Egy csecsemővel, vagy egy óvodással könnyebb?

A húgom most Németországban dolgozik egy lovasfarmon, ahol elsősorban házvezetőnői teendőket lát el, ház körüli munkákat végez, illetve részt vesz a lovak gondozásában is. Ez amolyan szállásért és ellátásért végzett, önkéntesszerű munka. Világot lát, tanul, lovazik. Most felmerült, hogy a farm vezetője nevelőszülőséget vállalna és befogadna egy állami gondozott gyermeket, akinek a mindennapi ellátása, jelentős részben a húgom feladata lenne. Persze rögtön adódott a kérdés, hogy milyen nemű, életkorú gyermeket tudnának fogadni úgy, hogy az mindenki számára ideális legyen.

Ma felhívott a húgom és kikérte a véleményemet, hogy vajon egy csecsemővel, vagy egy óvodás gyermekkel nehezebb az élet. Rögtön rávágtam, hogy egy csecsemővel összehasonlíthatatlanul bonyolultabb minden. Részletesen kifejtettem neki, hogy milyen kihívásokkal és mennyi feladattal jár egy kisbaba gondozása napi szinten. Szót ejtettem minden nehézségről, amit az elmúlt, több mint egy év alatt tapasztaltam. Természetesen azt sem hagytam ki, hogy minden esetlegesen felmerülő probléma mellett, mekkora örömöt és semmihez sem hasonlítható mély kötődést, boldogságot jelent, ha ez ember egy kisbabával töltheti minden egyes napját, s láthatja, vele élheti át, ahogy fejlődik, ahogy napról napra, sőt néha óráról-órára megtanul valamit, ahogy általa kibontakoznak az élet apró csodái. Mindenesetre összességében amellett érveltem, hogy egy 5 éves gyerekkel biztosan sokkal könnyebb lenne minden, mert annyival önállóbb.

Miután letettük a telefont eszembe jutott, hogy talán egy kicsit túl határozott voltam. Túlságosan biztos voltam a dolgomban, ahhoz képest, hogy igazából fogalmam sincs mivel jár egy ötéves gyerek nevelése. Semmilyen személyes tapasztalatom nincs erről, hiszen még sosem volt ötéves gyerekem. Ami pedig az elképzeléseket illeti, nyilván vannak ötleteim azzal kapcsolatban, milyen lehet egy óvodással. Csakhogy Atesz születése óta, folyamatosan a saját bőrömön tapasztalom, hogy vannak élethelyzetek, amikre egyszerűen képtelenség felkészülni  és, hogy olykor még a legrealistábbnak hitt teória is fényévekre van valóságtól. Egy szó, mint száz úgy tűnik van még mit fejlődnöm a gyors véleményalkotás, meg hirtelen ítélkezés területén. Sajnos abban a németországi faluban, ahol most a húgom él többször nincs térerő, mint ahányszor van, úgyhogy most csak reménykedhetek benne, hamarosan újra elérjük egymást. Lehetőleg még azelőtt, hogy valami visszafordíthatatlan döntés szülessen…

Csecsemőből, kisfiú

Atesz egy éves lett. A körülményekhez képest, igazán szuper születésnapi bulit csaptunk neki. A járványhelyzet miatt, nyilván sokan nem lehettek itt, akik egyébként nagyon is eljöttek volna. Mindenesetre igyekeztünk a lehető legjobbá tenni számára ezt a napot és annyi képet, meg videót készítettünk, hogy a hiányzó családtagok is átélhessék kicsit az örömünket. Volt itt csodás csokis-nutellás torta, hinta, homokozó készlet, kisautó, csörgős labda, plüss strucc, vagyis minden mi szem szájnak ingere. Atesz nagyon élvezte a felhajtást és különösen tetszettek neki a kidurranthatatlan kék lufik, amik őszintén megleptek minket azzal, hogy többszöri beléjük harapás ellenére is tartják magukat a mai napig. 😀

Furcsa érzés visszaemlékezni a szülésre. Egyszerre minden olyan éles, konkrét és szinte kézzel fogható, közben pedig, valami ködös szétfolyó massza hatja át az egészet. Néhány momentumról, nagyon könnyedén tudok beszélni, de vannak zavaros, homályba vesző részek, amikhez csak álmomban férek hozzá. Hasonlóan ködös a kép a terhességem utolsó szakaszát illetően, pedig van róla egy csomó fényképem, szóval simán elővehetném, megnézhetném őket, de magamtól egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy milyen is volt óriás pocakkal létezni. Olyan távolinak tűnik mind a szülés, mind a terhesség, mintha egy másik életben lettek volna, pedig csak 12 hónap telt el…

Szerintem egy igazi hétköznapi mini csoda, hogy megszületik egy magatehetetlen kis gombóc és alig egy év alatt komoly emberpalántává fejlődik, aki már hiper sebességgel mászik, egyedül csipegeti a kekszet, az asztal alatt eteti a kutyát, kirámol minden létező dobozt, s kis kapaszkodással, de már majdnem önállóan járni tud.

