Az esküvőm előtt sokat fantáziáltam arról, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Magamban kielemeztem minden a környezetemben addig látott mintát, hogy a pozitívumokból építkezzek, a negatívumokat, pedig lehetőség szerint elkerüljem.
A legnagyobb veszélyt, illetve a legrosszabb példát, abban a (környezetemben igen gyakorinak számító) viselkedésformában láttam, hogy a frissen szült anya teljesen átlényegül, feloldódik új szerepében, aminek következtében a korábbi minőségei, mint például a feleség, barátnő, testvér, gyermek, kolléga, partyarc, sportoló, művész, szakács, stb. konkrétan megszűnnek létezni. Nem tartja a kapcsolatot a gyermektelen barátaival, sőt általánosságban minden olyan emberi kapcsolatát súlyosan elhanyagolja, amely a gyermekét nem érinti közvetlenül. Ez az állapot pedig, nem átmeneti, vagyis nem ér véget az első hat hét, vagy az első három hónap, vagy akár az első hat hónap után, hanem a szülést követően, akár évtizedeken át permanensen fennáll. A szüléstől kezdve ő csak és kizárólag anya. Következetesen mindent/mindenkit ennek rendel alá. A korábbi önmagát feladja, megszünteti, elpárologtatja, mintha soha nem is létezett volna. Számomra meglepő módon, ez a fajta életstílus igen sokáig működőképes, azonban egyszercsak eljön a törés pillanata. Ahogy az évek telnek-múlnak, a gyermekből felnőtt lesz, majd egy nap, váratlanul, mitöbb végérvényesen, kirepül a fészekből (akár egy másik országba is) és csak az üresség, a hatalmas kiterjedésű, őrjítő semmi marad utána. Na, ez az a pillanat, amikor a nagybetűs anya rájön, hogy valami nagyon nem stimmel az életével. Szomorúan konstatálja, hogy a házastársától elhidegült, nincsenek barátai, nincs hobbija, érdeklődési köre, céljai, vágyai, álmai, tulajdonképpen ötlete sincs, hogy mit kezdhetne magával. Ekkor elkezdi szép lassan újradefiniálni önmagát, megkeresni azt, ami abból a valakiből maradt, akit egy napfényes vasárnap megfogott és kihajított az ablakon, olyan messzire, hogy még távcsővel sem látni. Biztosan az ilyen történeteknek is lehet jó a vége, de maradjunk annyiban, hogy önmagunk sikeres újrateremtése olyasmi, ami csak a szerencsés (vagy inkább nagyon kitartó, elszánt, harcos?) keveseknek adatik meg.
A családtervezés időszakában, számos kérdésem volt a szülőséggel kapcsolatban, s temérdek dologban éreztem erős bizonytalanságot, de nagyon határozott elképzeléseim voltak arról, hogy milyen anya nem szeretnék lenni. Hát, ilyen. Magabiztosan és világosan megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék ugyan anyává válni, de nem akarok csak és kizárólag anya lenni. Eltökéltem, hogy anyaként is fogok:
– minőségi időt együtttölteni a férjemmel kettesben,
– kapcsolatot tartani a gyermektelen barátaimmal is,
-minden hónapban legalább egyszer felhívom majd a kollégáimat és képben maradok, hogy kivel mi van, mi a helyzet a hivatalban,
– eljárok majd úszni, lovagolni, és edzőterembe is,
– folytatom az írást,
– havonta néhányszor étteremben eszem, indokolatlanul vásárolok ruhákat, fagyizom, kávézom, sütit majszolok és közben kikapcsolódom a barátaim társaságában,
– izgalmas könyveket olvasok, habfürdőt veszek és kb 1,5 havonta fodrászhoz járok, vagyis minőségi időt töltök magammal,
– a férjemmel közösen, továbbra is aktív társasági életet élünk, s amikor csak lehet, részt veszünk a farsangi buliktól kezdve, a grillezős patikon át, egészen a társasjátékozós estékig, mindenféle összejövetelen,
– évente legalább egyszer elutazom nyaralni,
– tanulok valami újat (akár tanfolyamon, akár egyetemen).
Már közel két év telt el azóta, hogy pozitív lett az a bizonyos terhességi teszt és éppen 390 napja, hogy megszületett a kisfiam, így elérkezettnek láttam az időt és anyák napja révén az alkalmat is, hogy számvetést tartsak: Mind abból, amit megfogadtam, vajon mit sikerült megvalósítani?
