Amikor a második trimeszterben megjelentem a terheléses cukorvizsgálaton tudtam, hogy van mitől félnem. Sohasem voltam az egészséges táplálkozás felkent szakértője, de annyi fogalmam azért nekem is volt a témáról, hogy a hamburgerek, pizzák, sült krumpli menük, tésztaételek, cukros szénsavas üdítőitalok, chipsek valamint a körúti gyros mértéktelen fogyasztása biztosan nem a hosszú élet titka. Felmerült bennem a gyanú, hogy lehet egy kis probléma az ízérzékelésemmel, amikor meghallottam, hogy a váróban ülő többi kismama förtelmesnek, sőt szinte ihatatlannak értékeli a cukros oldatot, amit meg kellett innunk és alig bírják magukba erőltetni, én viszont alig egy perc alatt eltüntettem az egészet, s csupán annyit éreztem, hogy egy kissé túl édes. Aggodalmam erősödött, amikor láttam, hogy néhányan sietősen a wc felé veszik az irányt, majd pár perccel később szemlesütve közlik az illetékes nővérkével, hogy valószínűleg meg kell ismételni a vizsgálatot, mert nem sikerült bent tartani az oldatot. Én meg nem éreztem semmit, csak azt, hogy borzasztó lassan telik ám az idő és elképesztően hosszú ez a vizsgálat. Nagyon hálás vagyok egy kedves barátnőmnek, aki bár fél a vérvételtől, mégis elkísért e jeles alkalomra, hogy társaságával feledtesse a mindent átható kórházszagot. Így, hogy nem voltam egyedül, egész elviselhetően vett el körülbelül fél napot az életemből ez a vizsgálat. Annak ellenére, hogy voltak félelmeim a lehetséges eredményeket illetően, mégis derűsen hagytam el a várótermet, abban bízva, hogy ennyivel már túl is vagyok a kellemetlenségen. Hát, nem voltam. Nagyon nem…
Az eredményeim szerint, a cukros oldat elfogyasztását követően mért érték alulmúlta az éhgyomorra mért értéket és ez inzulin rezisztenciára utal, vagyis engem is szeretettel a várnak a dietetikai tanácsadáson. Nos, így kezdődött, s csak a szülés után 1-2 héttel ért véget a kálváriám az egészséges étkezéssel, a 180 grammos szénhidrátdiétával, valamint a táplálkozási naplómmal. Ennek az egyébként sem rövid, de még a valóságnál is sokkal hosszabbnak tűnő időszaknak nem szeretnék minden mozzanatáról részletesen írni, azonban az alábbiakban kiemelnék néhány emlékezetes sarokkövet:
1. „Higgyék el kedves kismamák, hogy ez a 180 grammos szénhidrátdiéta nem valami valóságtól elrugaszkodott önsanyargatást jelent, hanem csak egy kis plusz odafigyelést igényel a saját maguk és a babájuk érdekében is!” (Mondta a vasággyal együtt 50 kilós táplálkozási szakértő)
Nos, én elhiszem, hogy annak, aki zöldséget eszik gyümölcscsel, s csak a pékségben látott fehér kenyeret, ez a diéta valóban nem számít komoly önsanyargatásnak, DE mindenki másnak,
– aki úgy eszik az éttermekben, hogy a főétel után még maradjon hely a desszertnek is (a nutellás palacsintának),
– aki állandóan rohan valahová, s útközben szívesen bekap egy szelet pizzát,
– aki elsőként kér repetát a családi ebédeken,,
– akinek az esti filmhez jár egy zacskó chips,
– aki olvasás közben simán elmajszol egy tábla csokit
na, annak igenis baromi nagy változást jelent az életében egy ilyen diéta!
2. „Egy kis bűnözés a legszigorúbb diétába is bele kell hogy férjen!” (Szólt anyukám, miközben egy szelet tejcsokoládét nyújtott felém.)
