még nem ért haza a munkából. A nagynéném erre előhalászta a kézzel írt telefonkönyvét, hogy a szomszédunk számát tárcsázza, aki állandóan otthon volt, s így általa hagyott üzenetet.

Apa általában véve is igencsak jó tempóban szokott közlekedni, de most rekordsebességgel tette meg az utat, csak úgy szelte át a kerületeket, pedig tömegközlekedéssel utazott, hogy épp a legjobbkor érkezzen meg a kórházba. Automatikusan az orvosunkat kereste, aki a helyén is volt, az ultrahangos szobában. Apa nem kertelt semmit, rögtön azzal nyitott, hogy Doktor úr, hát hol van az én feleségem? Mire Sávai doktor úr széttárta a kezeit és így szólt: „József én nem tudom. Vártam ma ultrahangra, de még nem jött.” Apa elmesélte, hogy ő úgy tudja, nagyon is itt van anya a kórházban, sőt már szül. Így elindultak, hogy megkeressék, s néhány emelettel lejjebb meg is találják anyát, aki már nagyon várta, hogy ránézzen végre az orvosa. Kiderült, hogy aznap Sávai, Sárdi, Sás és Sóvágó vezetéknevű orvosok is dolgoztak az osztályon, ebből adódott a kavarodás. Az idegen orvos, akinek a nővérke szólt, meg persze nem sietett, hogy megtudja, mi a helyzet anyával, aki viszont egyre idegesebb lett, hogy hiába vár, csak nem jön senki. Mindenesetre innentől már sínen voltak a dolgok.

Ahogy már említettem, akkoriban a vezetékes telefon nagy kincsnek számított, s nem volt fellelhető minden háztartásban, például a nagyszüleimnél sem. Így a nagynéném a szembe szomszédon keresztül tudatta, hogy induljanak el a kórházba, mert úton van az unoka. A hírek szájról szájra jártak, a nagyszüleim pedig sietve és kissé meglepetten készülődtek, hiszen december 24.-re voltam kiírva, így több mint két héttel korábban nem számítottak rám.

Akkoriban nem volt még elterjedt az apás szülés, bár az én apukámat nem is igazán fűtötte a vágy, hogy bent lehessen, ettől függetlenül borzasztóan izgatott volt, hogy hogyan haladnak a dolgok. Ahányszor kijött egy szülésznő, vagy nővér az osztályról, ő azonnal megrohamozta, hogy mik a fejlemények. Az egyik szülésznőnek már annyira sok volt apa viselkedése, hogy kiküldte a vajúdó anyát a következővel: „Anyuka, nyugtassa meg a férjét, hogy egyetlen gyerek sem születik meg két perc alatt és majd mi szólunk, ha lesz valami!”

Ez egy viszonylag gyors első szülés volt, így apának nem is kellett olyan sokat várnia. Tulajdonképpen mire elkezdődött az Esti Híradó, már ki is bújtam. A felsorakozó rokonság egy pillanatra megnézhetett, ahogy a szülőszobáról áttoltak a gyermekágyas részlegre. Nagyon picike voltam, körülbelül 2700 grammot nyomtam, s bár előbb érkeztem a súlyom alapján nem számítottam koraszülöttnek. Apa döbbenten, s boldogan állapította meg, hogy jééé meg körmeim is vannak!

Egyrészt senki sem számított rá, hogy éppen a Mikulás után egy nappal érkezem majd, másrészt tény, hogy anyának már a hetedik hónap végétől ujjnyira nyitva volt a méhszája, így azon ment a szurkolás, hogy minél tovább bent maradhassak, tehát annyira mégsem meglepő, hogy egy kicsit előbb jöttem.

Annyit még elárulok, hogy nem én lettem a legkönnyebben kezelhető első csecsemő. Eleinte nehezen és nagyon keveset ettem, gyenge voltam, szinte azonnal belealudtam minden etetésbe, érzékeny volt a bőröm, besárgultam, továbbá keresztbe álltak a szemeim, én voltam az osztály legkancsalabb babája, viszont kifejezetten hamar elkezdtem mosolyogni.

Összességében egy cuki, kancsal apróság voltam, akit az egész család nagyon várt, akit már akkor nagyon szerettek, és akivel már akkor sokat törődtek, amikor még meg sem született. Nagyon szeretem a születésem történetét, mert úgy érzem, hogy a sok vicces kis momentum mellett, az egészet áthatja, körüllengi a törődés, az egymásra figyelés, az összetartás szelleme, hogy mindenkinek fontos, mindenki ott akar lenni. Azt hiszem ez az, ami miatt újra és újra, minden évben örömmel meghallgatom a születésnapomon. 

Beküldve:

Az első anya-tél

Itt a tél, leesett az első hó.
Befagyott már minden pocsolyató.
Csúsznak az utak, a járdák,
S ahogyan azt sokan várták,
Elő a csizma, a téli cipő
Bizony ez kell, ha fagyos az idő.

Szép a velúr és a magas sarok,
A bokacsizmához kedvet kapok,
De praktikusabb a bakancs
Elesni nem lehet, parancs!
Ez ám a biztonságos viselet
Míg el nem ér ide a kikelet.

Anyukaként ez az első telem.
Hogy élem túl? A választ nem lelem.
A lakás egy sötét verem,
Ahol csak a hiszti terem.
Kint pedig repkednek a mínuszok,
De lehet, hogy én mindjárt kifutok.

Hirtelen időjárás változás,
Olyan, mint egy igazi átkozás.
Ha jön a front, sokan szülnek,
Anyukák az órán csüngnek:
Hol van még a vége eme napnak,
Amikor egy kis nyugalmat kapnak?

Nehéz most a pici gyerekeknek,
Nem úgy, a szerencsés keveseknek.
Mennék wellness hétvégére,
Termálfürdő legmélyére.
Sokat lubickolnék meleg vízbe,
Belekóstolnék tengernyi ízbe.

Itthon nincs más: rosszkedv, hiszti, fogság.
Nem tesz jót nekem a lakás-rabság.
Szeretnék ám vidám lenni,
Klassz anyuként tenni-venni.
Saját hangomat már nagyon unom.
Ez az időjárás agyon is nyom.

Atesz állandóan panaszkodik,
A kézben léthez is ragaszkodik.
Nem hatja meg semmilyen érv,
Engem mindjárt elvisz a sérv.
Nem lázas, nem tüsszög és nem köhög
Nem beteg ő, csak folyton túl pörög.

Az lehet, hogy megint a foga jön,
Vagy egy komolyabb szélgörcs beköszön.
Tőlem akármi lehetne,
Én felkészültem mindenre.
Látom a fényt az alagút végén,
Apa majd átveszi hazaérvén.

Már tényleg a délutánban vagyunk,
És minden perccel előbbre jutunk.
Apa ügyesen ténykedik,
Felmentő sereg érkezik.
Tovaszáll majd a rossz, a bú, a baj
Lesz újra tiszta, gyöngyöző kacaj!

Érzem, hogy jön már menetrend szerint,
A lelkifurdalás újra, megint:
Miért csak a rosszról írok?
Úgy tűnik, hogy mindig sírok.
Mit tehetnék? A jót csak megélem.
A rosszat pedig itt elregélem.

Beküldve:

5+1 dolog, ami leginkább hiányzik a baba előtti életemből

Életem egyik legnagyobb élménye, hogy gyermekem született. Az elmúlt, közel 8 hónap alatt, annyi csodás és minden szempontból meghatározó pillanatot élhettem át, amire a családtervezés során, még egyáltalán nem számítottam. Maximálisan egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a gyermekvállalás egy igazi önismereti túra, amelyben számos új információt tudhatsz meg magadról, sőt egy merőben új oldaladról mutatkozhatsz be önön magadnak. A buliból természetesen nem hagyhatjuk ki az édesapát sem, aki a korábbi férj szerepét, egy egészen más minőségű jelenléttel teljesíti ki.

