Ateszt – élete első, kórházban töltött 72 óráját leszámítva – a kezdetektől igény szerint szoptattam. Egészséges, jól fejlődő csecsemőként, meglepő gyorsasággal gyarapodott a súlya, s a hozzátáplálás sem okozott problémát neki. Majdnem 9 hónapos volt, amikor váratlanul elválasztotta magát. Ez őt, egy cseppet sem viselte meg, engem viszont annál inkább. Ami a szoptatást illeti, eleinte nehezen ment és sokat küszködtem vele, de körülbelül 6 hét után, már nagyon belejöttem, majd meg is szerettem, végül januárban elengedtem.
Biztosan lehetett volna jobban, többet, hosszabban, vagy másképpen próbálkozni, mint ahogy én tettem. Azt is elhiszem, hogy van, akinél tényleg létezik az úgynevezett szopási sztrájk, de később visszatalál a cicihez, azonban velünk nem így történt. Összességében azt gondolom, hogy teljesen felesleges azon gondolkozni, mi lett volna, ha így, vagy úgy, vagy még úgyabb csinálom, mert az van, ami van. Vagyis a felmerülő problémákat kell megoldani, nem pedig az elképzelt happy end- eken merengeni.
Januárban el kellett döntenem, hogyan tovább. Fejés életre-halálra, tápszer, esetleg elkezdeni a junior gyerekitalt, vagy keresni valami alternatív megoldást, szuper egészséges, szuper bio tejalapú akármi formájában. Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, azzal, hogy az anyatejes táplálást választottam. Rémesen közhelyesen hangzik, hogy az anyatej a babának egy csodaszer, de én tényleg hiszem, hogy így van. Hiszem, hogy fél éves kor fölött is számít a kicsi immunrendszerének az a természetes tápanyag, amit kizárólag az édesanyjától kaphat meg.
Meggyőződésem, hogy az anyaság nem egyenlő a mártíromsággal, mi több, rossz úton jár az, aki feladva önmagát, áldozati bárányként fekszik a család oltárán. Ettől függetlenül, pontosabban ezzel együtt, tény, hogy olykor szükségesek áldozatok. Az igény szerinti szoptatás, szerintem egy ilyen áldozat. Az anyának se feltétlenül rossz, lehet szeretni is, de elsősorban a babáról szól, a babának jó, hiszen az ő szükségleteihez igazodik. Nekem amúgy lett volna rá igényem, hogy legalább három órára előre tudjam tervezni a kis hétköznapjaimat, de vannak szituációk, amikor nem létezik kompromisszumos megoldás, meg aranyközépút.
Szülőként sok olyan élethelyzet adódik, amiben az igények, valamint a szükségletek oly mértékben eltérnek egymástól, ami már az összeegyeztethetőség határát súrolja. Na, ilyenkor jön az, hogy megkérdezem magamtól: Te akartad a babát, vagy a baba akart téged? Te vagy felelős a babáért, vagy a baba felel érted? Neked kell biztosítani az ő jóllétét, vagy ő van a te jóllétedért? Ezekre a kérdésekre nem túl bonyolult válaszolni, viszont segítenek túllendülni az éppen kialakuló önsajnálaton és elvezetnek a helyes döntéshez, ami esetemben az anyatejes táplálás volt. Azt is mondhatnám, hogy a fejés életre-halálra. Ez így leírva, borzasztóan túlzónak tűnik, viszont naponta ötször fél óra az életemből, valóban nem piskóta.
Sokat iszom. Sokat pisilek. Időnként álmomban is a fejőgépemet tisztítom. Bármit csinálok, mindig gondolok rá, hogy hamarosan fejni kell. Reggelente képzeletben kihúzok egy újabb napot, majd megállapítom, hogy pontosan hány van még hátra Atesz egy éves koráig. Egy szó, mint száz, az anyatejes táplálás, szoptatás nélkül macerás, kellemetlen, fárasztó, időigényes. Röviden és tömören: nagyon rossz. Egyetlen jó van benne: maga a tudat, hogy a felmerülő nehézségek ellenére, továbbra is a lehető legtermészetesebben táplálom a kisfiamat.
Az egyik legfontosabb szülői tapasztalatom, hogy minden elmúlik, csak idő kérdése. Hát, ez most egy olyan időszak, amin jó lenni, túllenni már.
