Beküldve:

Anyatejes táplálás életre-halálra, avagy 5+1 dolog, amire fejés közben jöttem rá

Ateszt – élete első, kórházban töltött 72 óráját leszámítva – a kezdetektől igény szerint szoptattam. Egészséges, jól fejlődő csecsemőként, meglepő gyorsasággal gyarapodott a súlya, s a hozzátáplálás sem okozott problémát neki. Majdnem 9 hónapos volt, amikor váratlanul elválasztotta magát. Ez őt, egy cseppet sem viselte meg, engem viszont annál inkább. Ami a szoptatást illeti, eleinte nehezen ment és sokat küszködtem vele, de körülbelül 6 hét után, már nagyon belejöttem, majd meg is szerettem, végül januárban elengedtem.

Biztosan lehetett volna jobban, többet, hosszabban, vagy másképpen próbálkozni, mint ahogy én tettem. Azt is elhiszem, hogy van, akinél tényleg létezik az úgynevezett szopási sztrájk, de később visszatalál a cicihez, azonban velünk nem így történt. Összességében azt gondolom, hogy teljesen felesleges azon gondolkozni, mi lett volna, ha így, vagy úgy, vagy még úgyabb csinálom, mert az van, ami van. Vagyis a felmerülő problémákat kell megoldani, nem pedig az elképzelt happy end- eken merengeni.

Januárban el kellett döntenem, hogyan tovább. Fejés életre-halálra, tápszer, esetleg elkezdeni a junior gyerekitalt, vagy keresni valami alternatív megoldást, szuper egészséges, szuper bio tejalapú akármi formájában. Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, azzal, hogy az anyatejes táplálást választottam. Rémesen közhelyesen hangzik, hogy az anyatej a babának egy csodaszer, de én tényleg hiszem, hogy így van. Hiszem, hogy fél éves kor fölött is számít a kicsi immunrendszerének az a természetes tápanyag, amit kizárólag az édesanyjától kaphat meg.

Meggyőződésem, hogy az anyaság nem egyenlő a mártíromsággal, mi több, rossz úton jár az, aki feladva önmagát, áldozati bárányként fekszik a család oltárán. Ettől függetlenül, pontosabban ezzel együtt, tény, hogy olykor szükségesek áldozatok. Az igény szerinti szoptatás, szerintem egy ilyen áldozat. Az anyának se feltétlenül rossz, lehet szeretni is, de elsősorban a babáról szól, a babának jó, hiszen az ő szükségleteihez igazodik. Nekem amúgy lett volna rá igényem, hogy legalább három órára előre tudjam tervezni a kis hétköznapjaimat, de vannak szituációk, amikor nem létezik kompromisszumos megoldás, meg aranyközépút.

Szülőként sok olyan élethelyzet adódik, amiben az igények, valamint a szükségletek oly mértékben eltérnek egymástól, ami már az összeegyeztethetőség határát súrolja. Na, ilyenkor jön az, hogy megkérdezem magamtól: Te akartad a babát, vagy a baba akart téged? Te vagy felelős a babáért, vagy a baba felel érted? Neked kell biztosítani az ő jóllétét, vagy ő van a te jóllétedért? Ezekre a kérdésekre nem túl bonyolult válaszolni, viszont segítenek túllendülni az éppen kialakuló önsajnálaton és elvezetnek a helyes döntéshez, ami esetemben az anyatejes táplálás volt. Azt is mondhatnám, hogy a fejés életre-halálra. Ez így leírva, borzasztóan túlzónak tűnik, viszont naponta ötször fél óra az életemből, valóban nem piskóta.