Egy szó, mint száz volt itt bőven változás ez elmúlt, kicsit több mint fél évben. A pörgős, változatos, állandóan mászkálós, fiatal felnőtt, illetve fiatal házas életünk fenekestül felfordult. Számos tekintetben gazdagabbak lettünk, mióta szülővé váltunk (persze nem anyagi értelemben), de van néhány dolog, amiből kevesebb van, vagy egyáltalán nincs úgy, mint régen, néhány dolog, ami igazán hiányzik. A következőkben, ezekről a dolgokról fogok szót ejteni mismásolás és bármiféle bűntudat nélkül.

Szeretek fiatal anyuka lenni, de szerettem a gyermektelen fiatal életemet is. Mindkettőnek megvolt, illetve megvan, a maga szépsége. A kettő között egyértelműen választani kellett, mert ebben a kérdésben nem létezik középút. Ami az egyik életben természetesen jelen van, az a másik életből nyilvánvalóan hiányzik. Szóval, lássuk a medvét! Miket nélkülözök leginkább a baba előtti életemből?

1. Egész napos semmittevés

Meggyőződésem szerint, időnként mindenkivel előfordul (de velem aztán biztosan!), hogy úgy érzi lemerültek az elemei, túl sok volt a pörgés, a hajtás, a tennivaló, túl sok inger érte és kell egy kis nyugi. Kell egy vasárnap, amikor:
– sokáig lehet aludni,
– valami ötletszerűen megvásárolt, egészségtelen, de finom kaja van ebédre,
– órákig lehet feküdni a kádban élvezve a meleg vizet, valamint az illatos habfürdőt, s igazán el lehet mélyülni egy hátborzongatóan izgalmas regényben,
– a délutáni napsütésben kényelmesen, lassan bandukolva lehet kutyát sétáltatni, egy fagylalttal, vagy egy gyümölcsös teával a kézben,
– vacsora helyett, agyonfűszerezett chipset lehet majszolni az esti filmhez, s a sósat kólával kell leöblíteni, hogy aztán maradjon hely a csokis keksznek,
– lustán, lassú mozdulatokkal meg lehet gyújtani egy szál cigarettát hosszan beszívva a füstöt, miközben a férjemmel beszélgetünk és nézzük a magasból az éjszakai paneldzsungel fényeit,
– aztán beleférhet egy kiadós hátmasszírozás, meg egy összebújás a hálószobában is, mert bár hajnal van már, messze még a reggel.

Na, az ilyen vasárnapok azok, amikre jelenleg, szülőként egyáltalán nincs lehetőség. Vannak programok, amiket bele lehet csempészni a hétvégébe. Mindig megoldható pár óra pihenés. Egy feszített tempójú hétben is lehet helye a fürdőkádban ázásnak, az esti filmezésnek, az összebújásnak, vagy bárminek, ami nekünk fontos, DE így egyben, egy teljes napnyi kikapcsolódás, feltöltődés, semmittevés az egyszerűen nem kivitelezhető egy pár hónapos babával az oldalunkon.

2. A jólesően kimerítő programok

Ebbe a kategóriába nagyon sok minden belefér, az edzőteremben pörgéstől kezdve, a bulizáson keresztül, a szinte bármilyen, késő estig tartó mászkáláson át, a vásárlásról nem is beszélve, egészen a társasági összejövetelekig, nagy közös zabálásokig.

A lényeg, hogy korábban annak örültem a legjobban, ha zsúfolt volt a naptáram és folyton mentem valahová, egymást érték az izgalmasabbnál izgalmasabb és a mozgalmasabbnál mozgalmasabb programok. Imádtam pörögni, mert tudtam, hogyha egy hajtós nap után hazaérek, vagy egy hosszúra nyúlt este után, hajnalban bújok ágyba, akkor otthon nyugalom, s pihenés vár. Tudtam, hogy nem baj, ha nagyon elfáradok, mert akármit is csinálok, hamarosan úgyis a végére érek és akkor lesz lehetőségem újratöltődni.

A jólesően kimerítő programok kategóriája tulajdonképpen megszűnt Atesz születésével. Gondoljunk csak bele, hogy amikor elmegyek például edzeni, akkor addig, valamelyik családtag, vagy barátnő vigyáz a kisfiamra. Míg én a futógépen izzadok, és hasizom gyakorlatokat végzek, addig Atesz is remekül szórakozik aktuális játszótársával, azonban, ahogy telik-múlik az idő, az edzést befejezem, túl vagyok a szaunán is, Atesznak meg már hiányzom. Mert lehet egy család nagyon támogató, lehetnek a barátok is szuper segítőkészek és kötődhet egy csecsemő több emberhez is, de anya csak egy van. Amikor a mozgásból hazaérek, csak arra vágyom, hogy a kanapén elterülve ehessek valamit, továbbá megnézhessek egy részt a Grace Klinikából. Ehhez képest, a valóságban kezdődik a második műszak, mert Atesznak szüksége van rám, hogy etessem, itassam, pelenkázzam, játsszak vele, énekeljek neki, fürdessem meg, miegymás…

Mostanra sokszor meggondolom, hogy egy adott programot bevállaljak-e, vagy inkább ne. Hogy vajon előtte, utána bírni fogom-e a babázást, vagy inkább hagyni kéne az egészet, mert csak kikészülök. Számomra jelenleg nem létezik olyan, hogy jóleső fáradtság, ami után édes a pihenés. Csak a 10-es skálán eltérő mértékű kimerültség van, meg némi alvás, illetve kanapén fetrengés, ami az igazi feltöltődéshez mindig kevés.

3. Spontaneitás

Az a típus vagyok, aki szeret mindent előre eltervezni, mégis nagyon élvezem, amikor időnként felfekszem a hullámokra és csak hagyom, hogy sodorjon a víz. Van abban valami pazar könnyedség, hogy az ember kap egy hívást, aztán a következő percben már veszi a kabátját, indul, s akár egy nap is eltelik mire újra hazaér.

Imádtam a szórakozás lehetőségének üdítő váratlanságát, ahogy bekopogtatott a borongósan szürke hétköznapokon. Feldobott a spontán szerveződő se-hossza-se-vége-programok kiszámíthatatlansága. Fürdőztem a szabadságban, hogy a munkaidő, s egyéb rendszeresen előforduló kötelezettségek, valamint a pénztárcám szabta keretek között, tényleg bárhova elmehetek és bármit csinálhatok, amit csak szeretnék.

Mindig is a nyár volt a legkalandosabb évszak. Sokat utaztam és általában csak késő éjszaka kerültem ágyba. Munka után, vagy ha szabadságon voltam, állandóan alakult valami teljesen spontán program, én pedig örömmel vettem részt benne. Hol az egyik, hol a másik barátnőm/barátom hívott fel, hogy menjünk valamerre. Feltűnt egy rég nem látott ismerős és beültünk egy cukrászdába beszélgetni. A férjem lepett meg valamivel. Valaki bedobta egy összejövetel ötletét a csoportbeszélgetésbe. Hétvégi kocsmázás, társasozás, közös vacsora, vagy csajos este alakult. Vagyis, leheletnyi túlzással élve azt mondhatom, hogy mindennapra jutott egy kis váratlanság.