Persze miközben vágom a centit, olykor emlékeztetem magam, hogy minden újabb tapasztalat hasznos és hozzám tesz valamit. A fejésnek is megvan a maga haszna (az anyatejen túl is), csak nagyon kitartóan kell keresni. Következzék most 5+1 dolog, amire fejés közben jöttem rá:
1. Szuper jó, vagyis elképesztően praktikus, az az alkalmazás, amivel teljes könyveket lehet letölteni az okostelefonra. Mindig is imádtam olvasni, de fejés közben csak egy szabad kezem van, amivel a hagyományos könyvek olvasása kényelmetlen, meg nehézkes is. A mobilom viszont, simán elfér a tenyeremben, s egyetlen ujjmozgatással tudok lapozni. A betű méretet is beállíthatom, így olyan nagyban olvashatok, ami a szememnek kellemes, maximum gyakrabban kell lapozni…
2. Meglepően sok rokonom, barátom, meg jó ismerősöm tud, munka közben időt szakítani némi telefonos csevegésre. Meglepően sokaknak van korlátlanul beszélgetős díjcsomagja és/vagy céges telefonja (ami az én szempontomból lényegében ugyanazt jelenti, hogy lehet dumálni, amennyit csak jólesik). Korábban nem szerettem kihangosítva beszélgetni, de miután néhányszor teljesen elzsibbadt a kezem, valamint sajgott a vállam a közel 40 perces maratoni beszélgetés után, elengedtem ezt a berögződésemet. A fejés hosszú, unalmas percei villámgyorsan elillannak egy jó dumapartival. Az az igazság, hogy rengeteg tartalmas telefonbeszélgetést köszönhetek a fejésnek, amire egyébként biztosan nem került volna sor.
3. Néhány témát illetően belátom, hogy egy kicsit szélsőségesen gondolkozom, de ezen nem feltétlenül szeretnék változtatni, amíg nem érzem, hogy az olykor kategorikus elhatárolódásom kárt okozna a családomnak.
Az a helyzet, hogy nagyon rossz véleménnyel vagyok a televíziózásról, valamint a videózásról. Ha valaki meg akar nézni egy konkrét filmet, vagy videót az teljesen rendben van, de a tömegkommunikációs csatornák háttérzajként való non-stop üzemeltetését már nagyon egészségtelennek tartom. Szerintem az emberi kapcsolatokra, az étkezési szokásokra, a gyerekek fejlődésére, meg úgy általában véve az egészséges gondolkodásra, a természetes kreativitásra épp úgy, mint a fantáziára rendkívül káros hatással van a képernyő előtti mértéktelen zombulás. Ami pedig a mértéket illeti, nagyon nehéz belőni, hogy hol végződik, az ennyi még gond nélkül belefér, és hol kezdődik a mindennapi függőség kialakulása.
Azt, hogy egy felnőtt tévé/videó/sorozatfüggő el tudom fogadni, de a képernyőmániás gyerekek szüleit messzemenőkig elítélem. Szülőként úgy érzem, hogy korlátlan felelősség terhel azzal kapcsolatban, miképp, illetve mennyire engedem Ateszra ömleni a modern világunk szemetét. Szóval Atesz nem néz tévét és nem is videózik. Nem ismeri a tabletet, nem nyomkod mobiltelefont, nem rakja be magának a kedvenc zenéit a laptopon.
Jó ebédhez szól a nóta jelleggel, időnként beteszek a telefonomon gyerekdalokat, de olyankor a képet nem látja, csak együtt énekelünk és hallgatjuk a szebbnél szebb népdalokat, meg gyermekmondókákat, én pedig (ha már befejeztük az evést) előadom a megénekelt cselekményt.
Egy szó, mint száz, van ám itt tudatosság, szülői felelősség, mi több, előrelátás, csakhogy… Csakhogy én magam már elrontott, megromlott, gyarló felnőtt vagyok, aki olykor igényli a képernyő előtti zombulást. Az okostelefon, pedig nem csupán ezer féle haszontalan dolgot tud, amiért sok pénzt lehet fizetni, hanem akadnak remek képességei is, például, hogy kiváló minőségben játsza le a Munkaügyek epizódjait, amelyek éppen egy fejésnyi hosszúságúak.
4. Mielőtt Atesz megszületett, minden éjszaka elalvás előtt, végiggondoltam a napközben történteket. Feldolgoztam, összegeztem, következtetéseket vontam le, a frissen átélt eseményeket illetően. Ez így most elég komolyan hangzik, pedig a valóságban többnyire pár perces átgondolásról, merengésről volt csupán szó, nyilván attól függően, hogy milyen napom volt. Ami pedig, a visszaemlékezésnél is fontosabb, hogy rövid távú terveket szőttem, valamint képzeletbeli feladatlistát készítettem a következő egy-két napra vonatkozóan. Ez a mindennapi, néhány perces befelé figyelés adott egy kis összeszedettséget és a tudat nyugalmát, hogy képben vagyok arról, éppen hol tartok, s merre haladok az életemben.
