Mondják, hogy az idő relatív és kortól, nemtől, élethelyzettől függően, mindenkinek másképpen telik. Azt hiszem, ez különösen igaz a várandósság időszakára.
Emlékeim szerint, az első 12 hét alatt, mintha ólomlábakon járt volna az idő. A napok csak vánszorogtak egymás után. A terhességi tünetek aggasztó gyorsasággal váltakoztak. Hol terhesebbnek éreztem magam egy vajúdó nőnél is, hol meg csak nézegettem a pacákat az ultrahang képeken és nem tudtam elhinni, hogy valóban az én testemben fejlődik az a kicsi élet.
Nagyon vágytam rá, hogy valahogyan megérezhessem a babát, hogy kapcsolatba léphessek vele. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a magzatmozgásokra még sokáig várnom kell, a babával való kapcsolatot, pedig nem kell megteremteni, mert az lényegében, már a fogantatás óta folyamatosan fennáll. Mégis nagyon zavart, hogy egyszerűen nem érzem őt. Kevés volt, hogy az agyammal tudom, ott van. Szerettem volna, valamilyen módon megélni a jelenlétét.
Számoltam a genetikai vizsgálatig hátralévő napokat. Lenyűgözött a lehetőség, hogy nem csak egy rövid orvosi vizsgálat erejéig, hanem negyed órán – sőt akár húsz percen át – egy nagy tévén nézhetem a férjemmel, a születendő gyermekünk minden apró mozzanatát. Azonban a genetikai vizsgálat időpontja a terhességem 13. hetére esett, én pedig már a 9. héten rémesen türelmetlen voltam.
Egy alkalommal az erkélyen beszélgettem a férjemmel, amikor megpillantottunk egy hullócsillagot. Ilyenkor kívánni valamit, épp olyan gyerekség, mint a szülinapi gyertyát elfújva, valami pozitív bekövetkezésében reménykedni, vagy egy szilveszteri csóknál az eljövendő sikeresebb évben bízni. Szeretem azt hinni, hogy olyan felnőtt vagyok, aki két lábbal áll a földön, s különben is, kinőttem már az efféle csacskaságokból. Mégis azon kaptam magam, hogy gyorsan behunyom a szemem és azt kívánom, bárcsak találkozhatnék valahogy a kisbabámmal.
Aznap éjjel csodálatos álmot láttam. Olyan volt az egész, mintha a víz alatt lennék és valahogy minden áttetszőnek tűnt, de belülről számtalan színben pompázott. A vízi növényektől karnyújtásnyira, de a mélységtől mégis távol lebegtem a vízfelszíne alatt, amikor a hasamra néztem és megpillantottam a magzatomat. A hasam buborékszerűen áttetsző volt, a kisbabám pedig, határozott körvonalai mögött, tömör színes buborékokból állt, de így is jól kivehetőek voltak a különböző testrészei, különösen az arca. Békésen lebegett a hasamban, majd a hasfalamhoz érintette a kezét, olyan módon, ahogy az ember egy ablaküveghez nyomja a tenyerét. Én a kezéhez igazítottam a tenyeremet, s beszélni kezdtem hozzá. Azt mondtam neki: Hát, szia, szia drágám! Annyira örülök, hogy itt vagy! Bár az arckifejezése nem volt kivehető, mégis azt éreztem, hogy vidáman lebeg. A hasamat kellemes melegség járta át ott, ahol a kezünk majdnem összeért. Egy pillanatra átéltem a boldogság, a harmónia, a-minden-a-legnagyobb-rendben-van-úgy-ahogy-van tökéletesen letisztult, végtelenül egyszerű, de igazán felemelő érzését.
Aztán felébredtem. Ahogy felültem az ágyban, valami elmondhatatlan béke járt át, de átéltem a csalódottságot is, hogy máris elillant az a csodás pillanat. Már hajnalodott, de a nap még nem bukkant elő a panelházak mögül. Tulajdonképpen átaludtam az egész éjszakát. Az álmom annyira, tartalmas volt, hogy mindent kitöltött, összességében mégsem lehetett több mint öt perc. Hihetetlen, hogy a legfontosabb dolgok ennyire gyorsan és megfoghatatlanul robognak át az emberen.
Mindenesetre be kell vallanom, hogy a legerősebb érzés, ami az ébredés után azonnal rám tört, egyáltalán nem volt ennyire elvont, meg magasztos. A vizelési inger volt az. Úgy éreztem, hogy rögtön ki kell jutnom a wc-re, különben bepisilek. Egy akrobata ügyességével vetődtem át a férjemen, majd egy rinocérosz finomságával téptem fel előbb a hálószoba, később a mellékhelység ajtaját. A wc-n ülve pedig, azt vettem észre magamon, hogy mosolygok, sőt inkább vigyorgok, olyan szélesre húzom a számat, hogy szinte fáj. Megmagyarázhatatlan jókedvem lett, mely még napokon át elkísért. Annyira feltöltődtem, hogy egész hétre elég lett a lendületem. Egy időre a reggeli extrém fáradtságom is eltűnt.
Az álmom legjelentősebb következménye mégis valami egészen más volt, nem a fáradtsághoz volt köze. Sokkal inkább, egy általános nyugalom szállt meg, mert nem aggódtam többé a terhességi tüneteim miatt. Ha átmenetileg el is tűntek, tudtam, hogy vissza fognak jönni. Nem volt már olyan érzésem a várandósságom alatt, hogy nem is vagyok igazán terhes. Nagyon is terhes voltam, hiszen már a kisbabámmal is találkoztam.
Az igazsághoz hozzátartozik, ezért fontos megjegyeznem, hogy az álmom napján néztünk egy természetfilmet a vízi élővilágról, illetve lejátszottunk egy olyan videót is, amely nagyon részletesen bemutatta az embrió fejlődését az első pillanatoktól kezdve, egészen a születés előtti állapotig.
Szóval, ha racionálisan akarom nézni, akkor tekinthetem úgy, hogy a napközben megtekintett tartalmak és a babával való találkozás iránti vágyam, együttesen eredményezték az aznap éjjel látottakat. Azonban felfoghatom akképpen is, hogy a hullócsillagnak köszönhetően, valóra vált a kívánságom, s a születendő gyermekem lépett velem kapcsolatba. Vagy elengedhetem azt, hogy a megélt jelenséget megmagyarázzam, illetve bekategorizáljam és egyszerűen örülhetek annak, hogy pontosan azt kaptam meg, amire akkor, a leginkább szükségem volt.
