1992-ben még egyáltalán nem voltak mobiltelefonok és csak néhány háztartás büszkélkedhetett vezetékes készülékkel, mégis gyorsan terjedtek a hírek, s mindenki pontosan ott volt, ahol lennie kellett, legalábbis, ami az én családomat illeti.
Egy hideg hétfői nap volt, esett a hó és jegesek voltak a járdák. Anyukám éppen a mosással bíbelődött, amikor hirtelen, olyan furcsát érzett. Persze nem is annyira volt ez hirtelen, mert már az éjjel is rosszul aludt, aztán napközben sem találta a helyét, fájt a hasa, görcsölt. Összehúzódásai voltak, de nem teljesen rendszeresek, hol erősebbek, hol gyengébbek. Mindenesetre nem múltak el, hiába várt türelmesen.
Rövidesen felhívta a nővérét és megkérte, hogy kísérje el az aznapi ultrahang vizsgálatra, biztos, ami biztos, akármi történhet. Mindenesetre a lelkére kötötte, hogy nyugodtan várja meg a munkaidő végét, nem kell sietnie, különösen, hogy épp most rakott be egy mosást és azt még mindenképpen meg kell várni, hogy lemenjen. A nagynéném körülbelül fél ötre érkezett meg a VIII. kerületi lakásunkhoz, épp időben ahhoz, hogy kiteregethesse a ruhákat. Ekkora már világossá vált, hogy nem lesz ultrahang vizsgálat, szülés viszont igen.
A nagynéném mentőt akart hívni, de az anyukám inkább taxival szeretett volna menni. Jött is a taxi, azonban rögtön lehervadt a sofőr arcáról az udvarias mosoly, amint meglátta anya hasát. Kiderült, hogy éppen aznap tisztítatta ki az autót kívül-belül, s éppen a héten esett meg egy kollégájával, hogy beleszültek a taxijába. Emiatt rendkívül feszült volt és nem igazán rejtette véka alá, hogy mennyire nem szívesen viszi el őket, hiszen félti az autóját. Végig figyelmesen hallgatta anyáék beszélgetését, akik szorgalmasan mérték a fájások között eltelt időt.
Sok tekintetben teljesen megváltozott az élet, sőt szinte kifordult a világ a sarkaiból 1992 óta, de van, ami már akkor is ugyanolyan volt, mint ma, s ez nem más, mint a délutáni dugó. Valahol az Üllői úton járhattak, amikor a sofőr lecsapta a taxi órát, majd azt mondta: „Rosszul döntöttem, nem jó útvonalat választottam, innentől másképp megyünk.” Ezzel a lendülettel bekanyarodott egy mellékutcába, s zeg-zugos kis utcákon, mellékutakon át, a megengedett sebesség jelentős túllépésével, meglepően hamar elérte az úti célt. Azt hiszem azelőtt, illetve, azóta sem volt senki, akit olcsóbban vitt volna el egy taxis a VIII. kerület szívéből, a Margit kórházba, hiszen az óra csak az Orczy út és az Üllői út között mért.
A kórházban aznap (bár gondolom minden más napon is) rengeteg beteget láttak el egyszerre, így volt némi fejetlenség. Anyát rögtön befektették a szülőszobára, majd megkérdezték, hogy ki az orvosa. Na, itt csúszott egy kis hiba a gépezetbe, mert anya hiába tudta a nőgyógyásza nevét, a nővérke rosszul értette, ezért egy másik, nagyon hasonló hangzású névvel megáldott adjunktusnak szólt. Az adjunktus éppen eléggé le volt terhelve az aktuális feladataival, meg persze semmit sem mondott neki az a név, hogy Vassné, szóval csak annyit válaszolt, hogy majd jön, ha tud.
Miközben a nővérek anya osztályos felvételével voltak elfoglalva, addig a nagynéném próbálta elérni apát, de ő nem vette fel, mert még nem ért haza a munkából. A nagynéném erre előhalászta a kézzel írt telefonkönyvét, hogy a szomszédunk számát tárcsázza, aki állandóan otthon volt, s így általa hagyott üzenetet.