Mióta Atesz megszületett, egyszerűen megszűnt az erre való szellemi kapacitásom. Éjszaka, vagy olyan fáradt vagyok, hogy amint párnát ér a fejem, gondolatok nélküli mély álomba zuhanok, vagy pörgök ezerrel és kihasználom, hogy eljött a nap gyerekmentes része, amikor minőségi időt tölthetek kettesben a férjemmel, rendezhetek társasozós estét a barátaimmal, haladhatok a házimunkával, vehetek egy forró fürdőt, stb….
Az alvás előtti merengés egy tipikus szokás. Kezdetben csak teendő, amit észben kell tartani, majd idővel berögzül, a mindennapok részévé válik, végül olyan természetes lesz, mint a fogmosás, aztán valami történik, felborul a rutin, feje tetejére áll a világ és volt, nincs kellemes, biztonságot adó megszokás.
Nem ez volt a legfontosabb elveszett programom, azonban, olyan kis apróságnak tűnt, amit talán érdemes visszavezetni az életembe, csak kérdés, hova lehetne beilleszteni. Nem sok nyugis, szinte eseménytelen perc adódik egy átlagos napomban, viszont a fejés percei épp ilyenek. Azt pedig, korábban sosem gondoltam volna, hogy a fejőgép ritmikus zümmögése kifejezetten megkönnyíti az elmélkedésben való elmélyülést.
5. Gyerekkorom óta problémás a gerincem, de az anyaságom előtt, nem volt érdemi panaszom rá. Sajnos azonban, mostanában gyakran fáj a hátam. Pontosabban, ami korábban csak egy csúnya gerincferdülésből, meg rossz tartásból eredő sajgás volt, az napjainkra rendszeresen visszatérő kínzó nyilallássá változott. Az úszás és az edzés segítenek ugyan, de folyamatosan érzem, hogy a több, mint 10 kilós gyerek, napi szintű emelgetésével, bizony túlterhelem a gyenge hátamat, s időről-időre jó lenne pihentetni kicsit nappal is.
Annyi bizonyossággal állíthatok, hogy az anyaság nem egy fetrengős, láblógatós hobbi. Mostanában volt néhány kiemelten zabálós napom, de nem érzem, hogy, mint korábban, az egy szelet pizza is meglátszana rajtam, s ennek nem lehet más oka, minthogy Atesz rendkívül intenzíven megmozgat minden egyes nap. Azt gondolom általánosságban igaz, hogy a 10 hónapos csecsemőknél nincs jobb erőnléti edző, s a mozgás mindig jobb, mint a punnyadás, de nem ártana időnként némi pihenő.
Kezdetben folyton ülve fejtem, azonban nemrég találtam egy olyan testhelyzetet, amelyben félig fekszem, s amellett, hogy jönnek a tejcseppek, a hátam is megkönnyebbül egy kicsit. Számomra szinte hihetetlen, hogy már kevés pihentetés is milyen sokat jelent. Így talán elódázhatom, hogy hátfájós öregasszonnyá változzak 27 évesen.
+1 A fejés előtt számos olyan, rendszeresen jelentkező, mindennapi feladat volt az életemben, amit kellemetlenségként éltem meg, vagy kifejezetten utáltam. Fiatal felnőtt éveim alatt szinte tökélyre fejlesztettem, hogy a nem-szeretem-munkákat lepasszoljam, továbbtoljam, elódázzam, amíg már értelmetlenné/tárgytalanná válnak, megtagadjam az elvégzésüket, vagy olyan minőségben teljesítsem, hogy legközelebb senkinek se jusson eszébe rám osztani. Túlzás nélkül állíthatom, hogy hosszú évek, kemény munkájával, a megúszás királynőjévé váltam.
Azt hiszem többek között, azért is kell megélnem, ezt a néhány hónap szenvedést az állandó fejéssel, mert eljött az ideje némi jellemfejlődésnek ezen a téren. Részemről, a fejés egy klasszikus nem-szeretem-jajj-ne-már-hadd-ne típusú feladat, s talán az első olyan, amit az önző érdekeimen túl, valaki másért muszáj megtennem, nincsen más, akire rátolhatnám, nem halogathatom, nem mondhatok rá nemet és nem csinálhatom rosszul. Csinálni kell és kész. Újra, újra, meg újra…
Eleinte borzasztóan sajnáltam magam, de mostanra megszoktam, hogy ez a kötelességem, ráadásul nem örökre, csak pár hónap szól az egész. Továbbá gazdagodtam egy nagyon fontos tapasztalattal, amit a közhely szótárból nyilván mindenki ismer, de más, ha az ember a saját bőrén érzi: Tényleg minden rosszban, van valami jó, csak keresni kell. A nem-szeretem-feladatok is hasznosak, elvégezhetőek, lehetnek fejlesztőek, s idővel csökken a nem-szeretem jellegük. Nagy büszkeség jól teljesíteni abban, amit eleve szeretünk, de sokkal nagyobb erőt jelent, energiát fektetni abba, amit a hátunk közepére kívánunk.