Ehhez képest elég nagy változás, hogy ma már annak örülök leginkább, ha minden terv szerint alakul. Most is van énidőm, s a szórakozás sem hiányzik az életemből, de a gyermekmentes programok éppúgy, mint a babás elfoglaltságok komoly szervezést igényelnek. A dolgok nem történhetnek, ahogy esik, úgy puffan módon. Napirendre és kiszámíthatóságra van szükség. Persze nem kell mindent időzítve, óra szerint csinálni, azonban egy spontán esti csavargás, barátokkal a belvárosban már nem fér bele. Esti rutin van. Játék, vacsora, fürdetés, altatás. Ennek is megvan a maga szépsége, de kár lenne tagadni, hogy mennyire hiányzik az árral sodródás gondtalansága.

4. Felelőtlen költekezés

Soha nem voltam gazdag és a keresetemet sem mondhatom kiugróan magasnak, mégis jól be tudtam osztani, s mindenre jutott, ami igazán fontos volt. Sőt, ennél azért többről van szó. Az igazán fontos dolgok mellett, időről-időre belefért egy-egy impulzusvásárlás, értelmetlenül drága koktélozás, vagy cukrászdázás, mozizás, éttermi vacsora, esetleg egy hétvégi kiruccanás is. Ha olyan figyelmetlen voltam, hogy ruhavásárlásnál a nagy próbálgatás közepette nem néztem meg az árcímkét és a kasszánál ért a meglepetés, hogy pár ezressel többet kellene fizetni, mint amivel eredetileg kalkuláltam, akkor is könnyedén legyinthettem, mert nem vágott földhöz némi indokolatlanul magas kiadás. Amellett, hogy lazán foghattam költekezéseim gyeplőjét, ügyeltem arra, hogy minden hónapban tegyek félre egy nem túl jelentős, de mégis szemmel látható összeget. A hónapról hónapra megspórolt pénzből pedig, szép lassan keletkezett egy amolyan aranytartalék féle, ami azzal a nyugalommal töltött el, hogyha bármilyen váratlan, nagyobb léptékű kiadással kellene szembenézni, akkor van hova nyúlni.

Még Atesz érkezése előtt néhány hónappal végeztünk egy részleges lakásfelújítást, gyerekszoba berendezést. A babakelengye legnagyobb részét ajándékba kaptuk, de a sok segítség mellett is, be kellett szereznünk néhány drága holmit (például a babakocsit, amit használtan vettünk, ám így se volt olcsó). Fogadott orvossal, valamint fogadott szülésznővel szültem, s a köldökzsinórvér levételét, illetve tárolását is kértük. Úgy érzem, hogy nem szórtuk a pénzt, de nem is akartunk mindenáron spórolni a számunkra fontos dolgokon. Biztos lehetett volna tudatosabban költekezni, azonban alapvetően elégedett vagyok a pénzkezelésünkkel. Mégis, tagadhatatlan tény, hogy mire az újszülöttel hazajöttünk a kórházból az aranytartaléknak már csak hűlt helye volt.

A következő hónapokban meg kellett szoknom, hogy észrevehetően csökkent a bevételem, miközben a kiadásaimról ugyanez nem mondható el. Igaz, ami igaz, a korábban szórakozásra fordított pénz lényegében felszabadult, hiszen egy néhány hetes babával nyilvánvalóan nem a moziba járás az elsődleges esti program. Továbbá a férjem mindent megtett, hogy a családunk ne érezze a kiesést, s ebben, egy épp jókor jött fizetésemelés is a segítségére volt. Tehát kijelenthetem, hogy az első félévben, érdemben nem esett az életszínvonalunk. Ez a hat hónap volt a CSED időszaka.

Mostanra azonban, beköszöntöttek a GYED hónapjai és ennek már a fele sem tréfa. Többé nem engedhetem meg magunknak a felelőtlen költekezést. Realizálni kellett a kiadásokat. Új költségvetési tervet kellett készíteni, amit – megmondom őszintén – egyelőre még nem sikerült tökéletesen betartani. Ez annyit jelent, hogy időről-időre az egyéb célra (például az autó éves kötelező biztosítására) félretett összegből csippentgetek le egy keveset. Persze tudom, hogy ebből még baj lesz, mert jelenleg nem látom, honnan fogom tudni visszapótolni a kivett pénzt. Most nem férnek bele a könnyelmű anyagi döntések. A családunk minden tagjának (még a kutyának is) emelkedtek a költségei, miközben kézzel foghatóan csökkent a bevételünk. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk megoldani mindent, ami fontos, de állandóan észnél kell lenni és rémesen hiányoznak azok az idők, amikor még nem kellett árgusszemmel figyelni az árcédulákat.

5. Káros szenvedélyek

Ez a kategória kissé megtévesztő lehet, mert én sohasem voltam láncdohányos, de az alkohollal és a koffeinnel sem akadt problémám. Szóval az esetemben, ezek kevéssé tekinthetőek szenvedélynek, sokkal inkább nevezhetőek rossz szokásnak. Mindenesetre kocabagósként, szerettem olykor rágyújtani esténként, sőt ha bulizni indultam, akkor több szál is elfogyott, mire pirkadni kezdett. Továbbá, nem csak a bulikban, hanem hosszúra nyúlt baráti beszélgetések kísérőjeként is előfordult, hogy előkerült néhány koporsószeg.

Ami pedig, az alkoholt illeti. Nem fogyasztottam mindennap és akkor sem sokat, de egy átlagos péntek estébe bőven benne volt egy csajos koktélozás, egy üveg bor a mindent kibeszélő nagy dumálásokhoz, vagy éppen néhány feles valami tombolós koncerten. Évente egy-egy alkalommal pedig az is megesett, hogy a hétvégi kikapcsolódás túlságosan jól sikerült és úgy felöntöttem a garatra, hogy bizony, dimbes-dombosnak éreztem a teljesen sík járdát is.

Hogy a koffeinről is ejtsek pár szót, azt mondhatom, hogy imádtam az energiaitalok tutti-fritti ízét. Feldobta a napomat egy jó kávézás, s a feketeteák élénkítő hatását is élveztem. Egyetemi éveim alatt szoktam rá a szinte mindennapi energiaitalozásra, s bár később mérsékeltem a fogyasztásom mennyiségét, illetve gyakoriságát, valójában egészen a családtervezés kezdetéig nem jöttem le róla.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy mind a dohányzás, mind az ivászat, de még a túlzott koffeinbevitel is, rendkívül károsak az egészségre nézve, viszont hihetetlenül jólesőek a fogyasztás perceiben. Így tulajdonképpen, a gyermekvállalás egy nagy pozitívuma, ezen rossz szokások elhagyása. A terhességem alatt, sőt egy kicsivel már azt megelőzően is, életmódot váltottam, s gyökeresen megváltoztattam az étkezési, illetve a különböző fogyasztási szokásaimat.

Meggyőződésem, hogy a testem majd meghálálja ezt az odafigyelést. Gyakran érezem is, hogy energikusabb, egészségesebb vagyok, mint korábban. Azonban be kell vallanom, hogy bár a fenti káros tevékenységeket alapvetően nem kezdtem újra, de a táplálkozás, illetve a koffeinbevitel terén van némi megcsúszás. Időnként beesik egy gyengébb kávé, valamint simán megiszom a feketeteákat. Megtörténik, hogy cukros üdítőt vásárolok. Egy rosszabb napomon pedig, olyan is előfordult már, hogy egy ültőhelyemben betoltam egy egész tábla csokoládét, amit aztán egy zacskó chipssel öblítettem le.

Szóval, ahogy haladunk előre az időben, az anyatejes táplálásból, a szoptatásból adódó egészségügyi felelősség ellenére is, mutatkozik némi „züllés”. Ettől függetlenül, baromira hiányzik egy igazán bulizós este, amikor kimozdulhatok a barátaimmal, s egymás után küldhetem le a finomabbnál, finomabb koktélokat, sőt, ha kedvem szottyan, akár az egyik cigarettára gyújthatok rá a másik után.

