Az ünnepek nálunk mindig mozgalmasak, mert nagy a család és szerteágazó. Mindennap máshova megyünk. Így volt ez idén is, sőt még ígyebb, mert most négy naposra bővült az ünnep. December 23.-án voltunk a szüleimnél és szűknek mondható családi körben karácsonyoztunk a testvéreimmel. Szenteste a férjem családjánál ünnepeltünk. Másnap a nagymamámnál és a keresztanyámnál volt családi ebéd. 26.-án pedig, a nagynénémnél faltuk a bejglit, meg bontogattuk az ajándékokat. Visszaolvasva is, igencsak sűrű programnak hangzik, de ez még nem minden. 25. –én késő este, a férjemmel egymást váltva vettünk részt az évtizedes múltra visszatekintő Garázs Karácsonyon, ami a baráti társaságunk ünnepi bulija. Másnap este (miután délután hazaértünk a nagynénis családozásból), érkeztek meg hozzánk az utolsó karácsonyi vendégek.
Mindenhol szép volt a karácsonyfa, finomak voltak az ételek, nagy szeretettel vártak minket és igazán klassz ajándékokat kaptunk, szóval nincs okom panaszra. Ettől függetlenül, azt hiszem nem meglepő, hogy az ünnep végére, borzasztóan elfáradtunk és feltöltődés helyett, sokkal inkább teljesen kifacsartnak éreztük magunkat. A férjem 27.-én már dolgozott, én pedig, itthon voltam a kisfiunkkal, akinek a nagy jövés-menés közepette teljesen összekuszálódott a napirendje. Hisztisen ébredt, aztán meg a délelőtti alvással akadtak gondjai.
Meggyőződésem, hogy minden rokonunk és barátunk igyekezett kitenni magáért és a legjobb formáját hozni karácsonyra. A különböző összejöveteleken közös vonás volt az igyekezet, s a jó szándék. Természetesen idén is megmutatkozott, hogy milyen sokfélék vagyunk. Ahány családi kör, annyiféle ünneplés. Mindenhol volt néhány kellemesen szívet melengető pillanat, de nem áll szándékomban az egészet rózsaszínűnek beállítani, mert akadt bőven bosszúság, meg kellemetlenség is. Álljon hát itt hű emlékül minden napról valami jó és valami kevéssé vidám momentum:
1. December 23. – Anyáék karácsonya
a) Örülök, hogy a korábbi feszültségek, valamint durva nézeteltérések dacára, az öcsém is eljött, hogy velünk ünnepeljen. Kedves volt, közlékeny, szinte érdeklődő. Látszott, hogy készült, nagyon egyedi ruhácskát ajándékozott a kisfiamnak. Attól még messze vagyunk, hogy azt írhassam, sínen van az élete, de úgy láttam, sokat komolyodott, érettebb lett, jobb döntéseket hoz. Talán tényleg igazuk lesz azoknak, akik azt mondják, nincs ok az aggodalomra, csak türelemmel ki kell várni, hogy benőjön a feje lágya. Most találkozott először Atesszal. Megfogni ugyan nem merte, de sokszor elkaptam a pillantását, ahogy őt nézi. Sőt olyan is volt, hogy Atesz a szakálla felé nyúlt, ő pedig rávigyorgott. Tulajdonképpen az egésznek nincs igazi jelentősége, mert ettől, az egy alkalomtól még nem fog megváltozni minden, sőt leginkább semmi. Például, biztosan nem lesz sűrűbb, vagy zökkenőmentesebb a kapcsolattartás. Ettől függetlenül, nekem valahogy mégis nagyon jól esett ez a találkozás.
b) Ritkán fordul elő, hogy az ünnepi asztalnál már kiesik a szemem, mire étel kerül a tányéromra, de idén itt így volt. Tudom, hogy nem könnyű anyának, majdnem egyedül megcsinálni azt a rengeteg előkészületet, meg a szűk családomra általánosságban is jellemző a közepes fokú szervezetlenség, illetve a csúszás, késés. Mindenesetre abban bíztam, hogy ha hamarabb megyünk, előrébb hozzuk a fadíszítést, evést meg ajándékozást, akkor az egész olajozottabban fog menni, s a babára való tekintettel, minden résztvevő jobban tartja majd magát a korábban megbeszélt időpontokhoz, tehát a csúszás is kevesebb lesz. Hát, nem lett kevesebb. Az ebédünk közelebb volt időpontját tekintve a vacsoraidőhöz, mint a délhez. Majd az ajándékozás is hosszadalmas előkészületeket igényelt. Végül pedig, akkor indultunk haza, amikorra én már otthon szerettem volni végezni a babafürdetéssel. Aznap borult fel először Atesz napirendje, mert egy bő órával később került ágyba, mint ahogy szokott, na és persze extrém fáradt is volt az egész napos ingerdömpingtől, amiben része volt.
