Eredetileg a szülés várható időpontjával kapcsolatban szerettem volna írni. 
Azt terveztem, hogy a születés csodájának váratlanságát fejtegetem majd, de egy hasonlóan váratlan, azonban cseppet sem csodálatos esemény közbeszólt.
Fiatal anyukaként, egy fiatalos férjjel és egy hét hónapos kisbabával, valamint egy költözés küszöbén állva, kevés téma foglalkoztat ritkábban, mint a halál gondolata. Valahogy körülöttem minden az életről szól. A családomra általánosságban is, de a nőkre különösen jellemző a hosszú élet. A nagymamám például, már elmúlt 91 éves, mégis kiváló mentális és fizikai állapotban van. Persze, ahogy egyre idősebb leszek, mind gyakrabban fordul elő, hogy az ismeretségi körömben haláleset történik, de az valahogy teljesen más. Más, mert az mindig a valakinek a valakijével történik. Szóval, olyan távoli, megfoghatatlan dolog. Tulajdonképpen csak egy szomorú hír, amin sajnálkozik az ember, de nem érinti meg igazán. Egy szó, mint száz, én most egy olyan életszakaszban vagyok, amelyben könnyű elfelejteni, hogy minden, ami valaha elkezdődött, az egyszer véget is ér. Hát, most kaptam egy erős emlékeztetőt…
Eljött az éves rákszűrés ideje, ami a szülés utáni 7. hónapban már abszolút aktuális, így gyanútlanul telefonáltam a magánklinika recepciójára, hogy időpontot kérjek a vizsgálatra, amikor arról tájékoztattak, hogy ez a rendelés megszűnt, mert a nőgyógyászom, Dr. Sávai György a nyáron elhunyt. A recepciós hölgy szavai hidegzuhanyként értek és azt vettem észre, hogy remegni kezdett a telefont tartó kezem. Annyira leforrázott a hír, hogy alig tudtam megszólalni, fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt az egész. Hiszen májusban, a szülés utáni kontroll vizsgálaton még találkoztunk és ugyanolyan volt, mint máskor. Tény, hogy idős orvos volt már, de a fittségét, az energikusságát megőrizte. Abszolút nem úgy festett, mint aki hamarosan meghal. Ez mondjuk nyilván butaság, mert a közelgő halál általában nincs az ember arcára írva. Ettől függetlenül, nehéz volt felfogni, illetve elfogadni, hogy ez tényleg igaz és már nincs többé. A halálhíre teljesen letaglózott, valamint képtelen voltam napirendre térni a váratlansága felett.
Letettem a telefont, aztán csak ültem az üres naptáram fölött, kezemben a tollal, amivel már nem írhattam be sehova, hogy Sávai rákszűrés. Alig fél perc telhetett el, amikor a naptár vonalai egy kicsit elmosódtak, mert már a könnyeim fátylán át néztem, sőt inkább csak bambultam, mert ami figyelemre méltó, az befelé volt látható. 10 év emlékei peregtek le a szemem előtt.
Az első találkozásunk nagyon meghatározó és katartikus élmény volt, bár nekem nincs róla emlékem. Nála születtem. Ő segített anyámnak, a világra hozni engem. Az anyaméh után, az ő keze volt az első, ahova megérkeztem. Aztán elszaladt 16 év és a következő kép, hogy anyám kíséretében ülök a magánrendelésén, hogy megkaphassam a HPV elleni védőoltást. Emlékszem, hogy milyen erőteljes volt a kézfogása és váratlanul ért, mennyire felnőttként kezel. Végig Orsolyának hívott, amitől kicsit kirázott a hideg, mert csak az anyám nevezett így, ha valami rosszat csináltam, de közben tetszett is, mert annyira komolyan hangzott. Nem sokkal később ismét megjelentem nála, a nagykorúságom küszöbén, hogy írjon fel fogamzásgátlót. Majd éveken át jártam hozzá háromhavonta újabb, meg újabb receptekért. Évente mentem rákszűrésre is. Kivéve, amikor nem, s egyszer két év kimaradt. Maga a vizsgálat kifejezetten kellemetlen volt, én pedig azt gondoltam, hogy fiatalon, HPV elleni védőoltással biztosan nem lehet semmi bajom. Hát, lehetett… Nagyon megijedtem, amikor rossz lett a leletem, de az igazán ijesztő dolog, csak ezután jött. Egy nap csörgött a telefonom a megismételt vizsgálat után, s ahogy megláttam a kijelzőn a nevét, már tudtam, hogy nagy a baj. Műteni kellett. Hidegkéses konizáció. Rémesen hangzott, de nem is volt annyira rémes, de csak