Beküldve:

Csecsemőből, kisfiú

Atesz egy éves lett. A körülményekhez képest, igazán szuper születésnapi bulit csaptunk neki. A járványhelyzet miatt, nyilván sokan nem lehettek itt, akik egyébként nagyon is eljöttek volna. Mindenesetre igyekeztünk a lehető legjobbá tenni számára ezt a napot és annyi képet, meg videót készítettünk, hogy a hiányzó családtagok is átélhessék kicsit az örömünket. Volt itt csodás csokis-nutellás torta, hinta, homokozó készlet, kisautó, csörgős labda, plüss strucc, vagyis minden mi szem szájnak ingere. Atesz nagyon élvezte a felhajtást és különösen tetszettek neki a kidurranthatatlan kék lufik, amik őszintén megleptek minket azzal, hogy többszöri beléjük harapás ellenére is tartják magukat a mai napig. 😀

Furcsa érzés visszaemlékezni a szülésre. Egyszerre minden olyan éles, konkrét és szinte kézzel fogható, közben pedig, valami ködös szétfolyó massza hatja át az egészet. Néhány momentumról, nagyon könnyedén tudok beszélni, de vannak zavaros, homályba vesző részek, amikhez csak álmomban férek hozzá. Hasonlóan ködös a kép a terhességem utolsó szakaszát illetően, pedig van róla egy csomó fényképem, szóval simán elővehetném, megnézhetném őket, de magamtól egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogy milyen is volt óriás pocakkal létezni. Olyan távolinak tűnik mind a szülés, mind a terhesség, mintha egy másik életben lettek volna, pedig csak 12 hónap telt el…

Szerintem egy igazi hétköznapi mini csoda, hogy megszületik egy magatehetetlen kis gombóc és alig egy év alatt komoly emberpalántává fejlődik, aki már hiper sebességgel mászik, egyedül csipegeti a kekszet, az asztal alatt eteti a kutyát, kirámol minden létező dobozt, s kis kapaszkodással, de már majdnem önállóan járni tud.

Atesz mostanra rengeteg mindent elsajátított, még többet megért és a legtöbbet akarja. Már nem csak úgy van, hanem konkrét szándékkal él a világban. Rövid távú tervei vannak, amiket meg is tud valósítani (pl.: eléri, majd lepakolja a polcról a könyveket). Az érzelmek széles skáláját éli át nap, mint nap, s nem rest kimutatni a szeretetét, éppúgy, mint a haragját, vagy a csalódottságát. Ő egy vidám kis energiabomba, aki a legborúsabb arcra is képes mosolyt csalni. Imádom, ahogy nevet. A gyöngyöző kacajából kihallom azt hamisítatlan gyermeki örömöt, amit még nem szennyezett be a keserűség, a kudarc, a cinizmus, meg a csalódás mocska, ami tiszta, ártatlan és beragyogja a napom.

Tegnap este a nyakamba vettem és úgy mászkáltam vele fel-alá a lakásban. Nagyon tetszett neki, hogy olyan magasan van, imádta a bolondozást. Megkértem a férjemet, hogy kérdezze meg tőle, hol van anya, mert kíváncsi vagyok, hogy ebben a különleges helyzetben, mit reagál. Válaszként egy tollpihe finomságával megfogta az arcomat és egyértelműen lefelé nézett a fejem tetejére, mutatva, hogy ott vagyok. Mielőtt befejeztük volna a játékot, kimentem vele a fürdőszobába és megnéztük magunkat a tükörben. Amit láttam, valószínűleg korábban is ott volt, de engem akkor vágott fejbe a felismerés, hogy egy vigyorgó, ügyesen kapaszkodó, vagány kisfiú ül a nyakamban, akinek nem csak a szája, hanem a szeme is nevet, s aki az egyik kezével erősebben megtámaszkodik, hogy a másikkal a kádra mutasson, mert tudja, hogy a fürdés következik.

A fürdőszobai jelent óta ízlelgetem még, óvatosan kóstolgatom, lassan szoktatom magam a felfoghatatlanhoz, hogy örökre és visszafordíthatatlanul megváltozott minden. Nincs többé újszülött, kisbaba, babácska, csecsemő. Atesz kisgyerekké ért, totyogó lett, s mostantól minden újabb reggel, már egy kisfiút köszöntök, hogy kelljen fel.