Sokat iszom. Sokat pisilek. Időnként álmomban is a fejőgépemet tisztítom. Bármit csinálok, mindig gondolok rá, hogy hamarosan fejni kell. Reggelente képzeletben kihúzok egy újabb napot, majd megállapítom, hogy pontosan hány van még hátra Atesz egy éves koráig. Egy szó, mint száz, az anyatejes táplálás, szoptatás nélkül macerás, kellemetlen, fárasztó, időigényes. Röviden és tömören: nagyon rossz. Egyetlen jó van benne: maga a tudat, hogy a felmerülő nehézségek ellenére, továbbra is a lehető legtermészetesebben táplálom a kisfiamat.

Az egyik legfontosabb szülői tapasztalatom, hogy minden elmúlik, csak idő kérdése. Hát, ez most egy olyan időszak, amin jó lenni, túllenni már.
Persze miközben vágom a centit, olykor emlékeztetem magam, hogy minden újabb tapasztalat hasznos és hozzám tesz valamit. A fejésnek is megvan a maga haszna (az anyatejen túl is), csak nagyon kitartóan kell keresni. Következzék most 5+1 dolog, amire fejés közben jöttem rá:

1. Szuper jó, vagyis elképesztően praktikus, az az alkalmazás, amivel teljes könyveket lehet letölteni az okostelefonra. Mindig is imádtam olvasni, de fejés közben csak egy szabad kezem van, amivel a hagyományos könyvek olvasása kényelmetlen, meg nehézkes is. A mobilom viszont, simán elfér a tenyeremben, s egyetlen ujjmozgatással tudok lapozni. A betű méretet is beállíthatom, így olyan nagyban olvashatok, ami a szememnek kellemes, maximum gyakrabban kell lapozni…

2. Meglepően sok rokonom, barátom, meg jó ismerősöm tud, munka közben időt szakítani némi telefonos csevegésre. Meglepően sokaknak van korlátlanul beszélgetős díjcsomagja és/vagy céges telefonja (ami az én szempontomból lényegében ugyanazt jelenti, hogy lehet dumálni, amennyit csak jólesik). Korábban nem szerettem kihangosítva beszélgetni, de miután néhányszor teljesen elzsibbadt a kezem, valamint sajgott a vállam a közel 40 perces maratoni beszélgetés után, elengedtem ezt a berögződésemet. A fejés hosszú, unalmas percei villámgyorsan elillannak egy jó dumapartival. Az az igazság, hogy rengeteg tartalmas telefonbeszélgetést köszönhetek a fejésnek, amire egyébként biztosan nem került volna sor.

3. Néhány témát illetően belátom, hogy egy kicsit szélsőségesen gondolkozom, de ezen nem feltétlenül szeretnék változtatni, amíg nem érzem, hogy az olykor kategorikus elhatárolódásom kárt okozna a családomnak.

Az a helyzet, hogy nagyon rossz véleménnyel vagyok a televíziózásról, valamint a videózásról. Ha valaki meg akar nézni egy konkrét filmet, vagy videót az teljesen rendben van, de a tömegkommunikációs csatornák háttérzajként való non-stop üzemeltetését már nagyon egészségtelennek tartom. Szerintem az emberi kapcsolatokra, az étkezési szokásokra, a gyerekek fejlődésére, meg úgy általában véve az egészséges gondolkodásra, a természetes kreativitásra épp úgy, mint a fantáziára rendkívül káros hatással van a képernyő előtti mértéktelen zombulás. Ami pedig a mértéket illeti, nagyon nehéz belőni, hogy hol végződik, az ennyi még gond nélkül belefér, és hol kezdődik a mindennapi függőség kialakulása.

Azt, hogy egy felnőtt tévé/videó/sorozatfüggő el tudom fogadni, de a képernyőmániás gyerekek szüleit messzemenőkig elítélem. Szülőként úgy érzem, hogy korlátlan felelősség terhel azzal kapcsolatban, miképp, illetve mennyire engedem Ateszra ömleni a modern világunk szemetét. Szóval Atesz nem néz tévét és nem is videózik. Nem ismeri a tabletet, nem nyomkod mobiltelefont, nem rakja be magának a kedvenc zenéit a laptopon.