Atesz mostanra rengeteg mindent elsajátított, még többet megért és a legtöbbet akarja. Már nem csak úgy van, hanem konkrét szándékkal él a világban. Rövid távú tervei vannak, amiket meg is tud valósítani (pl.: eléri, majd lepakolja a polcról a könyveket). Az érzelmek széles skáláját éli át nap, mint nap, s nem rest kimutatni a szeretetét, éppúgy, mint a haragját, vagy a csalódottságát. Ő egy vidám kis energiabomba, aki a legborúsabb arcra is képes mosolyt csalni. Imádom, ahogy nevet. A gyöngyöző kacajából kihallom azt hamisítatlan gyermeki örömöt, amit még nem szennyezett be a keserűség, a kudarc, a cinizmus, meg a csalódás mocska, ami tiszta, ártatlan és beragyogja a napom.

Tegnap este a nyakamba vettem és úgy mászkáltam vele fel-alá a lakásban. Nagyon tetszett neki, hogy olyan magasan van, imádta a bolondozást. Megkértem a férjemet, hogy kérdezze meg tőle, hol van anya, mert kíváncsi vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben, mit reagál. Válaszként egy tollpihe finomságával megfogta az arcomat és egyértelműen lefelé nézett a fejem tetejére, mutatva, hogy ott vagyok. Mielőtt befejeztük volna a játékot, kimentem vele a fürdőszobába és megnéztük magunkat a tükörben. Amit láttam, valószínűleg korábban is ott volt, de engem akkor vágott fejbe a felismerés, hogy egy vigyorgó, ügyesen kapaszkodó, vagány kisfiú ül a nyakamban, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is nevet, s aki az egyik kezével erősebben megtámaszkodik, hogy a másikkal a kádra mutasson, mert tudja, hogy a fürdés következik.

A fürdőszobai jelent óta ízlelgetem még, óvatosan kóstolgatom, lassan szoktatom magam a felfoghatatlanhoz, hogy örökre és visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Nincs többé újszülött, kisbaba, babácska, csecsemő. Atesz kisgyerekké ért, totyogó lett, s mostantól minden újabb reggel, már egy kisfiút köszöntök, hogy kelljen fel.

Életem rendre szoktatói

Gyermekkoromban anyukám számtalanszor elmondta, hogy fürdés után ne rohangáljak mezit láb a parkettán, meg a hideg csempén, mert orra fogok esni, és a végén még meg is fázom. Intelmei annyit értek, mint a lyukas fazékba öntött víz. Szegény rojtosra beszélte a száját, de semmi foganatja sem volt. Egyszerűen beláthatatlannak tűnt a kiskamasz agyam számára, hogy miért fáznék meg, ha egyszer nem fázik a lábam, az pedig, hogy hideg, mint a békasegge, nem jelent semmit. Továbbá jó kérdés, hogy az orra esésnek, vajon mi köze a zokni hordáshoz, mondjuk, a küszöbbe nyilván jobban fáj belerúgni pucér lábujjakkal, de az meg legyen az én gondom.

Teltek-múltak a hónapok, s a parttalan, meddő vitákból nem lett kevesebb, azonban egy hideg téli estén, váratlanul bővült a családunk egy kóbor macskával. Mindannyian imádtuk a cirmost és a testvéreimmel soha sem voltunk olyan szorgalmasak, mint abban az első néhány hónapban, amikor bebizonyítottuk anyának, hogy nem volt hiba az engedékenysége, mert nincs nálunk felelősségteljesebb, gondoskodóbb állattartó kerek e világon. Circusnak neveztük el a kandúrt, akinek jobb napjaiban biztosan volt már gazdája, illetve kényelmes otthona, mert ismerte az almot, rögtön megtalálta a tálját, valamint olyan természetes nyegleséggel, s szinte lenéző büszkeséggel gömbölyödött össze a legjobb fotelünkben, ahogy egy hosszú harcból hazatérő király foglalná el helyét a trónteremben.

Circus komoly, középkorú kandúr volt, aki megőrizte játékos kedvét élete derekán is, sőt örömmel mutatta be vadásztudományát, s cikázott fel-alá a második emeleti lakásunk parkettáján egy ronda, nagy legyet hajkurászva. A macska szórakoztató társaságunknak bizonyult, a családunk minden tagja megszerette, azonban azt egyikünk sem gondolta volna, hogy hamarosan anya első számú segítőjévé lép elő a rendre szoktatásunkban. Történt ugyanis, hogy éppen mezitláb léptem ki a fürdőszobából, amikor éles fájdalmat éreztem a bokám környékén. Meglepetésemben felsikoltottam és elrántottam a lábamat, de arra addigra már teljesen rácsimpaszkodott a cica és összevissza karmolta, harapta. alig tudtam lefejteni magamról. Megdöbbentő volt a mi kedves Circusunk átalakulása véres ragadozóvá, de mire igazán megharagudtunk volna rá, már vissza is változott ugyanazzá a bújós kis szőrgombóccá, akit csak imádni lehet. Másnap megismétlődött a fürdőszobából kilépős jelenet. A macska nem csupán engem szúrt ki magának, hanem minden mezítlábas családtagra lecsapott. Harmadnapra már mindhármunk lába sebes volt.

