Beküldve:

Megérzések és a valóság – Fiú lesz, vagy lány?

A terhességem első néhány hetében csak az foglalkoztatott, hogy legyen szívhang és az orvos mindent rendben találjon az ultrahangon. Azonban, amint megnyugtatott a vizsgálat eredménye, illetve szép lassan rögzült a tudatomban a gondolat, hogy nekem kevesebb, mint kilenc hónap múlva TÉNYLEG gyerekem fog születni, rögtön elkezdett izgatni az is, vajon milyen nemű lesz a kicsi.

A férjemmel nem szenvedtünk sokat a névválasztással, nagyon rövid gondolkodás után dűlőre jutottunk. Pontosabban ő ésszerű keretek között szabad kezet adott nekem. Fontos volt, hogy mindkettőnk számára szerethető neveket találjunk, azonban míg nekem konkrét elképzeléseim voltak, addig a férjem inkább nyitott volt az ötletekre és határozottan csak azt tudta, milyen neveket biztosan nem akar.

Már az első trimeszterben megbeszéltük, hogyha lány lesz, akkor Ágnesnek hívjuk majd, ha fiú, akkor pedig Attilának. A férjem egyértelműen annak drukkolt, hogy fiú legyen. Én viszont, egy kislányra vágytam. Sőt nem csupán vágytam, hanem éreztem is, hogy biztosan kislány lesz. Sokszor előfordult, hogy esténként az ágyban fekve simogattam a hasamat és beszéltem a babához, de nem csak úgy általánosságban, hanem meg is szólítottam, hogy szia Ágikám. Az sem volt ritka, hogy a férjemmel ezen évődtünk. Én megsimogattam a hasamat, majd azt kérdeztem: Milyen napja volt ma az én kislányomnak? Aztán a férjem is megsimogatta a hasamat, de ő így szólt: Milyen napja volt ma az én kisfiamnak?

Biztos voltam a megérzésem helyességében, sőt egészen nagy légvárat kovácsoltam magamnak az anyai ösztön csalhatatlanságáról, amely már a terhesség során működésbe lép és egész egyszerűen mindent tud, mégis szerettem volna, ha a genetikai vizsgálaton megerősít a szonográfus. Csakhogy ebben a kérdésben nem voltunk egy hullámhosszon a férjemmel. Ő azt szerette volna, ha a gyermekünk neme meglepetés marad, vagyis csak a születés pillanatában derül ki, én azonban már a genetikai vizsgálatig hátralévő időt is alig bírtam kivárni. Köztes megoldásként, a barátaink javaslatára és a szuper szervezőkészségüknek hála, végül – bőven a vizsgálat után, de jóval a születés előtt – egy babaváró buli keretében tudhattuk meg azt, amit a velünk ünneplők többsége akkora már régen tudott.

A babaváró buli időpontjára, már tekintélyes méretű pocakkal rendelkeztem, így számtalanszor megkaptam a kérdést, hogy fiú lesz-e, vagy kislány. Amikor válaszoltam, hogy még nem tudom, mert meglepetés lesz, amiről csak a bulin hull le a lepel, akkor szinte mindig meghallgathattam az unalomig ismételt közhelyet, mi szerint, nem számít, csak az, hogy egészséges legyen. Na, ettől a falra tudtam volna mászni. Ez egy baromság, mert nyilván az egészség a legfontosabb, de egyszerűen hazugság az, hogy az ember neme nem számít. Hiszen, ha tényleg nem számítana, akkor nem is kérdezte volna meg. Gondoljunk csak bele, hogy nem szokás olyasmiről kérdezgetni a másikat, ami nem számít semmit se. Másrészt a nemünk számtalan konkrét dolgot meghatároz az életünkben, kezdve az eltérő fizikai adottságoktól, az érdeklődési körökön, a pályaválasztási lehetőségeken át, egészen a viselkedésmintákig. Tény, hogy senki sem a nemétől lesz értékes, vagy értéktelen. Minden férfi és nő egyformán sokat ér, de egyáltalán nem ugyanolyanok. Persze nehéz ezzel az egésszel bármit is kezdeni, hiszen tudom én, hogy a kérdező nem akart rosszat, hosszas filozófiai vitára, meg nyilván nem vágyott, csak udvariasan akart társalogni, akkor pedig fölösleges megbántani valami csípős megjegyzéssel. Mindenesetre, ha kitörölhetnék a világból legalább egy, klasszikusan terhes nőknek mondott zagyvaságot, akkor ez a mondat jó eséllyel indulhatna egy rendkívül szorosnak ígérkező versenyben.