Jó ebédhez szól a nóta jelleggel, időnként beteszek a telefonomon gyerekdalokat, de olyankor a képet nem látja, csak együtt énekelünk és hallgatjuk a szebbnél szebb népdalokat, meg gyermekmondókákat, én pedig (ha már befejeztük az evést) előadom a megénekelt cselekményt.

Egy szó, mint száz, van ám itt tudatosság, szülői felelősség, mi több, előrelátás, csakhogy… Csakhogy én magam már elrontott, megromlott, gyarló felnőtt vagyok, aki olykor igényli a képernyő előtti zombulást. Az okostelefon, pedig nem csupán ezer féle haszontalan dolgot tud, amiért sok pénzt lehet fizetni, hanem akadnak remek képességei is, például, hogy kiváló minőségben játsza le a Munkaügyek epizódjait, amelyek éppen egy fejésnyi hosszúságúak. 

4. Mielőtt Atesz megszületett, minden éjszaka elalvás előtt, végiggondoltam a napközben történteket. Feldolgoztam, összegeztem, következtetéseket vontam le, a frissen átélt eseményeket illetően. Ez így most elég komolyan hangzik, pedig a valóságban többnyire pár perces átgondolásról, merengésről volt csupán szó, nyilván attól függően, hogy milyen napom volt. Ami pedig, a visszaemlékezésnél is fontosabb, hogy rövid távú terveket szőttem, valamint képzeletbeli feladatlistát készítettem a következő egy-két napra vonatkozóan. Ez a mindennapi, néhány perces befelé figyelés adott egy kis összeszedettséget és a tudat nyugalmát, hogy képben vagyok arról, éppen hol tartok, s merre haladok az életemben.

Mióta Atesz megszületett, egyszerűen megszűnt az erre való szellemi kapacitásom. Éjszaka, vagy olyan fáradt vagyok, hogy amint párnát ér a fejem, gondolatok nélküli mély álomba zuhanok, vagy pörgök ezerrel és kihasználom, hogy eljött a nap gyerekmentes része, amikor minőségi időt tölthetek kettesben a férjemmel, rendezhetek társasozós estét a barátaimmal, haladhatok a házimunkával, vehetek egy forró fürdőt, stb….

Az alvás előtti merengés egy tipikus szokás. Kezdetben csak teendő, amit észben kell tartani, majd idővel berögzül, a mindennapok részévé válik, végül olyan természetes lesz, mint a fogmosás, aztán valami történik, felborul a rutin, feje tetejére áll a világ és volt, nincs kellemes, biztonságot adó megszokás.

Nem ez volt a legfontosabb elveszett programom, azonban, olyan kis apróságnak tűnt, amit talán érdemes visszavezetni az életembe, csak kérdés, hova lehetne beilleszteni. Nem sok nyugis, szinte eseménytelen perc adódik egy átlagos napomban, viszont a fejés percei épp ilyenek. Azt pedig, korábban sosem gondoltam volna, hogy a fejőgép ritmikus zümmögése kifejezetten megkönnyíti az elmélkedésben való elmélyülést.

5. Gyerekkorom óta problémás a gerincem, de az anyaságom előtt, nem volt érdemi panaszom rá. Sajnos azonban, mostanában gyakran fáj a hátam. Pontosabban, ami korábban csak egy csúnya gerincferdülésből, meg rossz tartásból eredő sajgás volt, az napjainkra rendszeresen visszatérő kínzó nyilallássá változott. Az úszás és az edzés segítenek ugyan, de folyamatosan érzem, hogy a több, mint 10 kilós gyerek, napi szintű emelgetésével, bizony túlterhelem a gyenge hátamat, s időről-időre jó lenne pihentetni kicsit nappal is.