+1 Keménység

Na, ez az, amit úgy, ahogy van, otthagytam a szülőszobán.

Atesz előtt, bármilyen témájú filmet simán megnéztem. Nem érintett meg különösebben semmilyen dráma. A munkámból adódóan, napi szinten találkoztam emberi tragédiákkal, piszok nehéz élethelyzetekkel és igazán szomorú sorsokkal, de ezeket is a helyükön tudtam kezelni. Néhány szoros kivételtől eltekintve, sem fizikailag, sem lelkileg nem vittem haza a különböző ügyeket, s a munkaidő lejárta után nem emésztettek a napközben történtek. Ritkán fordult elő, hogy meghatódtam volna. A heves érzelmi reakciók, mint például a sírás, kifejezetten távol álltak tőlem.

Anno, már a kórházban kezdtem kapizsgálni, hogy valami megváltozott bennem, amikor azon kaptam magam, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyeim és valami egészen mélyről jövő zokogás ráz, ahogy állok a zuhany alatt, s ömlik rám a meleg víz. Később az tűnt fel, hogy a reklámoktól kezdve a filmeken át, a zenei videókon keresztül, egészen a mesekönyvekig, minden más lett, mindenben volt valami megrázó, megható, megindító. Hirtelen olyan dolgok kezdtek el hatni rám, amelyekkel azelőtt nem is törődtem. Ahhoz, hogy elérzékenyüljek, elég lett egy kedves emberi gesztus, egy szép dal a rádióban, de néha még attól is bekönnyezek, ha csak az alvó gyerekemet nézem.

Talán felmerülhet a kérdés, hogy miért azt választottam +1-nek, amit. Nos, azért, mert az összes többi hiányzó, csak időszakosan tűnt el az életemből.

Ahogy Atesz egyre idősebb lesz, biztos vagyok benne, hogy jut majd nekem olyan nap, amit teljes egészében a semmittevésnek szentelhetek. Továbbá arról is meg vagyok győződve, hogy a jólesően kimerítő programok visszatérése is meg fog történni, a nem is olyan távoli jövőben. Sőt, egy nagyobb gyerekkel már nem csak a kötelezettségek változnak meg, hanem a programjaink rugalmassága is más lesz, olykor belefér majd egy kis spontán kimozdulás. Az anyagi helyzetünk folyamatosan változik, állandóan módosul, ahogy most szorosabb a nadrágszíj, úgy később jobbra fordulhat a helyzet és nem örökké kell megtartóztatni magam a felelőtlen költekezés élményétől. A szoptatás abbahagyását nem egy konkrét időszakhoz, korhoz, hanem Atesz igényeihez szeretném igazítani, de legyen az 1,5 év vagy akár 2 év, mindegy, hiszen egyszer úgyis felvirrad a nap, amikor a melleim nem jelentenek többé sem elsődleges, sem kiegészítő táplálékforrást a számára, és akkor mindenképp beiktatok egy igazán tombolós, ereszd-el-a-hajam estét.

A +1 viszont valami olyasmi, amit úgy érzem, hogy végleg elveszítettem. A tárgyilagos érzéketlenség talán nem a legelőnyösebb vonás egy emberben, azonban én nagy hasznát vettem a mindennapok során. Most pedig, meg kell tanulnom elfogadni az új, kissé sziruposan csöpögős, esetenként meglepően nyálasan érzelgős önmagamat, ami nagy kihívás. Az, hogy néhány év múlva hiányozni fog-e a rideg távolságtartás képessége, jó kérdés. Az biztos, hogy jelenleg hiányzik.

Beküldve:

Jön az első fogacska, avagy versben mondom el, hogy rossz

Telik, múlik, megy az idő
cseperedik a csecsemő.
Jobbra-balra forgolódik,
a fogcsíra mozgolódik.

Éles visítás harsan,
egy fog nem nőhet halkan.
Hiába a kencék, krémek.
Mit sem érnek drága gélek!

Folyton mindent meg kell rágni,
jó volna a falra mászni,
vagy valahova elfutni,
bajoktól messzire jutni.

Az ebéd most nem csúszik,
de a játékért kúszik.
Az álommanó nem jön,
az éjszaka elköszön.

Reggel haját tépi anya,
mert rögtön zokog a baba.
Kezdődik egy újabb nap,
valaki idegbajt kap.

Egyszer majd elmúlik ez,
a jó, a rossz egyre megy.
Semmi sem tart örökké már.
Valahol egy szebb jövő vár.

Vajon mit ér a sok közhely?
E vigasztalás kész röhej!
Sokkal nagyobb segítség
Egy tábla csoki kedvesség 🙂

Beküldve:

A halál váratlansága, avagy egy remek nőgyógyászra emlékezve

Eredetileg a szülés várható időpontjával kapcsolatban szerettem volna írni. Azt terveztem, hogy a születés csodájának váratlanságát fejtegetem majd, de egy hasonlóan váratlan, azonban cseppet sem csodálatos esemény közbeszólt.

Fiatal anyukaként, egy fiatalos férjjel és egy hét hónapos kisbabával, valamint egy költözés küszöbén állva, kevés téma foglalkoztat ritkábban, mint a halál gondolata. Valahogy körülöttem minden az életről szól. A családomra általánosságban is, de a nőkre különösen jellemző a hosszú élet. A nagymamám például, már elmúlt 91 éves, mégis kiváló mentális és fizikai állapotban van. Persze, ahogy egyre idősebb leszek, mind gyakrabban fordul elő, hogy az ismeretségi körömben haláleset történik, de az valahogy teljesen más. Más, mert az mindig a valakinek a valakijével történik. Szóval, olyan távoli, megfoghatatlan dolog. Tulajdonképpen csak egy szomorú hír, amin sajnálkozik az ember, de nem érinti meg igazán. Egy szó, mint száz, én most egy olyan életszakaszban vagyok, amelyben könnyű elfelejteni, hogy minden, ami valaha elkezdődött, az egyszer véget is ér. Hát, most kaptam egy erős emlékeztetőt…

Eljött az éves rákszűrés ideje, ami a szülés utáni 7. hónapban már abszolút aktuális, így gyanútlanul telefonáltam a magánklinika recepciójára, hogy időpontot kérjek a vizsgálatra, amikor arról tájékoztattak, hogy ez a rendelés megszűnt, mert a nőgyógyászom, Dr. Sávai György a nyáron elhunyt. A recepciós hölgy szavai hidegzuhanyként értek és azt vettem észre, hogy remegni kezdett a telefont tartó kezem. Annyira leforrázott a hír, hogy alig tudtam megszólalni, fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt az egész. Hiszen májusban, a szülés utáni kontroll vizsgálaton még találkoztunk és ugyanolyan volt, mint máskor. Tény, hogy idős orvos volt már, de a fittségét, az energikusságát megőrizte. Abszolút nem úgy festett, mint aki hamarosan meghal. Ez mondjuk nyilván butaság, mert a közelgő halál általában nincs az ember arcára írva. Ettől függetlenül, nehéz volt felfogni, illetve elfogadni, hogy ez tényleg igaz és már nincs többé. A halálhíre teljesen letaglózott, valamint képtelen voltam napirendre térni a váratlansága felett.

Letettem a telefont, aztán csak ültem az üres naptáram fölött, kezemben a tollal, amivel már nem írhattam be sehova, hogy Sávai rákszűrés. Alig fél perc telhetett el, amikor a naptár vonalai egy kicsit elmosódtak, mert már a könnyeim fátylán át néztem, sőt inkább csak bambultam, mert ami figyelemre méltó, az befelé volt látható. 10 év emlékei peregtek le a szemem előtt.