Beküldve:

Születésem története, avagy vissza az időben 27 évet

1992-ben még egyáltalán nem voltak mobiltelefonok és csak néhány háztartás büszkélkedhetett vezetékes készülékkel, mégis gyorsan terjedtek a hírek, s mindenki pontosan ott volt, ahol lennie kellett, legalábbis, ami az én családomat illeti.

Egy hideg hétfői nap volt, esett a hó és jegesek voltak a járdák. Anyukám éppen a mosással bíbelődött, amikor hirtelen, olyan furcsát érzett. Persze nem is annyira volt ez hirtelen, mert már az éjjel is rosszul aludt, aztán napközben sem találta a helyét, fájt a hasa, görcsölt. Összehúzódásai voltak, de nem teljesen rendszeresek, hol erősebbek, hol gyengébbek. Mindenesetre nem múltak el, hiába várt türelmesen.

Rövidesen felhívta a nővérét és megkérte, hogy kísérje el az aznapi ultrahang vizsgálatra, biztos, ami biztos, akármi történhet. Mindenesetre a lelkére kötötte, hogy nyugodtan várja meg a munkaidő végét, nem kell sietnie, különösen, hogy épp most rakott be egy mosást és azt még mindenképpen meg kell várni, hogy lemenjen. A nagynéném körülbelül fél ötre érkezett meg a VIII. kerületi lakásunkhoz, épp időben ahhoz, hogy kiteregethesse a ruhákat. Ekkora már világossá vált, hogy nem lesz ultrahang vizsgálat, szülés viszont igen.

A nagynéném mentőt akart hívni, de az anyukám inkább taxival szeretett volna menni. Jött is a taxi, azonban rögtön lehervadt a sofőr arcáról az udvarias mosoly, amint meglátta anya hasát. Kiderült, hogy éppen aznap tisztítatta ki az autót kívül-belül, s éppen a héten esett meg egy kollégájával, hogy beleszültek a taxijába. Emiatt rendkívül feszült volt és nem igazán rejtette véka alá, hogy mennyire nem szívesen viszi el őket, hiszen félti az autóját. Végig figyelmesen hallgatta anyáék beszélgetését, akik szorgalmasan mérték a fájások között eltelt időt.

Sok tekintetben teljesen megváltozott az élet, sőt szinte kifordult a világ a sarkaiból 1992 óta, de van, ami már akkor is ugyanolyan volt, mint ma, s ez nem más, mint a délutáni dugó. Valahol az Üllői úton járhattak, amikor a sofőr lecsapta a taxi órát, majd azt mondta: „Rosszul döntöttem, nem jó útvonalat választottam, innentől másképp megyünk.” Ezzel a lendülettel bekanyarodott egy mellékutcába, s zeg-zugos kis utcákon, mellékutakon át, a megengedett sebesség jelentős túllépésével, meglepően hamar elérte az úti célt. Azt hiszem azelőtt, illetve, azóta sem volt senki, akit olcsóbban vitt volna el egy taxis a VIII. kerület szívéből, a Margit kórházba, hiszen az óra csak az Orczy út és az Üllői út között mért.

A kórházban aznap (bár gondolom minden más napon is) rengeteg beteget láttak el egyszerre, így volt némi fejetlenség. Anyát rögtön befektették a szülőszobára, majd megkérdezték, hogy ki az orvosa. Na, itt csúszott egy kis hiba a gépezetbe, mert anya hiába tudta a nőgyógyásza nevét, a nővérke rosszul értette, ezért egy másik, nagyon hasonló hangzású névvel megáldott adjunktusnak szólt. Az adjunktus éppen eléggé le volt terhelve az aktuális feladataival, meg persze semmit sem mondott neki az a név, hogy Vassné, szóval csak annyit válaszolt, hogy majd jön, ha tud.

Miközben a nővérek anya osztályos felvételével voltak elfoglalva, addig a nagynéném próbálta elérni apát, de ő nem vette fel, mert még nem ért haza a munkából. A nagynéném erre előhalászta a kézzel írt telefonkönyvét, hogy a szomszédunk számát tárcsázza, aki állandóan otthon volt, s így általa hagyott üzenetet.