Az anyai ösztönről még annyit, hogy mára azt gondolom, tényleg létezik, de nem azon az agyon idealizált, túlnagyított hollywoodi módon, ahogy az a filmekben, illetve a turbó anyák elbeszélésében megjelenik. Sokkal inkább tartom egy olyan megfoghatatlan dolognak, amely olyan ősi, mint maga az emberiség, bennünk szunnyad, végig elkísér, de csak egészen ritkán, az élet váratlan pillanataiban, apró, villanásszerű mozzanatokban nyilvánul meg.
Ahogy azt a blog címéből, már helyesen kikövetkeztethette a Kedves Olvasó, az anyai ösztön esetemben, bizonyosan nem jósképesség. Teljesen váratlanul ért, amikor a hatalmas karton dobozból kék lufik sokasága szállt fel. Először meg is rémültem kicsit, hogy te jó ég, mit tudok én majd kezdeni egy kisfiúval. Később azon gondolkodtam, hogy bármelyik vizsgálat tévedhet és 100%-os eredményt csak a születés ad. Annyira erős volt a megérzésem, hogy kislány lesz, sokáig nem tudtam elhinni, igenis tévedhetek ebben.

A babaváró buli nagyon jól sikerült, de a egyetlen percére sem emlékszem annyira élesen, mint arra a pillanatra, amikor hazaérve, a mínusz két fokban vártam, hogy a férjem kiszedje a sok-sok ajándékot a csomagtartóból, ő pedig ügyetlenül egyensúlyozott, ahogy kiemelte azt a hatalmas kartondobozt, amibe belezsúfoltunk mindent. Hiába fogta két kézzel, így is alig érte át, a szájából pedig majd kiesett a félig szívott cigaretta, mert egy percre sem tudta abbahagyni a vigyorgást, a boldogsága kiült az egész arcára. Én ránéztem, éppen sürgetni akartam, hogy haladjunk már, mert odafagyok, de amint találkozott a tekintetünk elnevettem magam, s bennem is szétáradt a felhőtlen vidámsága. Ekkor öntött el az érzés, hogy minden jó lesz úgy, ahogy lesz. És tényleg jó is lett. Imádom, hogy fiús anyuka lehetek. Ma már el sem tudom képzelni, mihez kezdenék egy kislánnyal. Bár benne van a pakliban, hogy később még erre is sor kerülhet, de ez már a távolabbi jövő zenéje…

Beküldve:

Édes álmom az első trimeszterben, ahogy megéltem a kisbabám jelenlétét

Mondják, hogy az idő relatív és kortól, nemtől, élethelyzettől függően, mindenkinek másképpen telik. Azt hiszem, ez különösen igaz a várandósság időszakára.

Emlékeim szerint, az első 12 hét alatt, mintha ólomlábakon járt volna az idő. A napok csak vánszorogtak egymás után. A terhességi tünetek aggasztó gyorsasággal váltakoztak. Hol terhesebbnek éreztem magam egy vajúdó nőnél is, hol meg csak nézegettem a pacákat az ultrahang képeken és nem tudtam elhinni, hogy valóban az én testemben fejlődik az a kicsi élet.

Nagyon vágytam rá, hogy valahogyan megérezhessem a babát, hogy kapcsolatba léphessek vele. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy a magzatmozgásokra még sokáig várnom kell, a babával való kapcsolatot, pedig nem kell megteremteni, mert az lényegében, már a fogantatás óta folyamatosan fennáll. Mégis nagyon zavart, hogy egyszerűen nem érzem őt. Kevés volt, hogy az agyammal tudom, ott van. Szerettem volna, valamilyen módon megélni a jelenlétét.

Számoltam a genetikai vizsgálatig hátralévő napokat. Lenyűgözött a lehetőség, hogy nem csak egy rövid orvosi vizsgálat erejéig, hanem negyed órán – sőt akár húsz percen át – egy nagy tévén nézhetem a férjemmel, a születendő gyermekünk minden apró mozzanatát. Azonban a genetikai vizsgálat időpontja a terhességem 13. hetére esett, én pedig már a 9. héten rémesen türelmetlen voltam.