Annyi bizonyossággal állíthatok, hogy az anyaság nem egy fetrengős, láblógatós hobbi. Mostanában volt néhány kiemelten zabálós napom, de nem érzem, hogy, mint korábban, az egy szelet pizza is meglátszana rajtam, s ennek nem lehet más oka, minthogy Atesz rendkívül intenzíven megmozgat minden egyes nap. Azt gondolom általánosságban igaz, hogy a 10 hónapos csecsemőknél nincs jobb erőnléti edző, s a mozgás mindig jobb, mint a punnyadás, de nem ártana időnként némi pihenő.

Kezdetben folyton ülve fejtem, azonban nemrég találtam egy olyan testhelyzetet, amelyben félig fekszem, s amellett, hogy jönnek a tejcseppek, a hátam is megkönnyebbül egy kicsit. Számomra szinte hihetetlen, hogy már kevés pihentetés is milyen sokat jelent. Így talán elódázhatom, hogy hátfájós öregasszonnyá változzak 27 évesen.

+1 A fejés előtt számos olyan, rendszeresen jelentkező, mindennapi feladat volt az életemben, amit kellemetlenségként éltem meg, vagy kifejezetten utáltam. Fiatal felnőtt éveim alatt szinte tökélyre fejlesztettem, hogy a nem-szeretem-munkákat lepasszoljam, továbbtoljam, elódázzam, amíg már értelmetlenné/tárgytalanná válnak, megtagadjam az elvégzésüket, vagy olyan minőségben teljesítsem, hogy legközelebb senkinek se jusson eszébe rám osztani. Túlzás nélkül állíthatom, hogy hosszú évek, kemény munkájával, a megúszás királynőjévé váltam.

Azt hiszem többek között, azért is kell megélnem, ezt a néhány hónap szenvedést az állandó fejéssel, mert eljött az ideje némi jellemfejlődésnek ezen a téren. Részemről, a fejés egy klasszikus nem-szeretem-jajj-ne-már-hadd-ne típusú feladat, s talán az első olyan, amit az önző érdekeimen túl, valaki másért muszáj megtennem, nincsen más, akire rátolhatnám, nem halogathatom, nem mondhatok rá nemet és nem csinálhatom rosszul. Csinálni kell és kész. Újra, újra, meg újra…

Eleinte borzasztóan sajnáltam magam, de mostanra megszoktam, hogy ez a kötelességem, ráadásul nem örökre, csak pár hónap szól az egész. Továbbá gazdagodtam egy nagyon fontos tapasztalattal, amit a közhely szótárból nyilván mindenki ismer, de más, ha az ember a saját bőrén érzi: Tényleg minden rosszban, van valami jó, csak keresni kell. A nem-szeretem-feladatok is hasznosak, elvégezhetőek, lehetnek fejlesztőek, s idővel csökken a nem-szeretem jellegük. Nagy büszkeség jól teljesíteni abban, amit eleve szeretünk, de sokkal nagyobb erőt jelent, energiát fektetni abba, amit a hátunk közepére kívánunk.

Beküldve:

A sikeres szoptatás 5+1 összetevője

Azt, hogy az anyatej a babának egy csodaszer és, hogy a szoptatás a legjobb módja a csecsemő táplálásának számtalan helyen olvashatja, hallhatja, sőt akár láthatja is a leendő anyuka. Ebben a kérdésben nagyrészt egységesnek mondható a csecsemős nővérek, védőnők, gyermekorvosok, szülésznők, s más kompetens szakemberek, de még a tápszereket forgalmazó cégek véleménye is. Azt illetően azonban, hogy milyen gyakorisággal, milyen időközönként, továbbá milyen időtartamban, melyik mellből, milyen tartásban, hogyan érdemes, hogyan lehet, valamint hogyan jó szoptatni, már homlokegyenest eltérő állásfoglalásokkal találkozhat az újdonsült szülő.