Apa általában véve is igencsak jó tempóban szokott közlekedni, de most rekordsebességgel tette meg az utat, csak úgy szelte át a kerületeket, pedig tömegközlekedéssel utazott, hogy épp a legjobbkor érkezzen meg a kórházba. Automatikusan az orvosunkat kereste, aki a helyén is volt, az ultrahangos szobában. Apa nem kertelt semmit, rögtön azzal nyitott, hogy Doktor úr, hát hol van az én feleségem? Mire Sávai doktor úr széttárta a kezeit és így szólt: „József én nem tudom. Vártam ma ultrahangra, de még nem jött.” Apa elmesélte, hogy ő úgy tudja, nagyon is itt van anya a kórházban, sőt már szül. Így elindultak, hogy megkeressék, s néhány emelettel lejjebb meg is találják anyát, aki már nagyon várta, hogy ránézzen végre az orvosa. Kiderült, hogy aznap Sávai, Sárdi, Sás és Sóvágó vezetéknevű orvosok is dolgoztak az osztályon, ebből adódott a kavarodás. Az idegen orvos, akinek a nővérke szólt, meg persze nem sietett, hogy megtudja, mi a helyzet anyával, aki viszont egyre idegesebb lett, hogy hiába vár, csak nem jön senki. Mindenesetre innentől már sínen voltak a dolgok.

Ahogy már említettem, akkoriban a vezetékes telefon nagy kincsnek számított, s nem volt fellelhető minden háztartásban, például a nagyszüleimnél sem. Így a nagynéném a szembe szomszédon keresztül tudatta, hogy induljanak el a kórházba, mert úton van az unoka. A hírek szájról szájra jártak, a nagyszüleim pedig sietve és kissé meglepetten készülődtek, hiszen december 24.-re voltam kiírva, így több mint két héttel korábban nem számítottak rám.

Akkoriban nem volt még elterjedt az apás szülés, bár az én apukámat nem is igazán fűtötte a vágy, hogy bent lehessen, ettől függetlenül borzasztóan izgatott volt, hogy hogyan haladnak a dolgok. Ahányszor kijött egy szülésznő, vagy nővér az osztályról, ő azonnal megrohamozta, hogy mik a fejlemények. Az egyik szülésznőnek már annyira sok volt apa viselkedése, hogy kiküldte a vajúdó anyát a következővel: „Anyuka, nyugtassa meg a férjét, hogy egyetlen gyerek sem születik meg két perc alatt és majd mi szólunk, ha lesz valami!”

Ez egy viszonylag gyors első szülés volt, így apának nem is kellett olyan sokat várnia. Tulajdonképpen mire elkezdődött az Esti Híradó, már ki is bújtam. A felsorakozó rokonság egy pillanatra megnézhetett, ahogy a szülőszobáról áttoltak a gyermekágyas részlegre. Nagyon picike voltam, körülbelül 2700 grammot nyomtam, s bár előbb érkeztem a súlyom alapján nem számítottam koraszülöttnek. Apa döbbenten, s boldogan állapította meg, hogy jééé meg körmeim is vannak!

Egyrészt senki sem számított rá, hogy éppen a Mikulás után egy nappal érkezem majd, másrészt tény, hogy anyának már a hetedik hónap végétől ujjnyira nyitva volt a méhszája, így azon ment a szurkolás, hogy minél tovább bent maradhassak, tehát annyira mégsem meglepő, hogy egy kicsit előbb jöttem.

Annyit még elárulok, hogy nem én lettem a legkönnyebben kezelhető első csecsemő. Eleinte nehezen és nagyon keveset ettem, gyenge voltam, szinte azonnal belealudtam minden etetésbe, érzékeny volt a bőröm, besárgultam, továbbá keresztbe álltak a szemeim, én voltam az osztály legkancsalabb babája, viszont kifejezetten hamar elkezdtem mosolyogni.

Összességében egy cuki, kancsal apróság voltam, akit az egész család nagyon várt, akit már akkor nagyon szerettek, és akivel már akkor sokat törődtek, amikor még meg sem született. Nagyon szeretem a születésem történetét, mert úgy érzem, hogy a sok vicces kis momentum mellett, az egészet áthatja, körüllengi a törődés, az egymásra figyelés, az összetartás szelleme, hogy mindenkinek fontos, mindenki ott akar lenni. Azt hiszem ez az, ami miatt újra és újra, minden évben örömmel meghallgatom a születésnapomon. 

Beküldve:

A halál váratlansága, avagy egy remek nőgyógyászra emlékezve

Eredetileg a szülés várható időpontjával kapcsolatban szerettem volna írni. Azt terveztem, hogy a születés csodájának váratlanságát fejtegetem majd, de egy hasonlóan váratlan, azonban cseppet sem csodálatos esemény közbeszólt.