– Az első pont, vagyis a minőségi idő a férjemmel, a lista minden más pontjánál fontosabb számomra. Egyben ez legsikeresebb is. Úgy érzem, hogy ennyi idő után, már örömmel kijelenthetem megmaradtunk. A kakis pelusok, a nagy böfögések és az éjjel-nappal szoptatások közepette sem veszítettük el egymást. Időnként segítségül hívjuk a nagyszülőket, vagy a barátainkat és tartunk egy romantikus, egymásra figyelős, gyerekmentes estét és étterembe megyünk. Máskor megvárjuk, amíg Atesz elalszik, aztán teleengedjük a kádat meleg vízzel, s tartunk egy habfürdős, masszírozós, lazulós estét. Korábbi közös programjaink közül, egyedül a színházba járás hiányzik. Emlékszem, hogy már látszott a terhességem és gyakran kellett pisilnem is, amikor utoljára színházban voltunk és egy Shakespeare feldolgozást néztünk meg. Ezt még nem sikerült visszaépíteni az életünkbe, de, ami késik, nem múlik. Remélhetőleg. Ami markáns változást jelent nálunk Atesz születése óta, az a tervezés. Több időt, nagyobb energiát kell ráfordítani, illetve nem kevés előrelátás szükséges ahhoz, hogy összehozzuk ezeket a közös estéket, de igyekszünk figyelni egymásra.
– A gyermektelen barátaim nagyon változatosan reagáltak Atesz érkezésére. Volt, aki átmenetileg teljesen eltűnt. Volt, aki továbbra is kizárólag gyermekmentes programokat akart szervezni velem. Volt, aki érdeklődéssel és nagy szeretettel fordult a baba felé. Volt, aki ritkán jött, de a távolból is figyelt ránk. Volt, aki felvidított és feltöltött energiával, amikor már kezdtem lemerülni. Volt, aki a legnehezebb órákban is mellettem volt. Volt, aki közelebb került hozzám, mint a szülés előtt valaha volt, de olyan is akadt, akitől eltávolodtam. Volt, akiben csalódtam, pedig rokonok is vagyunk és volt, aki barátból családtaggá vált. Összességében úgy gondolom, hogy sikerült megőrizni a barátságaimat – még ha némelyik át is alakult közben – ez pedig, hatalmas érték. Az biztos, hogy a gyerekvállalás egy bonyolult téma, ami mindenkinek mást jelent és egy teljesen új élethelyzet, amihez nem mindenki tud, vagy akar alkalmazkodni. Sok türelem, tolerancia és megértés, belátás kell mindkét oldalon, hogy működhessen a dolog. A magam részéről, én továbbra is szélesre tárom az ajtót és örültem/örülök annak, aki úgy dönt, hogy besétál rajta.
– A kollégáimat körülbelül havonta hívom, de nem mindig tudunk beszélgetni, mert nekik épp nem jó, aztán nekem nem, vagy csak elmarad a visszahívás, aztán olyan is van, hogy 40 percet dumálunk. A hivatal ügyeivel, illetve a változó jogszabályokkal már régen nem vagyok képben. Emberileg nagyon érdekel, hogy mi van velük, de nekem már annyira másról szólnak a hétköznapjaim, hogy úgy érzem fényévekre kerültem a munka világától, amit a későbbiekben fogalmam sincs, hogyan tudok, majd összeegyeztetni Atesszal.
– A vírus kitörése előtt, rendszeresen jártam úszni és edzőterembe is. Az anyósom minden héten két délelőtt, az anyukám, pedig egy délután vigyázott Ateszra, amíg én sportoltam. Imádtam az úszás minden percét, kellemesen ellazultam a szaunában és az edzőteremben is jól esett leizzadni. Feltöltött, felfrissített ez az énidő. A mozgástól megszűnt a hátfájásom és a közérzetem is sokkal jobb lett, mint korábban volt. Egyedül a lovaglás az, ami eltűnt az életemből. Körülbelül két és fél éve nem ültem lovon. A lovak hiánya fájó és néha belém nyilall, milyen jó lenne újra a patakparton vágtázni. Csakhogy ez egy bonyolult sport. Kell hozzá felszerelés, idő meg pénz. Sajnos, be kellett látnom, hogy ezekből, én csak nagyon korlátozottan gazdálkodhatom, s ennyi már nem fér bele.