Így, nyolc hónap anyaság távlatából, számomra az egyik legfontosabb tapasztalat az, hogy a szülőségben, valamint a gyermeknevelésben nincs új a nap alatt. Meglepően elterjedtnek érzem, azt a súlyos tévedésen alapuló vélekedést miszerint, régen mindent rosszul csináltak, de ma már rájöttek, hogy így és így és így (…. stb.) van jól. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Már az én születésemkor volt, aki igény szerint szoptatta a gyermekét, de tény, hogy akkoriban a 3 óránkénti etetés volt az elterjedtebb. A nagynéném mesélte, hogy 45 évvel ezelőtt, amikor az első kislányát szülte, még az időre szoptatás volt az alap, továbbá a kisbabás létezés elképzelhetetlen volt csecsemőmérleg nélkül, amin minden nap, sőt eleinte minden etetésnél mérte az elfogyasztott anyatej mennyiségét, s folyamatosan ellenőrizte a pici súlygyarapodását. A nagynéném öt évvel később, tehát 40 évvel ezelőtt, a férjével és a kislányával éppen Londonban élt, amikor életet adott második gyermekének. A kórházból hazakerülve nagyon ideges volt, mert egész Londonban nem talált csecsemőmérleget árusító boltot, s egyre jobban pánikolt, hogyan fogja mérni az újszülött súlygyarapodását. Így nem is meglepő, hogy az első gyermekorvosi látogatás során, rögtön lerohanta a doktort a felgyülemlett kérdéseivel: „Itt mégis mi a szokás a csecsemő táplálásával kapcsolatban.” Az orvos elnevette magát és széttárta a kezeit, majd azt mondta: „Anyuka, a gyereket mindig akkor, illetve annyiszor kell megszoptatni, amikor/ahányszor jelzi, hogy éhes. A mérleg pedig teljesen felesleges, a méregetés nem a maga dolga, hanem miénk. Megmérjük majd minden kötelező vizsgálaton, itt a rendelőben. Legyen nyugodt a gyerek akkor és annyit fog enni, amennyire éppen szüksége van az egészséges fejlődéshez.” Szóval nem csupán 27 éve, de már közel fél évszázada is létezett egymással párhozamosan az időre etetés és az igény szerinti szoptatás.

Meggyőződésem, hogy tévúton jár az, aki úgy gondolja nagyanyáink/anyáink rosszul csinálták, vagy tájékozatlanok, felkészületlenek esetleg buták voltak, vagy egyszerűen csak a tudomány még nem tartott ott. A tudomány nagyon sok szempontból állandóan fejlődik, sőt bizonyos területeken nyílegyenesen repül a végtelen felé, s még tovább. Ami azonban a szoptatást, s a gyereknevelést illeti, nos, ezen a területen annyi mondható el, hogy a tudomány mindent és mindennek az ellenkezőjét is alátámasztotta már, illetve támasztja alá jelenleg is. Nincs olyan gyermeknevelési, valamint csecsemőtáplálási irányzat, elképzelés, amihez ne tartozna egy kosárra való szakirodalom. A tájékozottságról és a felkészültségről meg annyit, hogy a szülők régen is szerették a gyermekeiket, így lehetőségeikhez, tudásukhoz, élethelyzetükhöz mérten, valószínűleg mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legjobban táplálják, neveljék őket.

Mindezek fényében, az én saját kis tanulságom annyi, hogy az élet és a szoptatás nagy kérdéseire nincsenek fix helyes válaszok. Szülőként nem tehetünk többet, minthogy az aktuális tudásunk alapján, a megérzéseinkre hallgatva, az idősebbek tanácsait is figyelembe véve, adottságainkhoz mérten, csináljuk a lehető legjobban, ahogy csak tőlünk telik. Csináljuk abban a biztos tudatban, hogy amit ma szuper modernnek és egyedüli módon helyesnek gondolunk, arról néhány évtized múlva, az unokáink majd megállapítják, hogy elképesztően maradi, meg elavult. Fontos még, hogy semmit se vegyünk túl komolyan, nincs olyan, hogy kőbevésett szabály, bármi, bármikor változtatható, alakítható, a mindennapok élhetősége érdekében.