Fiatal anyukaként, egy fiatalos férjjel és egy hét hónapos kisbabával, valamint egy költözés küszöbén állva, kevés téma foglalkoztat ritkábban, mint a halál gondolata. Valahogy körülöttem minden az életről szól. A családomra általánosságban is, de a nőkre különösen jellemző a hosszú élet. A nagymamám például, már elmúlt 91 éves, mégis kiváló mentális és fizikai állapotban van. Persze, ahogy egyre idősebb leszek, mind gyakrabban fordul elő, hogy az ismeretségi körömben haláleset történik, de az valahogy teljesen más. Más, mert az mindig a valakinek a valakijével történik. Szóval, olyan távoli, megfoghatatlan dolog. Tulajdonképpen csak egy szomorú hír, amin sajnálkozik az ember, de nem érinti meg igazán. Egy szó, mint száz, én most egy olyan életszakaszban vagyok, amelyben könnyű elfelejteni, hogy minden, ami valaha elkezdődött, az egyszer véget is ér. Hát, most kaptam egy erős emlékeztetőt…

Eljött az éves rákszűrés ideje, ami a szülés utáni 7. hónapban már abszolút aktuális, így gyanútlanul telefonáltam a magánklinika recepciójára, hogy időpontot kérjek a vizsgálatra, amikor arról tájékoztattak, hogy ez a rendelés megszűnt, mert a nőgyógyászom, Dr. Sávai György a nyáron elhunyt. A recepciós hölgy szavai hidegzuhanyként értek és azt vettem észre, hogy remegni kezdett a telefont tartó kezem. Annyira leforrázott a hír, hogy alig tudtam megszólalni, fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt az egész. Hiszen májusban, a szülés utáni kontroll vizsgálaton még találkoztunk és ugyanolyan volt, mint máskor. Tény, hogy idős orvos volt már, de a fittségét, az energikusságát megőrizte. Abszolút nem úgy festett, mint aki hamarosan meghal. Ez mondjuk nyilván butaság, mert a közelgő halál általában nincs az ember arcára írva. Ettől függetlenül, nehéz volt felfogni, illetve elfogadni, hogy ez tényleg igaz és már nincs többé. A halálhíre teljesen letaglózott, valamint képtelen voltam napirendre térni a váratlansága felett.

Letettem a telefont, aztán csak ültem az üres naptáram fölött, kezemben a tollal, amivel már nem írhattam be sehova, hogy Sávai rákszűrés. Alig fél perc telhetett el, amikor a naptár vonalai egy kicsit elmosódtak, mert már a könnyeim fátylán át néztem, sőt inkább csak bambultam, mert ami figyelemre méltó, az befelé volt látható. 10 év emlékei peregtek le a szemem előtt.

Az első találkozásunk nagyon meghatározó és katartikus élmény volt, bár nekem nincs róla emlékem. Nála születtem. Ő segített anyámnak, a világra hozni engem. Az anyaméh után, az ő keze volt az első, ahova megérkeztem. Aztán elszaladt 16 év és a következő kép, hogy anyám kíséretében ülök a magánrendelésén, hogy megkaphassam a HPV elleni védőoltást. Emlékszem, hogy milyen erőteljes volt a kézfogása és váratlanul ért, mennyire felnőttként kezel. Végig Orsolyának hívott, amitől kicsit kirázott a hideg, mert csak az anyám nevezett így, ha valami rosszat csináltam, de közben tetszett is, mert annyira komolyan hangzott. Nem sokkal később ismét megjelentem nála, a nagykorúságom küszöbén, hogy írjon fel fogamzásgátlót. Majd éveken át jártam hozzá háromhavonta újabb, meg újabb receptekért. Évente mentem rákszűrésre is. Kivéve, amikor nem, s egyszer két év kimaradt. Maga a vizsgálat kifejezetten kellemetlen volt, én pedig azt gondoltam, hogy fiatalon, HPV elleni védőoltással biztosan nem lehet semmi bajom. Hát, lehetett… Nagyon megijedtem, amikor rossz lett a leletem, de az igazán ijesztő dolog, csak ezután jött. Egy nap csörgött a telefonom a megismételt vizsgálat után, s ahogy megláttam a kijelzőn a nevét, már tudtam, hogy nagy a baj. Műteni kellett. Hidegkéses konizáció. Rémesen hangzott, de nem is volt annyira rémes, de csak miatta nem volt az. A leleteim alapján nagyon gyorsan beutalt a kórházba, majd a befekvésem másnapján már túl is estem a műtéten, 72 órával később pedig, hazaindulhattam. Az altatásból felébredve, még kótyagos voltam, amikor bejött és rögtön megnyugtatott, hogy jól sikerült az operáció. Végig rajtam tartotta a szemét, s néhány hét múlva a szövettan eredményét elemezve, mindkettőnknek őszinte volt a mosolya, mert a sorok között ott volt a lényeg, hogy a kimetszés az épben történt, vagyis minden rendben. Ezek után, jobban ügyeltem a rákszűrések időpontjára, bár volt is egy kis gyomorgörcsöm minden egyes alkalommal, hogy most majd mi lesz az eredmény. Az aggodalmam fölösleges volt, mert többé nem volt rossz leletem. Közel két évvel később pedig, ama bizonyos pozitív teszt után, hozzá vezetett az első utam. Ő gondozta a terhességemet, így nem volt kérdés, hogy szülni is nála szeretnék. Hogy milyen volt a szülésem arról egy későbbi bejegyzésben hosszabban fogok majd írni, úgyhogy most csak annyit mondok, örülök, hogy őt választottam orvosomnak, nagyon elégedett vagyok a munkájával, úgy érzem a legjobb kezekbe került a kisfiam. A szülést követően, a kórházban töltött idő alatt, kiemelt figyelmét élveztem, majd a kontroll vizsgálaton is rendkívül körültekintő volt.