– Az írást nem hagytam abba és erre nagyon büszke vagyok. Ez olyasmi ami, nem volt és nem is lesz könnyű, de igazán fontos számomra. Amikor belefognék, sokszor érzem azt, hogy minden ellenem dolgozik. Hiába szeretnék papírra vetni valamit, hiába van meg a nagy betűs gondolat, szinte soha nem úgy jön ki a lépés, ahogy elképzelem. Van, hogy a megfelelő mennyiségű szabadidő hiányzik, máskor meg nem jó a számítógép, aztán mire eljutok az írásig, elszáll az ihlet. Néha elkezdek valamit, de sosem fejezem be, vagy befejezem, de inkább törlöm az egészet, mert nem érzem elég jónak. Ezt a bejegyzést is harmadik hete gépelem részletekben és még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy lesz belőle valami. Mindezek ellenére tény, hogy az írás jót tesz nekem. Megnyugtat, összeszed, segít elmélyülni a gondolataimban és rálátni a fontos részletekre. Hiszem, hogy mindenki képes alkotni, csak meg kell találnia a módját, a speciálisan rá jellemző formát. Nagyon korán felismertem, aztán sokszor elbizonytalanodtam, de ma már tudom, hogy az én módom az írás, jelenlegi formája pedig ez a blog.
– Az étterembe járást, a fagyizást és általánosságban a barátokkal közös programokat többször sikerült összehozni, mint ahányszor le kellett mondani. Ami az indokolatlan költekezést illeti, nem mondom, hogy példátlan, de a terhességem előtti időhöz képest jelentősen csökkentettem az ilyen vásárlások számát. Na, nem mintha tudatosabb fogyasztóvá, esetleg szuper zölddé avanzsáltam volna, egyszerűen csak sokkal kevesebb lett az elszórható mennyiségű pénz, mióta gyeden vagyok. A közelmúltbeli társasági életemet természetesen nekem is, mint mindenki másnak a világon, befolyásolta a vírushelyzet. Áprilisban éppen abbahagytam az anyatejes táplálást és nagy lelkesedéssel készültem az várva-várt fröccsözésekre, az erkélyen dohányzós, rövidezős estékre, a koccintós, világmegváltó beszélgetésekre, egy táncolós, spiccesen éneklős éjszakára, tombolós koncertekre. Csakhogy az április valami egészen mást hozott, s vidám terveim nagy része füstbe ment. A járványhelyzet, azonban nem ehhez a bejegyzéshez tartozik, ezért ebbe most nem megyek bele mélyebben, legyen elég annyi, hogy azzal vigasztalom magam; ami késik nem múlik.
– A férjemmel közös, aktív társasági életünkre nagyon büszke vagyok, mert úgy érzem, hogy sok külső tényező volt ellenünk, ami eredményezhette volna azt, hogy egyrészt mi eltűnünk a képből, másrészt, hogy hozzánk nem jönnek többet, de egyik sem történt meg. Szóval nagyon klassz barátaink vannak, s mi is sokat teszünk azért, hogy találkozzunk velük. Az pedig külön öröm számomra, hogy a kisebb-nagyobb eseményeken Atesz is aktívan részt tud venni. Hihetetlenül élvezi a társaságot, illetve idegen helyen is könnyen, gyorsan feloldódik. Már egészen pici korától vittük magunkkal a kerti sütögetésektől kezdve, sok-sok programra és meggyőződésem, hogy többek között emiatt lett mostanra egy kiegyensúlyozott, nyitott, társaságkedvelő, barátságos, vidám kisfiú.