2. December 24. – Otthoni fadíszítés + ünneplés a férjem családjával
a) Idén először és nem biztos, hogy utoljára műfenyőnk van. Ajándékba kaptuk a barátainktól, akik éppen egy újat, nagyobbat, sűrűbbet szereztek be maguknak, így a megkímélt, jó állapotú, de több éves darab feleslegessé vált náluk. Eleinte voltak ellenérzéseim, mert imádom az igazi ezüstfenyő markáns illatát, meg a sűrű, keszekusza, természetes ágait, s valljuk be, ami mű, az sosem lehet egészen olyan, mint az igazi. Szóval kezdetben kicsit bántam a dolgot, aztán olyan sok előnyét tapasztaltam meg, hogy teljesen beleszerettem a kamufába. Szuper jó volt a férjemmel közösen díszíteni és bárhova, bármilyen gömböt, figurát, színes szalagot feltenni, mert minden részét elértük, felértük, sehol sem szúrt. Nem kellett kikötni, stabilan áll az asztalon. Nem dől se jobbra, se balra. Nem hullajtja a leveleit, így a közelében elhelyezett etetőszékkel és babakocsival is jó kapcsolatot ápol. Szépen áll, díszes, világít. Teszi a dolgát és nincs vele gond. Hát, kell ennél több?
b) A férjem családja, az anyósom nővérénél szokott összegyűlni egy gyönyörűen gondozott kertes házban, ahova idén igencsak felkészülve érkeztünk. Az apósom még az utazóágyat is elhozta Atesznak, hogy nyugodt lehessen a délutáni alvása. Az ágyat egy hálószobában helyezték el a földszinten, ami klassz, mert könnyen meghalljuk, ha bármi van, mégis csendben, a társasjáték zajától megfelelő távolságra alhat a pici. Pontosabban alhatott volna, ha az idegen hely és az inger gazdag szoba nem akadályozza meg ebben. A hálószobában volt egy nagy tükrös szekrény, hatalmas ablakok, világító óra, és még sok apróság, ami teljesen le tud kötni egy 8 és fél hónapos babát. Sok mindennel próbálkoztam, s szenvedéseimet látva a családtagok is besegítettek jócskán. Ennek eredményeként, a délután 4 órai alvásból, lett este 6 órai. Majd az éjszakai 8 órai takarodó, fél tíz utánra csúszott. Sok volt a sírás, a hiszti. Persze teljesen jogosan. Másnap reggelre, legszívesebben már én is csak sírtam volna.
3. December 25. – Nagymama karácsonya
a) Imádom a nagymamámat. Mindig öröm, ha vele tölthetek egy kis időt. Már 91 éves elmúlt, mégis kiváló mentális és irigylésre méltó fizikai állapotban van. Mármint a korához képest persze. Félreértés ne essék, egy marék gyógyszerrel kezdi, s egy marék gyógyszerrel zárja a napot, valamint a vérnyomását is nagyon gyakran kell mérni. Úgyhogy, mint mindenkin, rajta is nyomott hagyott az idő vasfoga, de a szemében tükröződő életenergiája, és a családja iránti szeretete töretlen. Már akkor kötődött Ateszhez, amikor a pocakomban volt, majd amint karjába vette, szerelem volt első látásra. Atesz egy alapból mindenkivel nyitott és vidám csecsemő, a dédnagymamáját mégis kiemelt figyelemmel, valamint különösen sok mosollyal ajándékozza meg. A kezdetektől van valami plusz az ő kapcsolatukban. A keresztanyám szintén rajong a babáért. Amikor ott vagyunk vendégségben, érzem, hogy feltöltődnek a szeretet raktáraim, s ha kipihentebben nem is, mindenképpen vidámabban érkezem haza, mint ahogy elindultam. Most sem volt ez másképp. Atesz tengernyi figyelmet kapott, igazi sztárként tündökölt a családi élet fényes porondján.