Végig egyfajta derűs távolságtartás jellemezte a kapcsolatunkat. Sosem volt zavaróan közvetlen, vagy bizalmaskodó, ami egy nőgyógyásznál szerintem kiemelten fontos. Nem hiszem, hogy az egyszerű paciensei közé tartoztam volna, mert bármilyen apró probléma merült fel, arról nekem mindig számtalan kérdésem volt, de ő megingathatatlan nyugalommal megválaszolta valamennyit. A legmardosóbb félelmeim, a legkínzóbb fájdalmaim és a legnagyobb örömöm pillanataiban volt mellettem. Soha nem ijesztgetett fölöslegesen, de mindig ott volt és lépett, amikor kellett. Az élesebb helyzeteket is megoldotta, miközben higgadt maradt, s nem veszítette el a humorérzékét sem.

Az orvos-beteg kapcsolatunk évei alatt, időnként tett néhány megjegyzést az indokolatlan gyorsasággal gyarapodó súlyomra, az egészségtelen étkezési szokásaimra, valamint megmosolyogta egy-két igazán gyermeteg kérdésemet. Kezdetben felvontam a szemöldököm a kommentárjaira, aztán megszerettem a fanyar humorát. Egy kolléganőm mondta, hogy a humor egy túlélő tulajdonság és azt hiszem, hogy ebben nagyon igaza volt. Tényleg több olyan pillanatra is emlékszem, amikor épp elragadott volna a kétségbeesés, meg az önsajnálat, s a doktor úr egy kéretlen hozzászólása rántott ki belőle. A műtéttől kezdve, a terhesgondozáson át, egészen a szülésig, egy olyan támogató, megtartó, segítő háttérre leltem a személyében, ami mindig megnyugtatott, hogy ha épp van is valami baj, akkor a legjobb kezekben vagyok és foglalkoznak velem.

Korábban úgy gondoltam, hogy az állami egészségügy bizonyos területei ugyan siralmas állapotban vannak, azonban ez engem nem érint érdemben, mert azon kevés szerencsések egyike vagyok, akik a családjuk támogatásának köszönhetően, megengedhetik maguknak, hogy a legfontosabb ügyekben fizetős szolgáltatást vegyenek igénybe, magánrendelésre járjanak. Meggyőződésem volt, hogy az orvos is csak egy szolgáltatást nyújtó személy, akinek a szakértelme, továbbá az odafigyelése megfizethető.

Most úgy érzem, hogy van valami, amivel nem számoltam, s az nem más, mint az emberi tényező. A doktor úr személyében, elveszítettem egy erős szövetségest, aki a távolból kísért, de amikor kellett, mindig mellém lépett az élet országútján. Ez a veszteség, pénzzel nem pótolható. Távozásával egy olyan űrt hagyott, amit sehogy sem tudok kitölteni tízezresekkel. Választhatok magamnak egy másik orvost, aki szuper iskolákba járt, sok éves szakmai tapasztalata és rendkívül modern, felszerelt magánrendelője van, de nem lesz olyan többé egy se, akiről elmondható, hogy világra segített engem és a gyermekemet is. Ezt sosem felejtem el neki.