Az első találkozásunk nagyon meghatározó és katartikus élmény volt, bár nekem nincs róla emlékem. Nála születtem. Ő segített anyámnak, a világra hozni engem. Az anyaméh után, az ő keze volt az első, ahova megérkeztem. Aztán elszaladt 16 év és a következő kép, hogy anyám kíséretében ülök a magánrendelésén, hogy megkaphassam a HPV elleni védőoltást. Emlékszem, hogy milyen erőteljes volt a kézfogása és váratlanul ért, mennyire felnőttként kezel. Végig Orsolyának hívott, amitől kicsit kirázott a hideg, mert csak az anyám nevezett így, ha valami rosszat csináltam, de közben tetszett is, mert annyira komolyan hangzott. Nem sokkal később ismét megjelentem nála, a nagykorúságom küszöbén, hogy írjon fel fogamzásgátlót. Majd éveken át jártam hozzá háromhavonta újabb, meg újabb receptekért. Évente mentem rákszűrésre is. Kivéve, amikor nem, s egyszer két év kimaradt. Maga a vizsgálat kifejezetten kellemetlen volt, én pedig azt gondoltam, hogy fiatalon, HPV elleni védőoltással biztosan nem lehet semmi bajom. Hát, lehetett… Nagyon megijedtem, amikor rossz lett a leletem, de az igazán ijesztő dolog, csak ezután jött. Egy nap csörgött a telefonom a megismételt vizsgálat után, s ahogy megláttam a kijelzőn a nevét, már tudtam, hogy nagy a baj. Műteni kellett. Hidegkéses konizáció. Rémesen hangzott, de nem is volt annyira rémes, de csak miatta nem volt az. A leleteim alapján nagyon gyorsan beutalt a kórházba, majd a befekvésem másnapján már túl is estem a műtéten, 72 órával később pedig, hazaindulhattam. Az altatásból felébredve, még kótyagos voltam, amikor bejött és rögtön megnyugtatott, hogy jól sikerült az operáció. Végig rajtam tartotta a szemét, s néhány hét múlva a szövettan eredményét elemezve, mindkettőnknek őszinte volt a mosolya, mert a sorok között ott volt a lényeg, hogy a kimetszés az épben történt, vagyis minden rendben. Ezek után, jobban ügyeltem a rákszűrések időpontjára, bár volt is egy kis gyomorgörcsöm minden egyes alkalommal, hogy most majd mi lesz az eredmény. Az aggodalmam fölösleges volt, mert többé nem volt rossz leletem. Közel két évvel később pedig, ama bizonyos pozitív teszt után, hozzá vezetett az első utam. Ő gondozta a terhességemet, így nem volt kérdés, hogy szülni is nála szeretnék. Hogy milyen volt a szülésem arról egy későbbi bejegyzésben hosszabban fogok majd írni, úgyhogy most csak annyit mondok, örülök, hogy őt választottam orvosomnak, nagyon elégedett vagyok a munkájával, úgy érzem a legjobb kezekbe került a kisfiam. A szülést követően, a kórházban töltött idő alatt, kiemelt figyelmét élveztem, majd a kontroll vizsgálaton is rendkívül körültekintő volt.

Végig egyfajta derűs távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat. Sosem volt zavaróan közvetlen, vagy bizalmaskodó, ami egy nőgyógyásznál szerintem kiemelten fontos. Nem hiszem, hogy az egyszerű paciensei közé tartoztam volna, mert bármilyen apró probléma merült fel, arról nekem mindig számtalan kérdésem volt, de ő megingathatatlan nyugalommal megválaszolta valamennyit. A legmardosóbb félelmeim, a legkínzóbb fájdalmaim és a legnagyobb örömöm pillanataiban volt mellettem. Soha nem ijesztgetett fölöslegesen, de mindig ott volt és lépett, amikor kellett. Az élesebb helyzeteket is megoldotta, miközben higgadt maradt, s nem veszítette el a humorérzékét sem.

Az orvos-beteg kapcsolatunk évei alatt, időnként tett néhány megjegyzést az indokolatlan gyorsasággal gyarapodó súlyomra, az egészségtelen étkezési szokásaimra, valamint megmosolyogta egy-két igazán gyermeteg kérdésemet. Kezdetben felvontam a szemöldököm a kommentárjaira, aztán megszerettem a fanyar humorát. Egy kolléganőm mondta, hogy a humor egy túlélő tulajdonság és azt hiszem, hogy ebben nagyon igaza volt. Tényleg több olyan pillanatra is emlékszem, amikor épp elragadott volna a kétségbeesés, meg az önsajnálat, s a doktor úr egy kéretlen hozzászólása rántott ki belőle. A műtéttől kezdve, a terhesgondozáson át, egészen a szülésig, egy olyan támogató, megtartó, segítő háttérre leltem a személyében, ami mindig megnyugtatott, hogy ha épp van is valami baj, akkor a legjobb kezekben vagyok és foglalkoznak velem.

Korábban úgy gondoltam, hogy az állami egészségügy bizonyos területei ugyan siralmas állapotban vannak, azonban ez engem nem érint érdemben, mert azon kevés szerencsések egyike vagyok, akik a családjuk támogatásának köszönhetően, megengedhetik maguknak, hogy a legfontosabb ügyekben fizetős szolgáltatást vegyenek igénybe, magánrendelésre járjanak. Meggyőződésem volt, hogy az orvos is csak egy szolgáltatást nyújtó személy, akinek a szakértelme, továbbá az odafigyelése megfizethető.

Most úgy érzem, hogy van valami, amivel nem számoltam, s az nem más, mint az emberi tényező. A doktor úr személyében, elveszítettem egy erős szövetségest, aki a távolból kísért, de amikor kellett, mindig mellém lépett az élet országútján. Ez a veszteség, pénzzel nem pótolható. Távozásával egy olyan űrt hagyott, amit sehogy sem tudok kitölteni tízezresekkel. Választhatok magamnak egy másik orvost, aki szuper iskolákba járt, sok éves szakmai tapasztalata és rendkívül modern, felszerelt magánrendelője van, de nem lesz olyan többé egy se, akiről elmondható, hogy világra segített engem és a gyermekemet is. Ezt sosem felejtem el neki.

Beküldve:

5+1 furcsa utastípus, avagy tömegközlekedés a harmadik trimeszterben

Kevesen gondolták volna, hogy a szülés előtti harmadik hétig dolgozni fogok. Nem mintha a munkám jellegével lett volna a gond, hiszen egy fizikailag kevéssé megterhelő, elsősorban adminisztratív, számítógép előtt ülős munkát végeztem. Sokkal inkább a munkába jutás, illetve a hazavezető út jelentette a problémát. Naponta összesen 2,5 órát utaztam, mert az otthonom Észak-Pesten található, míg a munkahelyem Dél-Pesten helyezkedik el. Nem csak az aggodalmaskodó ismerősök, de még az orvosom is óvatosságra intett. Úgy vélte, hogy egy kismamának nem tesz jót ilyen sok tömegközlekedés.
Bennem erős volt az elhatározás, hogy dolgozni fogok, ameddig csak az egészségem, illetve a baba egészsége engedi. Persze nem szeretném úgy beállítani, mintha belülről fűtött volna a munkakedv perzselő tüze, mert a motivációm sokkal inkább anyagi természetű volt.