b) A nagymamám Csillaghegyen lakik egy több házrészből álló, gyönyörű kertes házban. Ő az első, utcára néző házrészben él. A hátsó kertre néző második lakásban egy albérlő tengeti mindennapjait. A harmadik házrészben pedig, a keresztanyám lakik a férjével. A nagymamám és az anyukám vitában áll a keresztanyám férjével. Ha a köszönésen kívül nem sokat beszélnek, mindenkinek az a legjobb. Erre tekintettel, a családi ebéd a nagymamám otthonában kerül tálalásra, azonban a korából adódóan, karácsonyi sütés/főzés gondja, már teljes egészében a keresztanyámra marad. Tehát neki, lényegében egy félkonyhányi cuccot előre kell cipelnie a nagyihoz, azért, hogy enni tudjunk. Ráadásul a nagymamának nincs mikrosütője, mert ő a gázon szereti megmelegíteni magának az ételt. Ez azt jelenti, hogyha nem sikerül tökéletes hőmérsékletű állapotban tálalni az ebédet (márpedig ritkán sikerül), akkor az ember eldöntheti, hogy inkább hidegen enné a töltött káposztát, vagy baromi körülményes módon, rohangálna (pontosabban rohangáltatna) még egy kört két házrész között. Ez a kellemetlen körülményesség pedig, korántsem ér véget az ételmelegítéssel. Folyton adódik valami hasonló. Elfogy a tejföl, a kenyér, az üdítő. Mi meg úgy vagyunk vele, hogy szegény keresztanyám rengeteget készült, reggel óta meg nem áll, üljön már le egy kicsit közénk, jó lesz minden úgy, ahogy van. Meg is eszünk mindent, az étvágyunkkal nincs probléma, továbbá a háziasszony főztje isteni finom. Csakhogy, az étel valójában mégis inkább melegen jobb, nem árt, ha van elég tejföl, s az se baj, ha a kenyérből egynél több szeletet lehet venni, anélkül, hogy rohangálni kelljen a következő adagért…
4. December 26. – Nagynéném karácsonya
a) Mindig is szerettem a nagynénémnél vendégeskedni, mert az egész lényéből árad valami kellemes hazaértél érzés, hogy az otthona egy olyan hely, ahol bátran kiengedheted a pocakodat. A lányaival és az unokájával ritkán találkozunk, de nagyon kedvelem őket, s jó érzés a társaságukban lenni. Van, hogy együtt társasozunk, van, hogy valami közéleti témát vesézünk ki, vagy családi sztorikat elevenítünk fel. Mindenesetre tapintani lehet azt a nyitott, befogadó és elfogadó légkört, amiben egyszerűen csak jó létezni. Ebben az évben egyértelműen a babáé volt a főszerep. Annak ellenére, hogy karácsony utolsó napjáról beszélünk, s a napirendet, mint olyat, már elfújta a szél, Atesz aznap volt a legvidámabb. Boldogan kúszott-mászott a nappali szőnyegén, meg az asztal alatt, s mindenkivel volt néhány örömteli perce. Az külön jól esett, hogy elhalmozták a kisfiamat rengeteg ajándékkal, de egyik se felesleges kacat, hanem mindegyik fejlesztős, gondolkodós, kitapasztalós játék, amit valóban használni fog. Kiemelten szoros kapcsolatot ápolok az evéssel, illetve az ételekkel, így hatalmas plusz pont számomra, hogy itt az ebéd mindig frissen készül, finom és időben tálalják.
b) A nagynéném tőlünk igencsak messze lakik Budán, fent a hegyen. Korábban csak egyszer voltunk ott autóval, így most volt némi izgalommal vegyes feszültség, amikor a férjem telefonján behalt a GPS. Persze minden jó, ha a vége jó, és minimális késéssel, simán odaértünk. Azonban, amikor a hazafelé vezető úton megismétlődött a navigációs probléma, akkor minden tartalék higgadtságunk elszállt, s a mindenért a másik a hibás jeligére, egy rendkívül fantáziátlan, de annál trágárabb szájkaratéval adtuk ki magunkból mindazt, ami az ünnepek alatt felgyülemlett bennünk. Végül pedig, ahogy bekanyarodtunk a kis utcánkba kiderült, hogy Budán maradt a kistáskám, a pénztárcámmal, valamint a forgalmimmal. Még jó, hogy nem állított meg a rendőr…
Az ünnepek legvégén, este 11 órakor, amikor már az utolsó vendégeink is elmentek teljesen elcsigázottan néztünk egymásra a férjemmel. Mindketten úgy festettünk, mint akiket megrágtak, aztán kiköptek. Neki néhány óra múlva kezdődött a munka, nekem pedig a romeltakarítás Atesszal. Megbeszéltük, hogy jövőre másképp csináljuk, több pihenés, kevesebb mászkálás. Tervnek jó, a gyakorlati megvalósíthatóságára pedig, visszatérünk 12 hónap múlva…