Negyednapra megtörtént a csoda. Minden gyerek zokniban és papucsban hagyta el a fürdőszobát. Nem voltak kérdések, nem kellettek hosszú magyarázatok. Egyszerűen magunktól kiválasztottunk egy tiszta zoknit a szekrényből és fürdés után nem csupán a pizsamát, hanem azt is felvettük. Nem történt igazán semmi, mégis nagyon megváltozott valami. Nem jöttünk rá, hogy mi válthatta ki a macskából ezt az igencsak szélsőséges viselkedést, hogy mi lehetett annyira ingerlő számára a pucér lábunkban, hogy teljes erejével megrohamozta minden alkalommal, azonban ez talán nem is fontos. A fontos az, hogy rendre szoktatott minket, pontosabban hogy megváltoztattuk egy szokásunkat miatta, anélkül, hogy bármit megbeszéltük volna. Egyszerűen csak megtörtént. Így volt ésszerű.

Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs Circusnál erősebb, természetes pedagógiai érzékkel megáldott állat. Aztán felnőtt koromban lett egy kutyám, aki rendre felzabálta az asztalon hagyott ételt, s darabokra rágta az elől felejtett papucsokat. Korábban évekig hallgattam, hogy ha ettem, akkor pakoljak el magam után, meg, hogy a cipőimet ne hagyjam az út közepén, ahol éppen levettem. Mindig mondtam, hogy jó-jó, s elvi aggályaim már nem is voltak a cselekvés ellen, de valahogy az elpakolás, a rendrakás mégis mindig kimaradt. Az eb aztán megváltoztatott. Természetesen, ahogy nőtt, úgy ő is változott, de bizonyos, hogy én előbb tettem hűtőbe a maradékot, minthogy ő épen hagyta volna a papucsokat.

A macska, a kutya, valamint néhány komolyabb párkapcsolati konfliktus után, meggyőződésem volt, hogy így 27 évesen, saját magamhoz képest, elértem a rendszeretet csúcsát, megérkeztem az elpakolás Mekkájába. Aztán, körülbelül egy hete… elkezdődött a tíz hónapos kisfiam mindent szétpakolós korszaka… 🙂

Panel lakás, kontra kertes ház egy 9 hónapos csecsemővel

Egy régóta dédelgetett, nagy álmom vált valóra, amikor a múlt hónap végén beköltözhettem kis családommal az új, (mármint számunkra új, valójában közel százéves) hiper-szuper kertes házunkba. Rákospalota csendes, de a központhoz közeleső utcájában találtuk meg vágyaink tárgyának és pénztárcánk maximális teherbírásának szűk keresztmetszetét. Sokat elmond újdonsült otthonunkról, hogy egymás között csak úgy nevezzük, a Hobbitlak.

A költözés nem kevés megpróbáltatásán túl, a berendezkedés egyre kellemesebb mozgalmassága közepette, ért néhány váratlan élmény, amikre jó eséllyel számíthattam volna, ha józan paraszti ésszel végiggondolom. De hát, kinek van ideje a higgadt, logikus gondolatokra, amikor este tízkor még a popsi törlős dobozt keresi? Az alábbiakban szedtem apró, de színes csokorba friss tapasztalataimat anyukaként, a panellét, illetve a kertes házas életforma különbözőségéről:

  1. Hangok

A panelban sosincs igazán csend. Ez engem személy szerint nem zavar, mert alapesetben nem is igénylem. Mindenesetre tény, hogy egy társasházban mindig felújít valaki. Fúrnak, faragnak orrba-szájba, nagyrészt a házirendnek megfelelően, de fixen Atesz délelőtti alvásának kellős közepén. Az alvásidő pedig szent és sérthetetlen, minősége, illetve mennyisége az egész napunkra rányomja a bélyegét.

Én soha senkinek nem szóltam semmiért, mert értelmetlennek tartottam. A tulajdonosok nyilván nem hobbiból barkácsolnak a lakásukban, arról nem is beszélve, hogy egy felújítás legtöbb munkafolyamatát egyszerűen képtelenség halkan végezni. Szóval nem adtam hangot a panaszaimnak, de ahányszor felhangzott a kalapács semmivel össze nem téveszthető hangja, s a következő pillanatban meghallottam Atesz keserves sírását a gyerekszobából, az égre emeltem a tekintetem és csak úgy folytak ki a számon a legcifrább káromkodások.

Amikor hazajöttünk a kórházból, akkor számos helyről meghallgattam, hogy a panelcsecsemőnél nincs jobb, mert az kezdettől fogva zajban él, így később sem zavarja majd semmi az álmát. Akkor vidáman bólintottam, most azonban vitatkoznék. Atesz kezdetben valóban békésen szundikált a legnagyobb kopácsolások közepette is, de ahogy nőtt, úgy aludt egyre éberebben, s a költözésünk előtt már nem csupán az ütve fúró verte fel az álmából, hanem a liftajtó csapódására, a kutyaugatásra, valamint a szomszéd ház gyermekeinek lármázására is megébredt.