– 2019-ben, csodával határos módon nem törtük meg a hosszú évek hagyományát és majdnem egy egész hetet töltöttünk Balatonmárifürdőn. Előtte sokat beszélgettünk arról, hogy egy négy hónapos pici babával, vajon érdemes-e nekivágni egy ilyen kalandnak. Jó lesz-e neki, élvezhető lesz-e nekünk és a barátainknak, akik velünk tartanak. Egy dolog persze biztos volt, hogy Lütyő kutyánk határtalanul boldog lesz a nagy kerttől, az izgalmas környezettel, meg persze attól, hogy egésznap velünk lehet. Két autóval, rengeteg csomaggal, kutyával, babával vágtunk neki négyen, hajnalok hajnalán a közel két és fél órás útnak. Mire odaértünk minden aggodalmunk elpárolgott, s tíz hónap távlatából visszatekintve is csak azt mondhatom, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk meg, amikor elindultunk. Atesz boldogan fürdött a Balatonban, mi pedig, minden nap finomakat ettünk és több éttermet is kipróbáltunk. Persze nem maradhatott ki az imádnivaló Gyufa Büfé sem, ahova beülni, mostanra már hagyománynak számít. Jutott idő mindenre, amire szerettük volna, pihenésre a hintaszékben, bográcsolásra a kertben, biciklizésre, fagyizásra, fürdőzésre, nagy esti sétákra, na meg sok-sok játékra. Atesz hamar otthonosan érezte magát az új környezetében, hihetetlenül élvezte a természetet, ami körülvett minket a kertben és nem tudott betelni az izgalmas látvánnyal, s a szokatlan hangokkal, amiket a strandon tapasztalt. Egyébként is mosolygós baba volt, de amíg ott voltunk, szinte sugárzott. Nagyon élvezte, hogy mind a négyen vele vagyunk egész nap. Megdöbbentően sokat fejlődött egészen rövid idő alatt. Az ember persze folyton többre vágyik, mint amennyit kap és valóban jó lett volna még többet, vagy többször ott lenni, de így is annyira feltöltődtünk, hogy én még hetekig éreztem magamban a plusz energiát. Egy szó, mint száz egyértelmű, hogy idén is szeretnénk eljutni Balatonmáriafürdőre. Sajnos vannak nehezítő körülmények, váratlanul felmerülő akadályok (pl.: a még mindig tartó vírushelyzet, a férjem munkahelyváltása…) de bizakodó vagyok, hogy végül minden megoldódik és hamarosan újra kinyújtózhatok abban a bizonyos hintaszékben.
– A terhességem alatt rendkívül határozott elképzeléseim, komoly ambícióim voltak mindenféle felsőfokú okj tanfolyamokról, meg egyetemi levelező képzésekről, de amint a karomban tartottam az újszülöttet, s amint eltelt az első közös hetünk, már tudtam, hogy ez sehogy sem fog összejönni. Az igényszerinti szoptatás és az a nagyon friss, mégis határtalanul erős kötelék, ami Ateszhez fűzött elképzelhetetlenné tette, hogy napokra, vagy akár csak 4-5 órára elszakadjunk egymástól. A szabad idő hiánya, valamint a szabadon költhető pénz szűkössége eleve problémát jelentett a megfelelő képzés kiválasztásánál, de még az én igényeim is hatalmasat változtak, s mondanom se kell, hogy nem rugalmasabb, hanem sokkalta merevebb lettem, mint valaha voltam. Ne legyen messze, egy alkalom ne tartson tovább 3 óránál utazással együtt, az onilne nekem nem jó, a személyes megjelenés pedig rengeteg túl sok szervezést igényel… Szóval alapból akadtak külső nehézségek, de a motivációm sem volt már az igazi szülés után. Teljesen megváltoztak a prioritások, s a tanulás, mint olyan, ideiglenes lekerült a fontos dolgok térképéről. Itt hangsúlyozom, hogy ideiglenesen, mert Atesz most már sokkal önállóbb és megfelelő társaságban, ismert, szeretett emberek között, simán tud nélkülözni engem 4-5 órára, sőt amennyiben tényleg csak egy-egy alkalomról van szó, akkor akár még többre is. A motivációm, pedig nem olyan, mint új korában, de még ott parázslik bennem a tudásvágy, a kíváncsiság lángja, úgyhogy 2020. februárjában eldöntöttem, belevágok. Jelentkeztem egy összesen 8 alkalomból álló, akkreditált mediátor képzésre, ami május elején indult volna, csakhogy jött a járvány… Lassan beindul az élet újra és kitudja? A végén még a tanfolyamra is eljutok.
Összességében úgy érzem, hogy sikerült. Anya vagyok, de nem CSAK anya. Ez nagy eredmény, igazi büszkeség és öröm számomra. Szerintem ez a valódi teljesség, s hogy így is maradjon, az sokszor többlet energiát, időt, kompromisszum készséget, kitartást, találékonyságot, rengeteg szervezést, meg rugalmasságot igényel, de nagyon megéri. Azt pedig, hogy valójában mennyire nehéz is, jól mutatja eme bejegyzés, amit közvetlenül anyák napja után kezdtem el írni, s csak most ütöm le az utolsó karaktereket…