Apa általában véve is igencsak jó tempóban szokott közlekedni, de most rekordsebességgel tette meg az utat, csak úgy szelte át a kerületeket, pedig tömegközlekedéssel utazott, hogy épp a legjobbkor érkezzen meg a kórházba. Automatikusan az orvosunkat kereste, aki a helyén is volt, az ultrahangos szobában. Apa nem kertelt semmit, rögtön azzal nyitott, hogy Doktor úr, hát hol van az én feleségem? Mire Sávai doktor úr széttárta a kezeit és így szólt: „József én nem tudom. Vártam ma ultrahangra, de még nem jött.” Apa elmesélte, hogy ő úgy tudja, nagyon is itt van anya a kórházban, sőt már szül. Így elindultak, hogy megkeressék, s néhány emelettel lejjebb meg is találják anyát, aki már nagyon várta, hogy ránézzen végre az orvosa. Kiderült, hogy aznap Sávai, Sárdi, Sás és Sóvágó vezetéknevű orvosok is dolgoztak az osztályon, ebből adódott a kavarodás. Az idegen orvos, akinek a nővérke szólt, meg persze nem sietett, hogy megtudja, mi a helyzet anyával, aki viszont egyre idegesebb lett, hogy hiába vár, csak nem jön senki. Mindenesetre innentől már sínen voltak a dolgok.
Ahogy már említettem, akkoriban a vezetékes telefon nagy kincsnek számított, s nem volt fellelhető minden háztartásban, például a nagyszüleimnél sem. Így a nagynéném a szembe szomszédon keresztül tudatta, hogy induljanak el a kórházba, mert úton van az unoka. A hírek szájról szájra jártak, a nagyszüleim pedig sietve és kissé meglepetten készülődtek, hiszen december 24.-re voltam kiírva, így több mint két héttel korábban nem számítottak rám.
Akkoriban nem volt még elterjedt az apás szülés, bár az én apukámat nem is igazán fűtötte a vágy, hogy bent lehessen, ettől függetlenül borzasztóan izgatott volt, hogy hogyan haladnak a dolgok. Ahányszor kijött egy szülésznő, vagy nővér az osztályról, ő azonnal megrohamozta, hogy mik a fejlemények. Az egyik szülésznőnek már annyira sok volt apa viselkedése, hogy kiküldte a vajúdó anyát a következővel: „Anyuka, nyugtassa meg a férjét, hogy egyetlen gyerek sem születik meg két perc alatt és majd mi szólunk, ha lesz valami!”
Ez egy viszonylag gyors első szülés volt, így apának nem is kellett olyan sokat várnia. Tulajdonképpen mire elkezdődött az Esti Híradó, már ki is bújtam. A felsorakozó rokonság egy pillanatra megnézhetett, ahogy a szülőszobáról áttoltak a gyermekágyas részlegre. Nagyon picike voltam, körülbelül 2700 grammot nyomtam, s bár előbb érkeztem a súlyom alapján nem számítottam koraszülöttnek. Apa döbbenten, s boldogan állapította meg, hogy jééé meg körmeim is vannak!
Egyrészt senki sem számított rá, hogy éppen a Mikulás után egy nappal érkezem majd, másrészt tény, hogy anyának már a hetedik hónap végétől ujjnyira nyitva volt a méhszája, így azon ment a szurkolás, hogy minél tovább bent maradhassak, tehát annyira mégsem meglepő, hogy egy kicsit előbb jöttem.
Annyit még elárulok, hogy nem én lettem a legkönnyebben kezelhető első csecsemő. Eleinte nehezen és nagyon keveset ettem, gyenge voltam, szinte azonnal belealudtam minden etetésbe, érzékeny volt a bőröm, besárgultam, továbbá keresztbe álltak a szemeim, én voltam az osztály legkancsalabb babája, viszont kifejezetten hamar elkezdtem mosolyogni.
Összességében egy cuki, kancsal apróság voltam, akit az egész család nagyon várt, akit már akkor nagyon szerettek, és akivel már akkor sokat törődtek, amikor még meg sem született. Nagyon szeretem a születésem történetét, mert úgy érzem, hogy a sok vicces kis momentum mellett, az egészet áthatja, körüllengi a törődés, az egymásra figyelés, az összetartás szelleme, hogy mindenkinek fontos, mindenki ott akar lenni. Azt hiszem ez az, ami miatt újra és újra, minden évben örömmel meghallgatom a születésnapomon.