Egy szó, mint száz, hangok tekintetében a kertes ház mérföldekkel veri a panelt. Most is épp csend van. Kellemes, simogató csend. Csak az órát hallom, ahogy körbe-körbe jár, meg a kutyát, ahogy békésen elterülve szuszog az előszobában. Atesz pedig alszik, nyugodtan, kiegyensúlyozottan, olyan sokáig, ameddig csak jól esik neki, s újra jól működik a napirendje, ami túlzás nélkül, felbecsülhetetlen.

  1. Hideg-meleg

Itt a kertes házban kazán van, a konyhában pedig külön vízmelegítő. Minden működik, minden szinte új, csak teljesen más, mint eddig. Mosogatáskor elképesztő mennyiségű vizet elfolyatok mire sikerül beállítanom a megfelelő hőmérsékletet, s ha sikerül is, nem tart sokáig. Vagy megégetem a kezem a gőzölgő, forró vízzel, vagy a jéghideg, érzésben fagyponthoz közeli víztől fájdulnak meg az ujjaim. A kád, sőt az egész fürdőszoba nagyobb, mint amit a panelban megszoktunk, csak éppen fél óra, míg megtelik a kád meleg vízzel, mert alig van nyomás, s amíg a meleg víz folyik, addig nem megy a fűtés. A fűtés egyébként is nagyon cseles, mert elméletileg minden szobában állítható, szabályozható, nekünk eddig mégsem sikerült megtalálni a megfelelő beállítást. Jelenleg a hálószobában megsülünk, a nappaliban pedig hűvös van. Zoknit és papucsot kell hordani, mert a padló mindenhol hideg. Sürgősen szőnyegeket kell vennünk.

Bezzeg a panelben ilyesmivel sosem volt gond. Ott fűtöttek minket alulról, oldalról és felülről is. Minden szobában kellemesen egyenletes volt a hőmérséklet. Nem kellett folyton fel –levetkőzni, hogy jól érezzem magam.  Itt nem csak én, hanem Atesz is öltözik állandóan. Hol teljesen leizzad, hol meg jégcsapnak tűnnek a kezecskéi. Költözés előtt sokan mondták, hogy más lesz ám a kertes ház, nem ugyanaz a hőérzet, meg kell szokni. Bevallom, hogy nem hittem nekik, mert ugyanolyan sületlenségnek éreztem, mint amikor a kerti munkák végeláthatatlan soráról hallgattunk hegyi beszédet, s hiába mondtuk, hogy egy zsebkendőnyi területünk lesz műfűvel. Ahogy nem lehet minden jó tanács hasznos, úgy nem lehet minden intelem alaptan. Ezt a megalapozottságot pedig, most igen erőteljes módon, a saját bőrünkön érezzük.

  1. Beláthatóság

Mindig is szerettem lengén öltözni otthon. Aludni pedig, kizárólag bugyiban jó. Nem mutogatom magam fölöslegesen, de a szégyenlősség kifejezetten távol áll tőlem. Mióta Atesz megszületett, érthető módon, sokkal többet vagyok fedetlen keblekkel, mint melltartóban, pólóban. Ez eddig még senkit sem zavart. Gyakorta előfordult, hogy szoptatás után, felül semmi üzemmódban szaladtam ki a konyhába, de figyelembe véve, hogy egy társasház hatodik emeletén laktunk, úgy éreztem, nem kell tartanom a kiváncsi tekintetektől. Sőt, meg is fogalmaztam magamban, hogyha valaki esetleg annyira elszánt kukkoló lenne, hogy a lakásából távcsővel figyeli a konyhánk ablakát, akkor az meg is érdemli, hogy a görbe hátamat és a striáimat szemlélje.

Természetesen hamar feltűnt, hogy az egyszintes kertes ház bizony az utcára néző ablakokkal rendelkezik, s ahogy én kristálytisztán látom a konyhából az autónk rendszámát, úgy a járdáról nézve, egy kissé szemcsés, de még éppen nézhetö minőségű film jelenetei bontakoznak ki az ablakunkon át. Most tudatosan figyelek rá, hogy rendesen fel legyek öltözve. Magamat is megleptem azzal, hogy a nagyon lenge, szuper kényelmes üzemmódból, milyen gyorsan tudtam átváltani, a csak a kabát, meg a cipő hiányzik rólam, hogy elinduljak bárhova stilusra. A tudatos énem azonban, nem működik mindig tökéletesen. Például amikor hajnali háromkor Atesz felsir, én pedig rohanok ki a konyhába tejet melegiteni (hiszen, ahogy arról egy korábbi posztomban beszámoltam, már nem fogadja el a cicit, hanem csak cumisüvegből issza meg az anyatejet), olykor azon kapom magam, hogy basszus bugyiban állok a kivilágitott ablak előtt. Szerencsére még senkivel sem akadt össze a tekintetem ilyen késői órán, de ami késik, nem múlik. Nem szeretném, ha rövidesen én lennék a fiatal anyuka a környéken, akit már mindenki látott ruhátlanul. Szóval erre jobban oda kell figyelnem és vagy félálomban magamra kapni egy hosszú pólót, vagy hálóingben aludni. Mindenesetre ez plusz egy jó pont a panelnak, amivel korábban nem számoltam.