A fenti hosszúra nyúlt, de örömmel megírt bevezető után, következzék most, az én 5+1 abszolút szubjektív, mi több, teljesen tudománytalan, 100%-ban saját tapasztalaton alapuló összetevőm a sikeres szoptatásért:

1. Előzetes tájékozódás, avagy eleinte senki sem egy tejcsárda

A különböző könyvek, cikkek, tanfolyamok amellett, hogy fölöslegesen megijeszthetnek és teljesen alaptalan hülyeségeket is tartalmazhatnak, időnként nagyon hasznosak lehetnek. Az egyik legfontosabb információ, amit egy babaelsősegély, illetve babagondozás tanfolyamon elmondtak az nem más, minthogy az újszülötteknek borsónyi kis gyomruk van, így a születésük után, amikor mellre helyezik őket, magukba szívják a kolosztrumot, ami mennyiségre nem sok, azonban nekik bőven elég. A szülést követően senkiből sem kezd el patakokban ömleni a tej. A tejbelövellés, vagyis amikor a mell nonstop tejtermelő üzemmódban kezd működni, igénybe vesz néhány napot, így kezdetben úgy tűnhet, hogy nincs elég tej, pedig valójában amennyi kell, annyi van. A szülés és az azt követő első néhány nap kiemelten stresszes az újdonsült anya számára. Ennek a stressznek egy része megúszhatatlan, természetes velejárója egy kis élet világra hozatalának, azonban egy másik része teljesen felesleges parázás. Na, ezt a felesleges részt érdemes a minimum szintre csökkenteni a sikeres szoptatás érdekében. Ehhez pedig jól jön, ha az embernek nincsenek irreális elvárásai saját magával szemben és tudja mire számíthat.

2. Kitartás, avagy tudni, hogy minden nappal egy kicsit jobb lesz

A szoptatás olyasmi, amit természetesen mindenki szeretne flottul, ügyesen és könnyedén csinálni. Csakhogy. A szoptatás eleinte baromira fáj. Legalábbis nekem fájt. Nyilván ez is habitustól, ingerküszöbtől függően, egyénenként nagyon eltérő lehet, azonban maradjunk annyiban, hogy egy mellbimbó, ami a szülésig vagy egyáltalán nem volt használatban, vagy egészen más természetű használatban volt, erősen megsínyli a hirtelen jött, rendkívül intenzív igénybevételt, mi több jelzi is, hogy ez bizony nem kellemes. Mindenesetre jó hír, hogy minél többet, minél gyakrabban szoptat valaki, annál hamarabb megedződik a bimbó és annál kevésbé fáj. Én igény szerint szoptatom Ateszt, ami annyit jelent, hogy a kezdetekben akár 14 alkalommal is mellre került egyetlen nap leforgása alatt. Az első hat hétben, a legjobb barátaim közé tartoztak, az úgy nevezett bimbóvédő krémek, amik amellett, hogy döbbenetesen drágák, nagyon hamar elfogynak, viszont nekem valóban enyhítettek a problémámon és szoptatás után, mindig jólesett felkenni. Az élet szinte minden területére igaz, hogy nem szabad rögtön feladni, ha valami nehezen megy, vagy fájdalmas. Újra és újra kell próbálkozni, mert a sikerhez csak a kitartáson át vezet út. Emlékeim szerint, körülbelül nyolc hetes lehetett Atesz amikorra, valóban olyan flottul, ügyesen és könnyedén ment a szoptatás, ahogy azt a kezdetektől szerettem volna.