Biztosan van, akinek simán belefér, de nekem, akinek eleve nem erénye a mértékletesség, tutira nem. Azt el tudom dönteni, hogy vezetem a táplálkozási naplót, betartom a szabályokat, s csak naponta 180 gramm szénhidrátot veszek magamhoz. Szigorú ez a diéta, szenvedek is tőle, de persze hosszútávon megéri és a babáért mindent. Szóval ez megy, működik, de az hogy időről időre, ennyi meg annyi grammal szegjem meg, az egyszerűen nem férhet bele. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az egyik nap húsz grammal túllépem a megadott mennyiséget, abból még nem lesz semmi bajom, DE ez egy nagyon ingoványos talaj. Hiszen mi is az az időről időre, illetve pontosan mennyi is az ennyi, meg annyi gramm? Mi számít különleges alkalomnak? Jobban belegondolva, szinte minden napra jutna valami alkalom. Mindig akad egy névnap, egy szülinap, egy családi ebéd, egy csajos kávézás-sütizés, egy szuper film, amit nem lehet nassolás nélkül megnézni, vagy csak egy nehéz nap, ami után megjutalmaznám magam. Egy szó, mint száz, annak, aki igazán kajafüggő, nincs olyan, hogy kis bűnözés. Diéta van, vagy zabálás. Az aranyközépút nem minden élethelyzetben létezik.
3. „Az egészséges ételek is nagyon finomak. Ma már szinte minden egészségtelen élelmiszernek, létezik valamilyen egészséges, vagy egészségesebb alternatívája, csak meg kell találnia. Az, hogy egészségtudatosan étkezik, még nem jelenti azt, hogy lemond az ízletes étkekről. Néhány hét diéta után, már meg sem tudna enni egy szelet tortát, mert hihetetlenül gyorsan megváltozik az ízérzékelése és émelyítően édesnek fogja találni.” (Olvastam egy egészséges életmódról szóló blogon)
Ez nagyon klassz volna, ha tényleg igaz lenne, de sajnos egyáltalán nem az. Legalábbis az én esetemben semmiképp. Próbálkoztam rengeteg mindennel, a mindenmentes, 900 forintos mini süteménytől kezdve, a gyümölcsturmixokon keresztül, a zöldségchipseken át, egészen a cukormentes cukorkákig, DE a legtöbb, amit elmondhatok, hogy némely egészséges édesség nem is rossz, ahhoz képest, hogy egészséges. Ami pedig, az ízérzékelést illeti, annyi igaz, hogy meglepő milyen zamatos ízük van a gyümölcsöknek, ha az ember nem locsolja a szervezetébe reggeltől-estig a különböző ízfokozókat. Én őszintén vágytam rá, hogy két hónap diéta után, egy fél kávéskanál nutella kóstolásakor majd jól elfintorodom, és azt mondom, ohhh ez borzasztóan édes, nem is tudom más, hogy bírja ezt megenni. A fentiek ismeretében, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha leírom, csalódnom kellett a diéta ezen hatásában. Nem fintorodtam el, sőt nagyon is meg bírtam enni és ami még ennél is rosszabb, azt éreztem, hogy az a kis kóstoló semmi volt, be kellene tolni az egész üveggel…
4. „Az elején nehéz, de egy idő után már nem is fog eszedbe jutni az a rengeteg szénhidrátos kaja, ami most annyira hiányzik.” (Bátorított egy kedves idegen a liftben, akin volt minimum 30 kiló túlsúly, hát ő már csak tudja, ugye…)
Ezt a bátorítást sokaktól megkaptam és magam is nagyon vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor nem érdekel már a hamburger, meg a többi, de sajnos sosem jött el. Az mindenképpen pozitívum, hogy az idő múlásával egyre kevesebb gondolatomat töltötte ki a szénhidrátban gazdag ételek iránti sóvárgás. Teljesen azonban nem szűnt meg a problémám, egy kicsit mindig ott maradt. A harmadik trimeszterben már annyira rutinosan vezettem a táplálkozási naplómat, s olyan jól belejöttem a diétába is, hogy egy nap, minimális időt vett el az életemből a táplálkozással való elméleti foglalkozás. Szóval ébren már nem sóvárogtam, de volt egy visszatérő álmom ilyenkor is, amelyben a munkába tartva, keresztülmegyek az aluljárón, s megcsap a frissen sült pékáru isteni illata. Nem bírok ellenállni a kísértésnek, így benyitok a látványpékségbe. A pultban azonban nem egy kedves eladó, hanem a dietetikai tanácsadó és a nőgyógyászom állnak. Mindketten szigorúan méregetnek, majd a tanácsadó megszólal: Biztosan szeretne vásárolni? Így visszaemlékezve ez egy nevetséges álom, de akkor nagyon megviselt.