Szóval maradtam dolgozni és utaztam rengeteget minden áldott hétköznap. A munkát bírtam végig, a tömegközlekedés azonban rendkívül megviselt a harmadik trimeszterben. A végén már annyira szörnyű volt, hogy majdnem tényleg elmentem a háziorvosomhoz, hogy írjon ki táppénzre. De aztán, összeszorítottam a fogam és kibírtam. Néha utazás közben, többször is megszámoltam, hány nap van még hátra. Reggelente úgy éreztem magam, mint aki csatába indul, egy eleve egyenlőtlen harcban. Délutánonként pedig, ahelyett, hogy örültem volna a munkaidő végének, előre elkeserített a rám váró hosszú szenvedés. Utam során elsősorban kötöttpályás közlekedési eszközöket használtam, mint a hév és a villamos, de az örökké dugóba kerülő buszt, sehogy sem tudtam elkerülni.

Ahogy közeledett a szülés várható időpontja, úgy lett egyre nehezebb az életem, a hatalmas pocakommal, s úgy lett egyre kibírhatatlanabb a tömegközlekedés is. Az alábbiakban megemlékeznék az életemet leginkább megkeserítő 5 utastípusról, plusz egy, a szabályt erősítő pozitív kivételről.

1. Maga a nagybetűs ÖNZŐSÉG és KÖZÖNY, akit az sem érdekelne, ha ott esnék össze az orra előtt

Ő a leggyakoribb fajtája a BKK járatait mindennap használó utazóközönségnek. Legfontosabb ismertetőjele, hogy ugyan van szeme, de szánt szándékkal nem használja. Szemkontaktust például egyáltalán nem lehet vele teremteni. Az utazás idejére igazából szeretne láthatatlanná válni az ülőhelyével együtt, amit gyakran a társas érintkezés szabályainak tudatos semmibevételével, agresszíven tolakodva szerez meg. Ő aztán nem diszkriminál senkit, de nem is segít senkinek, mert saját magán kívül, másra nem akar figyelni. A többi ember létezése, valamint jelenléte csupán szükséges rossz, egy apró kellemetlenség a számára, amiről jobb tudomást sem venni. Neki egyetlen dolog számít: az ő nyugodt, lehetőleg kellemes utazása és kényelmes ülőhelye. Na, ő az, aki akkor sem néz fel – a helye átadásáról pedig már ne is beszéljünk – ha a testmagassága, illetve a szóban forgó kismama testi adottságai, továbbá az egymás hegyén-hátán nyomorgó tömeg okán, olyan helyzet alakul ki, hogy egy semmivel össze nem téveszthető, gigantikus méretű terhes pocak lóg az arcába, s egy-egy nagyobb úthibánál még az orrához is nyomódik. Számos altípusa létezik. A teljesség igénye nélkül csak néhányat említenék:

– Telefonbűvölő: A mobilján kívül mást nem lát, nem hall nem beszél.

– Könyvmágus: Olvasás közben megszűnik a perifériás látása. Amennyiben újság van nála, azt teljes terjedelmében a mellette ülő ölébe hajtogatja. Végülis, valahol mind egyek vagyunk.

– Busz DJ: Valamiért úgy érzi, hogy zenei ízlését a teljes utazó közönséggel meg kell osztania. Igénye az lenne a hangerőre meg a minőségre, csak pénze nincs az eszközre, így többnyire valami elképesztően torz recsegő- ropogó artikulátlanul üvöltő metált, vagy élvezhetetlen gépzenét tol az utastérbe.

– Szállító: Az ő táskája nem ám olyan kis olcsó darab, hogy elférjen az ölében, vagy a földre lehessen tenni. Bizony, bizony ő nem akárki. A csomagjának külön ülőhely kell. Arról pedig, hogy a székek eredetileg az emberek ülve utazás iránti igényének kielégítésére kerültek beszerelésre, még sohasem hallott.

2. Az igazságosztó

Ő is szeretett volna leülni, de már nem jutott neki hely, ezért mindenkit egységesen gyűlöl, aki ül. Sok mindennel baja van. Egy igazi rendszerkritikus. Mindig is arra a pillanatra várt, hogy páratlan elemző készségét megcsillogtathassa. Tulajdonképpen egy szuperhős és egy ítész keveréke. Amint megpillantja, a terhes pocakot tudja, hogy eljött az ő ideje. Első lépésben kiválasztja azt a személyt, aki a legkevésbé szimpatikus a számára. Majd második lépésben teljes hangerővel kezd el kiabálni vele, hogy mégis, hogy képes nyugodtan ücsörögni, miközben egy kismama álldogál. Végül, a harmadik lépésben, elindítja a közhely cunamit, ami már régóta kitörésre várt benne. Kedvenc szófordulatai következők:

„Mégis milyen ember az ilyen?”
„Hát, ezért tart itt ez az ország!”
„Bezzeg az én időmben… /Ezek a mai fiatalok…”
„Az ilyenek miatt fogy el a magyar.”
„Magát, hogy nevelte az anyja?”
„Ez a viselkedés az Orbán/Gyurcsány rendszer hozadéka.”
„Ebből is látszik, hogy a világ megérett a pusztulásra.”

3. A mártír

Magától adja át a helyét, de legszívesebben nem tenné meg. Éhezi a figyelmet és az elismerést. Szeretné, ha végre észrevenné valaki, milyen áldozatokra képes, mennyire jó ember. Nem bírná ki, ha a jó példája észrevétlen maradna. Ő maga is szeretne egy ülőhelyet kapni, lehetőleg azonnal, az átadott helyért cserébe. Benne is elbújt egy meg nem értett kritikus. A lelkiismeret furdalás keltésének nagy mestere. Olyan jól esik a szívessége, mint amilyen öröm, ajándékba kapni egy szelet romlott sajtot. Megnyilvánulásai rendkívül változatosak, azonban alapvetően egy kaptafára megy az egész:

„Látom, hogy mekkora hasa van kismama. Nyilván leülne. Úgy látom ezen a buszon/villamoson/héven senki sem veszi észre magát. Igaz, én nagyon beteg/idős/lábfájós/sokat dolgozó vagyok, lássa mégis átadom a helyemet. Tulajdonképpen nem is bírok sokáig állni, de belőlem még nem halt ki az emberség és az udvariasság. Üljön csak le, én majd állok a végállomásig a fájós lábamon, mert más úgysem adja át a helyét. Remélem, addig nem esem össze, majd jó erősen kapaszkodok. Már amennyire ezekkel a megrepedt ujjaimmal egyáltalán tudok…”

4. A dumagép

Ő az, akit minden érdekel. Nagyon szeretne beszélgetni valakivel. Szült már, szülni fog, vagy van olyan ismerőse, barátja, rokona, akinek köze van a szüléshez. Van véleménye a gyermekvállalásról. Szükségét érzi, hogy életének legintimebb részleteit egy vadidegen kismamával ossza meg. Egyáltalán nem érdekli, hogy akihez beszél, az egyrészt szeretné-e, hogy hozzá beszéljen, másrészt érdekli-e, amit mondani akar neki. Indokolatlanul hangosan mond ki olyan szavakat, mint az anyatejes fos, beöntés, bepisilés. Ha van valamilyen tragikus végkimenetelű története a terhességgel kapcsolatban, azt semmiképp sem tartja magában. Soha nem száll le néhány megálló után. Olyan mintha, egész nap ráérne, és csak mondja, mondja, mondja… Megdöbbenve, sőt sértetten néz, ha beszélgető partnere esetleg leszállna, miközben ő még benne van egy sztoriban. Az biztos, hogy amikor a párbeszéd alapjait oktatták, akkor ő hiányzott az iskolából. Még szerencse, hogy mire a monológhoz értek a tananyagban, addigra meggyógyult. Kedvenc témái, illetve történetei az alábbiak:

– Vetélés a terhesség közepén/végén,
– Horrorisztikus szülés,
– Csecsemő halál,
– Megváltozott szex, illetve annak teljes hiánya a gyermekvállalás után,
– Szülés utáni depresszió

5. A hányingerkeltő

Róla elképesztően nehéz többet mondani, mint amit már a neve is elmond róla. Különleges jellemzője, hogy minden esetben ott bukkan fel a tömött buszon, ahol a kismamának véletlenül sikerült leülnie. Népes kasztjába tartoznak a következők:

– mosdatlan, vizelet/széklet/hányás szagtól bűzlő hajléktalanok
– pia és izzadságszagú, hazafelé ténfergő buli huligánok, akiknek kicsit hosszúra nyúlt az este, így reggel hétkor,
– halat, hagymát, vagy más erős szagú szendvicset zabálók
– az émelyítően édes illatú pacsulikat mértéktelenül használók
– valamilyen ázott, szőrös állatot (többnyire kutyát vagy macskát) szállítók

+1 Az álruhába bújt angyal

Ő az, akitől semmi jót nem várok, sőt ha, tehetném, elkerülném, mégis úgy viselkedik, hogy miatta felül kell vizsgálnom a megcsontosodott előítéleteim mindegyikét. Különleges ismertetőjele, hogy ott segít, ahol a leginkább szükség van rá. Ritka, mint a fehér holló. Sokak szerint, nem is létezik. Én tudom, hogy nem csak mese, mert valóban találkoztam vele. Miatta bírtam ki olyan sokáig, hogy csak a szülést megelőző harmadik héten hagytam abba a munkát. Ő aranyozta be néhány rémesen sötét órámat. Ő az oka, hogy egyáltalán érdemes reménykedni abban, hogy egy szép napon majd megváltozik a magyar tömegközlekedési kultúra. Ebből a típusból tényleg annyira kevés van, hogy konkrétan leírom azt a néhányat, akivel dolgom volt:

– csimbókos hajú, dohos ruhájú, izzadtságszagú középkorú nő, kb 12 szatyorral, aki rögtön átadta a helyét, amint meglátott, pedig alig tudott felállni és megkapaszkodni a sok cuccától,
– agyontetovált, karfiolfülű, rosszarcú fiatal férfi, aki kinyitotta nekem az ablakot, mert észrevette, hogy szükségem van egy kis friss levegőre
– kövér, nagyhangú, vastag aranyláncos, kortalan arcú romaférfi, aki lesegített a buszról, amikor már nem láttam a nagy hasamtól, hogy hova lépek
– feltűnően össze nem illő ruhákat viselő, édeskés illatú, nagyon idős nénike, aki azonnal felpattant, ahogy felszálltam, és „Nini, egy kismama!” felkiáltással sugárzóan mosolygott rám
– extrém módon túlsúlyos, orrkarikás, punk kamaszlány, aki megtartotta nekem a busz ajtaját, hogy én is elérhessem

Az lenne a legszebb, ha azt írnám, hogy minden jó, ha a vége jó és van remény arra, hogy egy nap majd öröm lesz tömegközlekedéssel utazni, de ez indokolatlanul mézesmázos lenne. A valóság az, hogy, ha az ember megteheti, akkor jobb hanyagolni a tömegközlekedést. A harmadik trimeszter vége óta, szinte kizárólag autóval utazom és be kell vallanom, hogy nekem most ez tűnik a legjobb választásnak.

Beküldve:

5+1 gondolat a terhességi diabéteszről, és ami mögötte van

Amikor a második trimeszterben megjelentem a terheléses cukorvizsgálaton tudtam, hogy van mitől félnem. Sohasem voltam az egészséges táplálkozás felkent szakértője, de annyi fogalmam azért nekem is volt a témáról, hogy a hamburgerek, pizzák, sült krumpli menük, tésztaételek, cukros szénsavas üdítőitalok, chipsek valamint a körúti gyros mértéktelen fogyasztása biztosan nem a hosszú élet titka. Felmerült bennem a gyanú, hogy lehet egy kis probléma az ízérzékelésemmel, amikor meghallottam, hogy a váróban ülő többi kismama förtelmesnek, sőt szinte ihatatlannak értékeli a cukros oldatot, amit meg kellett innunk és alig bírják magukba erőltetni, én viszont alig egy perc alatt eltüntettem az egészet, s csupán annyit éreztem, hogy egy kissé túl édes. Aggodalmam erősödött, amikor láttam, hogy néhányan sietősen a wc felé veszik az irányt, majd pár perccel később szemlesütve közlik az illetékes nővérkével, hogy valószínűleg meg kell ismételni a vizsgálatot, mert nem sikerült bent tartani az oldatot. Én meg nem éreztem semmit, csak azt, hogy borzasztó lassan telik ám az idő és elképesztően hosszú ez a vizsgálat. Nagyon hálás vagyok egy kedves barátnőmnek, aki bár fél a vérvételtől, mégis elkísért e jeles alkalomra, hogy társaságával feledtesse a mindent átható kórházszagot. Így, hogy nem voltam egyedül, egész elviselhetően vett el körülbelül fél napot az életemből ez a vizsgálat. Annak ellenére, hogy voltak félelmeim a lehetséges eredményeket illetően, mégis derűsen hagytam el a várótermet, abban bízva, hogy ennyivel már túl is vagyok a kellemetlenségen. Hát, nem voltam. Nagyon nem…

Az eredményeim szerint, a cukros oldat elfogyasztását követően mért érték alulmúlta az éhgyomorra mért értéket és ez inzulin rezisztenciára utal, vagyis engem is szeretettel a várnak a dietetikai tanácsadáson. Nos, így kezdődött, s csak a szülés után 1-2 héttel ért véget a kálváriám az egészséges étkezéssel, a 180 grammos szénhidrátdiétával, valamint a táplálkozási naplómmal. Ennek az egyébként sem rövid, de még a valóságnál is sokkal hosszabbnak tűnő időszaknak nem szeretnék minden mozzanatáról részletesen írni, azonban az alábbiakban kiemelnék néhány emlékezetes sarokkövet:

1. „Higgyék el kedves kismamák, hogy ez a 180 grammos szénhidrátdiéta nem valami valóságtól elrugaszkodott önsanyargatást jelent, hanem csak egy kis plusz odafigyelést igényel a saját maguk és a babájuk érdekében is!” (Mondta a vasággyal együtt 50 kilós táplálkozási szakértő)

Nos, én elhiszem, hogy annak, aki zöldséget eszik gyümölcscsel, s csak a pékségben látott fehér kenyeret, ez a diéta valóban nem számít komoly önsanyargatásnak, DE mindenki másnak,

– aki úgy eszik az éttermekben, hogy a főétel után még maradjon hely a desszertnek is (a nutellás palacsintának),
– aki állandóan rohan valahová, s útközben szívesen bekap egy szelet pizzát,
– aki elsőként kér repetát a családi ebédeken,,
– akinek az esti filmhez jár egy zacskó chips,
– aki olvasás közben simán elmajszol egy tábla csokit
na, annak igenis baromi nagy változást jelent az életében egy ilyen diéta!

2. „Egy kis bűnözés a legszigorúbb diétába is bele kell hogy férjen!” (Szólt anyukám, miközben egy szelet tejcsokoládét nyújtott felém.)