3. Segítségkérés

Sajnos az a tapasztalatom, hogy a védőnővel való együttműködés többször idegesítő kötelezettség, mint ahányszor valós segítség. Ennek ellenére volt egy nagyon pozitív tapasztalatom a szoptatással kapcsolatban. Amikor hazajöttünk a kórházból Atesz csak az egyik mellemből volt hajlandó szopni, a másikat egyszerűen nem vette be a szájába. A ’’rossz” mellet fejtem, de közben szörnyen éreztem magam, mert nem szerettem volna cumisüvegből etetni, nehogy cumizavaros legyen. Féltem, hogy egy mell kevés lesz a tápláláshoz. Szóval nagyon ideges voltam, hogy vagy cumizavaros lesz, vagy az éhhalál fenyegeti az én 3500 grammos kisfiamat. Rengeteget próbálkoztam a ”rossz” mellből is megszoptatni, de sehogy sem sikerült. A kórházban többféle verziót is meghallgattam azzal kapcsolatban, hogyan érdemes szoptatni, de nekem egyik se jött igazán. Teljes káosz volt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit és hogy kéne csinálni. Ebben a káoszban vágott nagyon hamar rendet a védőnő az első újszülött látogatáskor. Eleinte gondoltam rá, hogy megpróbálom elbagatellizálni a dolgot, meg nem mutatom ki mennyire kétségbeesett vagyok, mert az milyen gáz már és egyébként is, meg kell tudjam oldani egyedül is. Végül azonban másképp döntöttem, mert tudtam, hogy segítség nélkül nem tudom megoldani. Segítséget pedig, csak az kap aki kér. A védőnő egyszerre volt kedves, megértő, meg nagyon határozott is. Nekem pedig, éppen erre volt szükségem. Mutatott egy tartást, ami úgy látszott nagyon bejön Atesznek, mert rögtön bevette a ”rossz” mellet is. Rendet tett a fejemben, hogy nem baj, ha a baba nem eszik pontosan 15 percet egyszerre. Elmondta, hogy nem kell minden egyes evés után mérni. Ha először naponta, aztán két naponta, aztán hetente mérve, mindig nő a súlya akkor minden rendben van. Azt is kifejtette, hogy nem kell minden evésnél minden áron két mellből etetni, ha 3 óránál gyakrabban kér enni és látszik rajta, hogy egy mellből jól lakott, akkor valószínűleg jól is lakott. Az meg, hogy az egyik mellett részesíti előnyben teljesen normális, a legtöbb újszülöttnek van favorit melle. Ezek most így utólag nem tűnnek olyan nagy dolognak, de akkor pontosan arra volt szükségem, hogy ezt halljam, meg, hogy azt a számomra új tartást megmutassa. Azt hiszem fontos, hogy az ember ne akarjon mindent egyedül megoldani, illetve az, hogy a legyen megoldás, akár segítséggel, mindig előrébb legyen, mint a fene nagy önállóság dicsősége.

4. Sok-sok folyadék

Na, ez az, amit talán nem szükséges hosszabban kifejteni. Hihetetlenül egyszerű, s logikus apróság, mégis könnyű elfelejteni. Egy újszülöttel rengeteg teendő van. Bele kell rázódni az etetésbe, öltöztetésbe, pelenkázásba, fürdetésbe, ringatásba, altatásba, meg persze a szülőségbe, mint merőben új, meghatározó létállapotba. Az evés sokkal egyszerűbb, mert az úgy jön magától, hogy van a reggeli, ebéd, vacsora, közbe meg a nasi, ha belefér, aztán ha kimarad egy étkezés akkor fél egy óra múlva, úgyis megkordul a gyomor, s az anyuka bármilyen fáradt, bármilyen sok a dolga, azért csak bekap valamit. Az ivás az más. Egy szoptatós anyának rengeteget kell innia. Ha csak akkor iszik, amikor már száraz a torka, az régen rossz. Én átlagosan 3,5 liter folyadékot ittam meg egy nap. Úgy oldottam meg, hogy beállítottam a mobilomon egy ébresztő funkciót, hogy jelezzen bizonyos időközönként és figyelmeztessen, hogy igyak. Ez talán túlzásnak tűnhet, de nekem abszolút bejött.