  1. Költségek

Vannak olyan családok, ahol szuper gyorsan megcsinálnak mindent, s ha adódik valami műszaki, vagy berendezéssel kapcsolatos hiba, azt azonnal  orvosolják. Na, mi nem ilyenek vagyunk. Nálunk napokon át folyik vékony sugárban egy vödörbe a víz, mire megjavitják a csapot. Nálunk előbb szokjuk meg a félhomályt, minthogy kicseréljük az izzót. Nem büszkeség, de tény, hogy nem vagyunk egy gyors reagálású egység, s ha felűjitandó házat vettünk volna, akkor valószinüleg előbb omlik ránk, minthogy vésőt ragadjunk. Vagyis nem véletlen, hogy kizárólag a jó állapotú házak között nézelődtünk, azonban még igy is, hogy gondos gazdától vásároltunk, akadt egy két dolog, ami már néhány nap alatt szemet szúrt. Van itt javitanivaló dögivel, akadna munka rendesen, csak sorra kell vennünk. Gond van az eresszel, a mosogatógép csövét, a nappali ajtaját, az ablakok nyitóját, mind-mind ki kell cserélni.

A költözés előtt naponta jegyeztük meg egymásnak a férjemmel, hogy mennyivel alacsonyabb lesz majd a rezsi, hogy milyen könnyű lesz a húszezer forintos közösköltség nélkül gazdálkodni. Végülis nem tévedtünk, hiszen közösköltség az valóban nincsen, csak van minden más költség, végeláthatatlan hosszú, apró és kevésbé apró kiadások listája. Olyan friss még minden, hogy e tekintetben nem mondhatok mást, minthogy a panel sem olcsó és a kertes ház is drága…

  1. Saját kert, vagy közös park

A kertes ház legnagyobb előnye vitathatatlanul maga a kert. Függetlenül attól, hogy a miénk egy valóban apró terület, minden négyzetcentiméterét kiélvezzük. Jó kiülni és élvezni a napsütést. Jó kivinni Atesz járókáját és látni, ahogy felfedezi a természetet. Jó eldobni a botot a kutyának. Nyáron pedig még jobb lesz, sütögetéssel, felfújható medencével, meg hintaággyal. Nagyon klassz, a saját kocsibeálló, nem probléma többé a parkolás.

A saját kertben nem csak az a jó, ami van, hanem az is öröm, ami nincs, de a panel alatti közös parkban sajnos volt. Itt nincsenek iszákos, rosszarcú hajléktalanok. Nincs szemét. Nincs kosz. Nincs minden négyzetcentiméteren kutyagumi. Nincsenek megrongált ülőalkalmatosságok, kutyára és gyerekre egyaránt veszélyes üvegszilánkok, rozsdás szögék, s csak a jó ég tudja, hogy még mi az, amitől megóv minket az önálló zöld terület, meg a kerités.

+1 Szomszédok, avagy a mások élete

Az első pontban már irtam a hangokról, de most vissza kell térnem hozzájuk, mert ott csak zaj szempontjából vizsgálódtam, pedig van ennek a témának egy másik figyelemreméltó oldala is. Konkrétan arra gondolok, hogy a panel egy rémségesen indiszkrét közeg. Egy huszonnégy órás, soha véget nem érő, kötelező valóságshow, aminek minden ott lakó a nézője és a szereplője egyszerre. Tulajdonképpen egy lakóközösség, olyan emberek halmaza, akik egy csomó kellemetlen, intim és fölösleges információval rendelkeznek egymásról, miközben jó eséllyel a köszönést leszámitva, alig váltanak szót, vagyis teljesen idegenek. Mindenki tudja, hogy ki az, akinek abba kellene már hagynia a dohányzást, mert a reggeli köhögő rohamai alapján, nem valószinű, hogy jövőre még érdemes karácsonyfát vennie. Mindenki tudja, hogy ki az, akinek hosszű évek magánya után, végre összejött egy csaj. Mindenki tudja, hogy ki telefonál orditva a vécén ülve, s ki esik haza hajnalban talaj részegen.

Szó, ami szó, a panelban túlságosan benne voltunk egymás életében. A kertes házban én igazi áldásként élem meg, hogy nem tudok többet a szomszédaimról, minthogy udvariasan köszönő, kedves emberek. Az is nagyon jól esik, hogy többé az én fahangon előadott gyerekdalaimat sem hallgatja más, mint akinek énekelem.