miatta nem volt az. A leleteim alapján nagyon gyorsan beutalt a kórházba, majd a befekvésem másnapján már túl is estem a műtéten, 72 órával később pedig, hazaindulhattam. Az altatásból felébredve, még kótyagos voltam, amikor bejött és rögtön megnyugtatott, hogy jól sikerült az operáció. Végig rajtam tartotta a szemét, s néhány hét múlva a szövettan eredményét elemezve, mindkettőnknek őszinte volt a mosolya, mert a sorok között ott volt a lényeg, hogy a kimetszés az épben történt, vagyis minden rendben. Ezek után, jobban ügyeltem a rákszűrések időpontjára, bár volt is egy kis gyomorgörcsöm minden egyes alkalommal, hogy most majd mi lesz az eredmény. Az aggodalmam fölösleges volt, mert többé nem volt rossz leletem. Közel két évvel később pedig, ama bizonyos pozitív teszt után, hozzá vezetett az első utam. Ő gondozta a terhességemet, így nem volt kérdés, hogy szülni is nála szeretnék. Hogy milyen volt a szülésem arról egy későbbi bejegyzésben hosszabban fogok majd írni, úgyhogy most csak annyit mondok, örülök, hogy őt választottam orvosomnak, nagyon elégedett vagyok a munkájával, úgy érzem a legjobb kezekbe került a kisfiam. A szülést követően, a kórházban töltött idő alatt, kiemelt figyelmét élveztem, majd a kontroll vizsgálaton is rendkívül körültekintő volt.
Végig egyfajta derűs távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat. Sosem volt zavaróan közvetlen, vagy bizalmaskodó, ami egy nőgyógyásznál szerintem kiemelten fontos. Nem hiszem, hogy az egyszerű paciensei közé tartoztam volna, mert bármilyen apró probléma merült fel, arról nekem mindig számtalan kérdésem volt, de ő megingathatatlan nyugalommal megválaszolta valamennyit. A legmardosóbb félelmeim, a legkínzóbb fájdalmaim és a legnagyobb örömöm pillanataiban volt mellettem. Soha nem ijesztgetett fölöslegesen, de mindig ott volt és lépett, amikor kellett. Az élesebb helyzeteket is megoldotta, miközben higgadt maradt, s nem veszítette el a humorérzékét sem.
Az orvos-beteg kapcsolatunk évei alatt, időnként tett néhány megjegyzést az indokolatlan gyorsasággal gyarapodó súlyomra, az egészségtelen étkezési szokásaimra, valamint megmosolyogta egy-két igazán gyermeteg kérdésemet. Kezdetben felvontam a szemöldököm a kommentárjaira, aztán megszerettem a fanyar humorát. Egy kolléganőm mondta, hogy a humor egy túlélő tulajdonság és azt hiszem, hogy ebben nagyon igaza volt. Tényleg több olyan pillanatra is emlékszem, amikor épp elragadott volna a kétségbeesés, meg az önsajnálat, s a doktor úr egy kéretlen hozzászólása rántott ki belőle. A műtéttől kezdve, a terhesgondozáson át, egészen a szülésig, egy olyan támogató, megtartó, segítő háttérre leltem a személyében, ami mindig megnyugtatott, hogy ha épp van is valami baj, akkor a legjobb kezekben vagyok és foglalkoznak velem.
Korábban úgy gondoltam, hogy az állami egészségügy bizonyos területei ugyan siralmas állapotban vannak, azonban ez engem nem érint érdemben, mert azon kevés szerencsések egyike vagyok, akik a családjuk támogatásának köszönhetően, megengedhetik maguknak, hogy a legfontosabb ügyekben fizetős szolgáltatást vegyenek igénybe, magánrendelésre járjanak. Meggyőződésem volt, hogy az orvos is csak egy szolgáltatást nyújtó személy, akinek a szakértelme, továbbá az odafigyelése megfizethető.
Most úgy érzem, hogy van valami, amivel nem számoltam, s az nem más, mint az emberi tényező. A doktor úr személyében, elveszítettem egy erős szövetségest, aki a távolból kísért, de amikor kellett, mindig mellém lépett az élet országútján. Ez a veszteség, pénzzel nem pótolható. Távozásával egy olyan űrt hagyott, amit sehogy sem tudok kitölteni tízezresekkel. Választhatok magamnak egy másik orvost, aki szuper iskolákba járt, sok éves szakmai tapasztalata és rendkívül modern, felszerelt magánrendelője van, de nem lesz olyan többé egy se, akiről elmondható, hogy világra segített engem és a gyermekemet is. Ezt sosem felejtem el neki.