5. Fejés

Én kezdettől fogva fejtem. Van egy szuper elektromos fejőgépem, masszázsfunkcióval, amit még a terhességem alatt karácsonyra kaptam a keresztanyámtól, hogy hasznos lesz az még. Hasznos is lett. A mai napig minden nap használom. Számos előnye van. Egyrészt a szervezet alkalmazkodik az igényekhez, tehát – ha akár a fejés miatt – azt észleli, hogy több tej kell, akkor elkezd többet termelni. Így mindig is több tejem volt, mint amennyire Atesznak szüksége volt. A lefejt tejet, pedig szorgalmasan rakosgattam a mélyhűtőbe, hogy szükség szerint, egy kis kiruccanás idejére, esetleg egy hosszabb éjszakai alvás érdekében felhasználható legyen cumisüveges etetéshez. A többlet tejtermelés, azért is volt nagyon megnyugtató, mert egy-egy növekedési ugrásnál nem kellett megtapasztalnom, hogy átmenetileg nincs elég, hiszen a hirtelen változó igényei ellenére is volt bőven mindig. Körülbelül a szülés után 4 hónappal, váratlanul megjött a menstruációm, s ezzel egyidejűleg a tejmennyiség is hirtelen csökkenésnek indult. A fejés rengeteget segített, hogy a lehető legkisebb mértékű legyen ez a csökkenés, s Atesz ezekben a nehéz napokban se szenvedjen hiányt. Egy idő után olyan sok lefejt tej volt, hogy megtöltötte a mélyhűtő egyik polcát. Ekkor, a véletlenek összjátékának köszönhetően, lett Atesznak egy tejtestvére. Tulajdonképpen Atesz miatt, már nem lenne fontos mindennap fejnem, de örülök, hogy ily módon segíthetek egy másik babának, egyébként meg nem nagy fáradtság.

+1 A támogató környezet

Ez egy olyan összetevő, amire szerintem kevesen gondolnak, s a legtöbb szakirodalom nem is említi, pedig igazán fontos. A első hat hétben kifejezetten érzékeny, sőt érzelgős, fáradt, olykor ingerlékeny, időnként pedig, indokolatlanul frusztrált voltam. Meggyőződésem, hogy bár mindenki másképp éli meg, nem vagyok egyedül ezzel a szülés utáni lelkiállapottal. Ebben az időszakban rengeteget jelentett, hogy a férjem mindenben mellettem állt, az első két hetet például teljesen otthon töltötte velünk. Felkelt velem éjszakánként, hogy pelenkázzon és ringasson, nekem csak szoptatnom kellett. Nappal pedig sokszor rám szólt, hogy dőljek le pihenni kicsit, amikor a baba is aludt, miközben ő felsepert és felmosott. A családom állandóan telipakolta az amúgy sem üres hűtőszekrényünket és minden nap jött látogató, na persze nem üres kézzel. Mindenki hozott valami hasznos apróságot a textil pelenkától kezdve a nedves törlőkendőn át, egészen az újszülött ruhákig. Anyukám és a család azon nő tagjai, akik már szültek, mind megosztották velem a saját apró trükkjeiket, amik megkönnyítették a mindennapjainkat. A barátaim sok-sok finomságot, mindenféle tápanyagban gazdag egészséges ételt hoztak és órákra beköltöztek velem a babaszobába, hogy feldobják a napomat. Mindenki a maga módján segített, de közös bennük, hogy egy olyan támogató, szeretetteljes és megtartó légkört teremtettek számomra, amiben tényleg igazzá vált a védőnő mondása: „Anyuka, itt minden feltétel adott a sikeres szoptatáshoz, innentől kezdve, csak magán múlik, hogyan fogja táplálni.”