Összességében úgy gondolom, hogy minden lakhatási lehetőségnek megvan a maga előnye és a hátránya is, azonban az igazán fontos nem az, hogy hol és milyen otthonban élünk, hanem az, hogyan érezzük magunkat benne. Saját magam és a családom számára ez a kertes ház az ideális otthon, mert mindannyiunkat boldoggá tesz, hogy itt élhetünk. Sokat küzdöttünk érte, hogy elérjük a célunkat és most sikerült, hiszen itt lakunk benne. Még nem tudjuk elhinni teljesen. Olyan, mintha nyaralnánk, s várjuk, hogy szóljanak, vége van, haza lehet menni. Szokjuk, ismerkedünk vele, néha meglepődünk, de akkor is fantasztikus érzés ide megérkezni!

Mászkálós Karácsony egy 8 és fél hónapos csecsemővel

Az ünnepek nálunk mindig mozgalmasak, mert nagy a család és szerteágazó. Mindennap máshova megyünk. Így volt ez idén is, sőt még ígyebb, mert most négy naposra bővült az ünnep. December 23.-án voltunk a szüleimnél és szűknek mondható családi körben karácsonyoztunk a testvéreimmel. Szenteste a férjem családjánál ünnepeltünk. Másnap a nagymamámnál és a keresztanyámnál volt családi ebéd. 26.-án pedig, a nagynénémnél faltuk a bejglit, meg bontogattuk az ajándékokat. Visszaolvasva is, igencsak sűrű programnak hangzik, de ez még nem minden. 25. –én késő este, a férjemmel egymást váltva vettünk részt az évtizedes múltra visszatekintő Garázs Karácsonyon, ami a baráti társaságunk ünnepi bulija. Másnap este (miután délután hazaértünk a nagynénis családozásból), érkeztek meg hozzánk az utolsó karácsonyi vendégek.

Mindenhol szép volt a karácsonyfa, finomak voltak az ételek, nagy szeretettel vártak minket és igazán klassz ajándékokat kaptunk, szóval nincs okom panaszra. Ettől függetlenül, azt hiszem nem meglepő, hogy az ünnep végére, borzasztóan elfáradtunk és feltöltődés helyett, sokkal inkább teljesen kifacsartnak éreztük magunkat. A férjem 27.-én már dolgozott, én pedig, itthon voltam a kisfiunkkal, akinek a nagy jövés-menés közepette teljesen összekuszálódott a napirendje. Hisztisen ébredt, aztán meg a délelőtti alvással akadtak gondjai.

Meggyőződésem, hogy minden rokonunk és barátunk igyekezett kitenni magáért és a legjobb formáját hozni karácsonyra. A különböző összejöveteleken közös vonás volt az igyekezet, s a jó szándék. Természetesen idén is megmutatkozott, hogy milyen sokfélék vagyunk. Ahány családi kör, annyiféle ünneplés. Mindenhol volt néhány kellemesen szívet melengető pillanat, de nem áll szándékomban az egészet rózsaszínűnek beállítani, mert akadt bőven bosszúság, meg kellemetlenség is. Álljon hát itt hű emlékül minden napról valami jó és valami kevéssé vidám momentum:

1. December 23. – Anyáék karácsonya

a) Örülök, hogy a korábbi feszültségek, valamint durva nézeteltérések dacára, az öcsém is eljött, hogy velünk ünnepeljen. Kedves volt, közlékeny, szinte érdeklődő. Látszott, hogy készült, nagyon egyedi ruhácskát ajándékozott a kisfiamnak. Attól még messze vagyunk, hogy azt írhassam, sínen van az élete, de úgy láttam, sokat komolyodott, érettebb lett, jobb döntéseket hoz. Talán tényleg igazuk lesz azoknak, akik azt mondják, nincs ok az aggodalomra, csak türelemmel ki kell várni, hogy benőjön a feje lágya. Most találkozott először Atesszal. Megfogni ugyan nem merte, de sokszor elkaptam a pillantását, ahogy őt nézi. Sőt olyan is volt, hogy Atesz a szakálla felé nyúlt, ő pedig rávigyorgott. Tulajdonképpen az egésznek nincs igazi jelentősége, mert ettől, az egy alkalomtól még nem fog megváltozni minden, sőt leginkább semmi. Például, biztosan nem lesz sűrűbb, vagy zökkenőmentesebb a kapcsolattartás. Ettől függetlenül, nekem valahogy mégis nagyon jól esett ez a találkozás.

b) Ritkán fordul elő, hogy az ünnepi asztalnál már kiesik a szemem, mire étel kerül a tányéromra, de idén itt így volt. Tudom, hogy nem könnyű anyának, majdnem egyedül megcsinálni azt a rengeteg előkészületet, meg a szűk családomra általánosságban is jellemző a közepes fokú szervezetlenség, illetve a csúszás, késés. Mindenesetre abban bíztam, hogy ha hamarabb megyünk, előrébb hozzuk a fadíszítést, evést meg ajándékozást, akkor az egész olajozottabban fog menni, s a babára való tekintettel, minden résztvevő jobban tartja majd magát a korábban megbeszélt időpontokhoz, tehát a csúszás is kevesebb lesz. Hát, nem lett kevesebb. Az ebédünk közelebb volt időpontját tekintve a vacsoraidőhöz, mint a délhez. Majd az ajándékozás is hosszadalmas előkészületeket igényelt. Végül pedig, akkor indultunk haza, amikorra én már otthon szerettem volni végezni a babafürdetéssel. Aznap borult fel először Atesz napirendje, mert egy bő órával később került ágyba, mint ahogy szokott, na és persze extrém fáradt is volt az egész napos ingerdömpingtől, amiben része volt.