Biztosan van, akinek simán belefér, de nekem, akinek eleve nem erénye a mértékletesség, tutira nem. Azt el tudom dönteni, hogy vezetem a táplálkozási naplót, betartom a szabályokat, s csak naponta 180 gramm szénhidrátot veszek magamhoz. Szigorú ez a diéta, szenvedek is tőle, de persze hosszútávon megéri és a babáért mindent. Szóval ez megy, működik, de az hogy időről időre, ennyi meg annyi grammal szegjem meg, az egyszerűen nem férhet bele. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az egyik nap húsz grammal túllépem a megadott mennyiséget, abból még nem lesz semmi bajom, DE ez egy nagyon ingoványos talaj. Hiszen mi is az az időről időre, illetve pontosan mennyi is az ennyi, meg annyi gramm? Mi számít különleges alkalomnak? Jobban belegondolva, szinte minden napra jutna valami alkalom. Mindig akad egy névnap, egy szülinap, egy családi ebéd, egy csajos kávézás-sütizés, egy szuper film, amit nem lehet nassolás nélkül megnézni, vagy csak egy nehéz nap, ami után megjutalmaznám magam. Egy szó, mint száz, annak, aki igazán kajafüggő, nincs olyan, hogy kis bűnözés. Diéta van, vagy zabálás. Az aranyközépút nem minden élethelyzetben létezik.

3. „Az egészséges ételek is nagyon finomak. Ma már szinte minden egészségtelen élelmiszernek, létezik valamilyen egészséges, vagy egészségesebb alternatívája, csak meg kell találnia. Az, hogy egészségtudatosan étkezik, még nem jelenti azt, hogy lemond az ízletes étkekről. Néhány hét diéta után, már meg sem tudna enni egy szelet tortát, mert hihetetlenül gyorsan megváltozik az ízérzékelése és émelyítően édesnek fogja találni.” (Olvastam egy egészséges életmódról szóló blogon)

Ez nagyon klassz volna, ha tényleg igaz lenne, de sajnos egyáltalán nem az. Legalábbis az én esetemben semmiképp. Próbálkoztam rengeteg mindennel, a mindenmentes, 900 forintos mini süteménytől kezdve, a gyümölcsturmixokon keresztül, a zöldségchipseken át, egészen a cukormentes cukorkákig, DE a legtöbb, amit elmondhatok, hogy némely egészséges édesség nem is rossz, ahhoz képest, hogy egészséges. Ami pedig, az ízérzékelést illeti, annyi igaz, hogy meglepő milyen zamatos ízük van a gyümölcsöknek, ha az ember nem locsolja a szervezetébe reggeltől-estig a különböző ízfokozókat. Én őszintén vágytam rá, hogy két hónap diéta után, egy fél kávéskanál nutella kóstolásakor majd jól elfintorodom, és azt mondom, ohhh ez borzasztóan édes, nem is tudom más, hogy bírja ezt megenni. A fentiek ismeretében, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, csalódnom kellett a diéta ezen hatásában. Nem fintorodtam el, sőt nagyon is meg bírtam enni és ami még ennél is rosszabb, azt éreztem, hogy az a kis kóstoló semmi volt, be kellene tolni az egész üveggel…

4. „Az elején nehéz, de egy idő után már nem is fog eszedbe jutni az a rengeteg szénhidrátos kaja, ami most annyira hiányzik.” (Bátorított egy kedves idegen a liftben, akin volt minimum 30 kiló túlsúly, hát ő már csak tudja, ugye…)

Ezt a bátorítást sokaktól megkaptam és magam is nagyon vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor nem érdekel már a hamburger, meg a többi, de sajnos sosem jött el. Az mindenképpen pozitívum, hogy az idő múlásával egyre kevesebb gondolatomat töltötte ki a szénhidrátban gazdag ételek iránti sóvárgás. Teljesen azonban nem szűnt meg a problémám, egy kicsit mindig ott maradt. A harmadik trimeszterben már annyira rutinosan vezettem a táplálkozási naplómat, s olyan jól belejöttem a diétába is, hogy egy nap, minimális időt vett el az életemből a táplálkozással való elméleti foglalkozás. Szóval ébren már nem sóvárogtam, de volt egy visszatérő álmom ilyenkor is, amelyben a munkába tartva, keresztülmegyek az aluljárón, s megcsap a frissen sült pékáru isteni illata. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, így benyitok a látványpékségbe. A pultban azonban nem egy kedves eladó, hanem a dietetikai tanácsadó és a nőgyógyászom állnak. Mindketten szigorúan méregetnek, majd a tanácsadó megszólal: Biztosan szeretne vásárolni? Így visszaemlékezve ez egy nevetséges álom, de akkor nagyon megviselt.

5. „Ha nagyon erősen kell küzdened a célodért, mindened fáj és legszívesebben feladnád, akkor valószínűleg jó úton jársz, csak így tovább!” (Bíztatott az úszásedzőm, körülbelül 10 éves koromban)

Ez tényleg így van. Akármennyire szenvedtem a diéta miatt, valamint akárhányszor vágtam földhöz a táplálkozási naplómat, mégis megérte. Nagyon gyorsan elkezdődött egy pozitív változás, ami számos dolgot érintett. Jobb lett a vérképem. Csökkent a túlsúlyom, miközben a baba egészségesen fejlődött, s folyamatosan növekedett. Általánosságban véve, könnyebbnek éreztem magam, több volt az energiám. Stabilizálódott a vércukrom. Eltűnt az életemből a kajakómás fetrengés. Jobban aludtam. Kellemesebb volt, úgy pihenni, hogy nincs teljesen tele a hasam valami szeméttel. Már nem volt szükségem több táplálék kiegészítőre, mert az étkezések során is jelentős mennyiségű vitamint vittem be a szervezetembe. Írnám szívesen, hogy és még sorolhatnám, mert minden megváltozott. De minden, azért nem változott meg. Sőt ennél több se. Csak ennyi volt az egész. Mindenesetre nekem épp elég, hogy úgy érezzem, megéri kilépni a komfortzónámból és keményen megküzdeni saját magammal.

+1 A tanulság?

Amikor tinédzser voltam, nem volt jó a gazdasági helyzet, a családi kassza helyzete pedig kifejezetten rossz. A szüleim rengeteget dolgoztak, hogy mindenünk meglehessen. Anyukámnak másodállása is volt és előfordult, hogy csak este tízre ért haza. Olyankor apukám készített neki melegszendvicseket, masszírozta a lábát, aztán együtt nézték a helyszínelőket. Nem volt ebben semmi rossz. Anyának aznapra ennyi kikapcsolódás jutott. Egyébként mindig volt otthon gyümölcs, meg zöldség. Anya mindig mondta, hogy együnk sok gyümölcsöt és minden napra jutott zöldség is. Mégis. Egy szép napon azon kaptam magam, hogy én is a tévé előtt ülök és este tíz után tömöm magamba a melegszendvicset. Ez talán jelent valamit. Persze az is lehet, hogy semmit, én meg csak belemagyarázom.

Mindenesetre, úgy gondolom, hogy a szokásokra oda kell figyelni, mert a szokások fontosak. Fontos, hogy ne a tévé előtt egyek és ne valami szemetet. Fontos, hogy elkerüljem az érzelemevést, vagyis ha bármi bánat, öröm, vagy meglepetés, esetleg stressz ér, akkor ne az legyen a zsigeri reakcióm, hogy zabálok. Az étel nem jutalom, de nem is büntetés. A nassolás az egyik legrosszabb pótcselekvés. Akkor kell enni, amikor éhes vagyok. Naponta többször keveset kell enni, meghatározott időközönként, nem percre pontosan, de legyen benne rendszer. Jó példát kell mutatni. Az sokkal kevesebbet számít, hogy mit mondok, mint az amit ténylegesen lát a gyerek. Úgyhogy igyekezni fogok. Aztán majd néhány évtized múlva kiderül, hogy Atesz, mikor és, hogy eszi a melegszendvicset.