5. „Ha nagyon erősen kell küzdened a célodért, mindened fáj és legszívesebben feladnád, akkor valószínűleg jó úton jársz, csak így tovább!” (Bíztatott az úszásedzőm, körülbelül 10 éves koromban)
Ez tényleg így van. Akármennyire szenvedtem a diéta miatt, valamint akárhányszor vágtam földhöz a táplálkozási naplómat, mégis megérte. Nagyon gyorsan elkezdődött egy pozitív változás, ami számos dolgot érintett. Jobb lett a vérképem. Csökkent a túlsúlyom, miközben a baba egészségesen fejlődött, s folyamatosan növekedett. Általánosságban véve, könnyebbnek éreztem magam, több volt az energiám. Stabilizálódott a vércukrom. Eltűnt az életemből a kajakómás fetrengés. Jobban aludtam. Kellemesebb volt, úgy pihenni, hogy nincs teljesen tele a hasam valami szeméttel. Már nem volt szükségem több táplálék kiegészítőre, mert az étkezések során is jelentős mennyiségű vitamint vittem be a szervezetembe. Írnám szívesen, hogy és még sorolhatnám, mert minden megváltozott. De minden, azért nem változott meg. Sőt ennél több se. Csak ennyi volt az egész. Mindenesetre nekem épp elég, hogy úgy érezzem, megéri kilépni a komfortzónámból és keményen megküzdeni saját magammal.
+1 A tanulság?
Amikor tinédzser voltam, nem volt jó a gazdasági helyzet, a családi kassza helyzete pedig kifejezetten rossz. A szüleim rengeteget dolgoztak, hogy mindenünk meglehessen. Anyukámnak másodállása is volt és előfordult, hogy csak este tízre ért haza. Olyankor apukám készített neki melegszendvicseket, masszírozta a lábát, aztán együtt nézték a helyszínelőket. Nem volt ebben semmi rossz. Anyának aznapra ennyi kikapcsolódás jutott. Egyébként mindig volt otthon gyümölcs, meg zöldség. Anya mindig mondta, hogy együnk sok gyümölcsöt és minden napra jutott zöldség is. Mégis. Egy szép napon azon kaptam magam, hogy én is a tévé előtt ülök és este tíz után tömöm magamba a melegszendvicset. Ez talán jelent valamit. Persze az is lehet, hogy semmit, én meg csak belemagyarázom.
Mindenesetre, úgy gondolom, hogy a szokásokra oda kell figyelni, mert a szokások fontosak. Fontos, hogy ne a tévé előtt egyek és ne valami szemetet. Fontos, hogy elkerüljem az érzelemevést, vagyis ha bármi bánat, öröm, vagy meglepetés, esetleg stressz ér, akkor ne az legyen a zsigeri reakcióm, hogy zabálok. Az étel nem jutalom, de nem is büntetés. A nassolás az egyik legrosszabb pótcselekvés. Akkor kell enni, amikor éhes vagyok. Naponta többször keveset kell enni, meghatározott időközönként, nem percre pontosan, de legyen benne rendszer. Jó példát kell mutatni. Az sokkal kevesebbet számít, hogy mit mondok, mint az amit ténylegesen lát a gyerek. Úgyhogy igyekezni fogok. Aztán majd néhány évtized múlva kiderül, hogy Atesz, mikor és, hogy eszi a melegszendvicset.