2. December 24. – Otthoni fadíszítés + ünneplés a férjem családjával

a) Idén először és nem biztos, hogy utoljára műfenyőnk van. Ajándékba kaptuk a barátainktól, akik éppen egy újat, nagyobbat, sűrűbbet szereztek be maguknak, így a megkímélt, jó állapotú, de több éves darab feleslegessé vált náluk. Eleinte voltak ellenérzéseim, mert imádom az igazi ezüstfenyő markáns illatát, meg a sűrű, keszekusza, természetes ágait, s valljuk be, ami mű, az sosem lehet egészen olyan, mint az igazi. Szóval kezdetben kicsit bántam a dolgot, aztán olyan sok előnyét tapasztaltam meg, hogy teljesen beleszerettem a kamufába. Szuper jó volt a férjemmel közösen díszíteni és bárhova, bármilyen gömböt, figurát, színes szalagot feltenni, mert minden részét elértük, felértük, sehol sem szúrt. Nem kellett kikötni, stabilan áll az asztalon. Nem dől se jobbra, se balra. Nem hullajtja a leveleit, így a közelében elhelyezett etetőszékkel és babakocsival is jó kapcsolatot ápol. Szépen áll, díszes, világít. Teszi a dolgát és nincs vele gond. Hát, kell ennél több?

b) A férjem családja, az anyósom nővérénél szokott összegyűlni egy gyönyörűen gondozott kertes házban, ahova idén igencsak felkészülve érkeztünk. Az apósom még az utazóágyat is elhozta Atesznak, hogy nyugodt lehessen a délutáni alvása. Az ágyat egy hálószobában helyezték el a földszinten, ami klassz, mert könnyen meghalljuk, ha bármi van, mégis csendben, a társasjáték zajától megfelelő távolságra alhat a pici. Pontosabban alhatott volna, ha az idegen hely és az inger gazdag szoba nem akadályozza meg ebben. A hálószobában volt egy nagy tükrös szekrény, hatalmas ablakok, világító óra, és még sok apróság, ami teljesen le tud kötni egy 8 és fél hónapos babát. Sok mindennel próbálkoztam, s szenvedéseimet látva a családtagok is besegítettek jócskán. Ennek eredményeként, a délután 4 órai alvásból, lett este 6 órai. Majd az éjszakai 8 órai takarodó, fél tíz utánra csúszott. Sok volt a sírás, a hiszti. Persze teljesen jogosan. Másnap reggelre, legszívesebben már én is csak sírtam volna.

3. December 25. – Nagymama karácsonya

a) Imádom a nagymamámat. Mindig öröm, ha vele tölthetek egy kis időt. Már 91 éves elmúlt, mégis kiváló mentális és irigylésre méltó fizikai állapotban van. Mármint a korához képest persze. Félreértés ne essék, egy marék gyógyszerrel kezdi, s egy marék gyógyszerrel zárja a napot, valamint a vérnyomását is nagyon gyakran kell mérni. Úgyhogy, mint mindenkin, rajta is nyomott hagyott az idő vasfoga, de a szemében tükröződő életenergiája, és a családja iránti szeretete töretlen. Már akkor kötődött Ateszhez, amikor a pocakomban volt, majd amint karjába vette, szerelem volt első látásra. Atesz egy alapból mindenkivel nyitott és vidám csecsemő, a dédnagymamáját mégis kiemelt figyelemmel, valamint különösen sok mosollyal ajándékozza meg. A kezdetektől van valami plusz az ő kapcsolatukban. A keresztanyám szintén rajong a babáért. Amikor ott vagyunk vendégségben, érzem, hogy feltöltődnek a szeretet raktáraim, s ha kipihentebben nem is, mindenképpen vidámabban érkezem haza, mint ahogy elindultam. Most sem volt ez másképp. Atesz tengernyi figyelmet kapott, igazi sztárként tündökölt a családi élet fényes porondján.

b) A nagymamám Csillaghegyen lakik egy több házrészből álló, gyönyörű kertes házban. Ő az első, utcára néző házrészben él. A hátsó kertre néző második lakásban egy albérlő tengeti mindennapjait. A harmadik házrészben pedig, a keresztanyám lakik a férjével. A nagymamám és az anyukám vitában áll a keresztanyám férjével. Ha a köszönésen kívül nem sokat beszélnek, mindenkinek az a legjobb. Erre tekintettel, a családi ebéd a nagymamám otthonában kerül tálalásra, azonban a korából adódóan, karácsonyi sütés/főzés gondja, már teljes egészében a keresztanyámra marad. Tehát neki, lényegében egy félkonyhányi cuccot előre kell cipelnie a nagyihoz, azért, hogy enni tudjunk. Ráadásul a nagymamának nincs mikrosütője, mert ő a gázon szereti megmelegíteni magának az ételt. Ez azt jelenti, hogyha nem sikerül tökéletes hőmérsékletű állapotban tálalni az ebédet (márpedig ritkán sikerül), akkor az ember eldöntheti, hogy inkább hidegen enné a töltött káposztát, vagy baromi körülményes módon, rohangálna (pontosabban rohangáltatna) még egy kört két házrész között. Ez a kellemetlen körülményesség pedig, korántsem ér véget az ételmelegítéssel. Folyton adódik valami hasonló. Elfogy a tejföl, a kenyér, az üdítő. Mi meg úgy vagyunk vele, hogy szegény keresztanyám rengeteget készült, reggel óta meg nem áll, üljön már le egy kicsit közénk, jó lesz minden úgy, ahogy van. Meg is eszünk mindent, az étvágyunkkal nincs probléma, továbbá a háziasszony főztje isteni finom. Csakhogy, az étel valójában mégis inkább melegen jobb, nem árt, ha van elég tejföl, s az se baj, ha a kenyérből egynél több szeletet lehet venni, anélkül, hogy rohangálni kelljen a következő adagért…

4. December 26. – Nagynéném karácsonya

a) Mindig is szerettem a nagynénémnél vendégeskedni, mert az egész lényéből árad valami kellemes hazaértél érzés, hogy az otthona egy olyan hely, ahol bátran kiengedheted a pocakodat. A lányaival és az unokájával ritkán találkozunk, de nagyon kedvelem őket, s jó érzés a társaságukban lenni. Van, hogy együtt társasozunk, van, hogy valami közéleti témát vesézünk ki, vagy családi sztorikat elevenítünk fel. Mindenesetre tapintani lehet azt a nyitott, befogadó és elfogadó légkört, amiben egyszerűen csak jó létezni. Ebben az évben egyértelműen a babáé volt a főszerep. Annak ellenére, hogy karácsony utolsó napjáról beszélünk, s a napirendet, mint olyat, már elfújta a szél, Atesz aznap volt a legvidámabb. Boldogan kúszott-mászott a nappali szőnyegén, meg az asztal alatt, s mindenkivel volt néhány örömteli perce. Az külön jól esett, hogy elhalmozták a kisfiamat rengeteg ajándékkal, de egyik se felesleges kacat, hanem mindegyik fejlesztős, gondolkodós, kitapasztalós játék, amit valóban használni fog. Kiemelten szoros kapcsolatot ápolok az evéssel, illetve az ételekkel, így hatalmas plusz pont számomra, hogy itt az ebéd mindig frissen készül, finom és időben tálalják.

b) A nagynéném tőlünk igencsak messze lakik Budán, fent a hegyen. Korábban csak egyszer voltunk ott autóval, így most volt némi izgalommal vegyes feszültség, amikor a férjem telefonján behalt a GPS. Persze minden jó, ha a vége jó, és minimális késéssel, simán odaértünk. Azonban, amikor a hazafelé vezető úton megismétlődött a navigációs probléma, akkor minden tartalék higgadtságunk elszállt, s a mindenért a másik a hibás jeligére, egy rendkívül fantáziátlan, de annál trágárabb szájkaratéval adtuk ki magunkból mindazt, ami az ünnepek alatt felgyülemlett bennünk. Végül pedig, ahogy bekanyarodtunk a kis utcánkba kiderült, hogy Budán maradt a kistáskám, a pénztárcámmal, valamint a forgalmimmal. Még jó, hogy nem állított meg a rendőr…

Az ünnepek legvégén, este 11 órakor, amikor már az utolsó vendégeink is elmentek teljesen elcsigázottan néztünk egymásra a férjemmel. Mindketten úgy festettünk, mint akiket megrágtak, aztán kiköptek. Neki néhány óra múlva kezdődött a munka, nekem pedig a romeltakarítás Atesszal. Megbeszéltük, hogy jövőre másképp csináljuk, több pihenés, kevesebb mászkálás. Tervnek jó, a gyakorlati megvalósíthatóságára pedig, visszatérünk 12 hónap múlva…

Jön az első fogacska, avagy versben mondom el, hogy rossz

Telik, múlik, megy az idő
cseperedik a csecsemő.
Jobbra-balra forgolódik,
a fogcsíra mozgolódik.

Éles visítás harsan,
egy fog nem nőhet halkan.
Hiába a kencék, krémek.
Mit sem érnek drága gélek!

Folyton mindent meg kell rágni,
jó volna a falra mászni,
vagy valahova elfutni,
bajoktól messzire jutni.

Az ebéd most nem csúszik,
de a játékért kúszik.
Az álommanó nem jön,
az éjszaka elköszön.

Reggel haját tépi anya,
mert rögtön zokog a baba.
Kezdődik egy újabb nap,
valaki idegbajt kap.

Egyszer majd elmúlik ez,
a jó, a rossz egyre megy.
Semmi sem tart örökké már.
Valahol egy szebb jövő vár.

Vajon mit ér a sok közhely?
E vigasztalás kész röhej!
Sokkal nagyobb segítség
Egy tábla csoki kedvesség 🙂