Egy alkalommal az erkélyen beszélgettem a férjemmel, amikor megpillantottunk egy hullócsillagot. Ilyenkor kívánni valamit, épp olyan gyerekség, mint a szülinapi gyertyát elfújva, valami pozitív bekövetkezésében reménykedni, vagy egy szilveszteri csóknál az eljövendő sikeresebb évben bízni. Szeretem azt hinni, hogy olyan felnőtt vagyok, aki két lábbal áll a földön, s különben is, kinőttem már az efféle csacskaságokból. Mégis azon kaptam magam, hogy gyorsan behunyom a szemem és azt kívánom, bárcsak találkozhatnék valahogy a kisbabámmal.

Aznap éjjel csodálatos álmot láttam. Olyan volt az egész, mintha a víz alatt lennék és valahogy minden áttetszőnek tűnt, de belülről számtalan színben pompázott. A vízi növényektől karnyújtásnyira, de a mélységtől mégis távol lebegtem a vízfelszíne alatt, amikor a hasamra néztem és megpillantottam a magzatomat. A hasam buborékszerűen áttetsző volt, a kisbabám pedig, határozott körvonalai mögött, tömör színes buborékokból állt, de így is jól kivehetőek voltak a különböző testrészei, különösen az arca. Békésen lebegett a hasamban, majd a hasfalamhoz érintette a kezét, olyan módon, ahogy az ember egy ablaküveghez nyomja a tenyerét. Én a kezéhez igazítottam a tenyeremet, s beszélni kezdtem hozzá. Azt mondtam neki: Hát, szia, szia drágám! Annyira örülök, hogy itt vagy! Bár az arckifejezése nem volt kivehető, mégis azt éreztem, hogy vidáman lebeg. A hasamat kellemes melegség járta át ott, ahol a kezünk majdnem összeért. Egy pillanatra átéltem a boldogság, a harmónia, a-minden-a-legnagyobb-rendben-van-úgy-ahogy-van tökéletesen letisztult, végtelenül egyszerű, de igazán felemelő érzését.

Aztán felébredtem. Ahogy felültem az ágyban, valami elmondhatatlan béke járt át, de átéltem a csalódottságot is, hogy máris elillant az a csodás pillanat. Már hajnalodott, de a nap még nem bukkant elő a panelházak mögül. Tulajdonképpen átaludtam az egész éjszakát. Az álmom annyira, tartalmas volt, hogy mindent kitöltött, összességében mégsem lehetett több mint öt perc. Hihetetlen, hogy a legfontosabb dolgok ennyire gyorsan és megfoghatatlanul robognak át az emberen.

Mindenesetre be kell vallanom, hogy a legerősebb érzés, ami az ébredés után azonnal rám tört, egyáltalán nem volt ennyire elvont, meg magasztos. A vizelési inger volt az. Úgy éreztem, hogy rögtön ki kell jutnom a wc-re, különben bepisilek. Egy akrobata ügyességével vetődtem át a férjemen, majd egy rinocérosz finomságával téptem fel előbb a hálószoba, később a mellékhelység ajtaját. A wc-n ülve pedig, azt vettem észre magamon, hogy mosolygok, sőt inkább vigyorgok, olyan szélesre húzom a számat, hogy szinte fáj. Megmagyarázhatatlan jókedvem lett, mely még napokon át elkísért. Annyira feltöltődtem, hogy egész hétre elég lett a lendületem. Egy időre a reggeli extrém fáradtságom is eltűnt.

Az álmom legjelentősebb következménye mégis valami egészen más volt, nem a fáradtsághoz volt köze. Sokkal inkább, egy általános nyugalom szállt meg, mert nem aggódtam többé a terhességi tüneteim miatt. Ha átmenetileg el is tűntek, tudtam, hogy vissza fognak jönni. Nem volt már olyan érzésem a várandósságom alatt, hogy nem is vagyok igazán terhes. Nagyon is terhes voltam, hiszen már a kisbabámmal is találkoztam.

Az igazsághoz hozzátartozik, ezért fontos megjegyeznem, hogy az álmom napján néztünk egy természetfilmet a vízi élővilágról, illetve lejátszottunk egy olyan videót is, amely nagyon részletesen bemutatta az embrió fejlődését az első pillanatoktól kezdve, egészen a születés előtti állapotig.

Szóval, ha racionálisan akarom nézni, akkor tekinthetem úgy, hogy a napközben megtekintett tartalmak és a babával való találkozás iránti vágyam, együttesen eredményezték az aznap éjjel látottakat. Azonban felfoghatom akképpen is, hogy a hullócsillagnak köszönhetően, valóra vált a kívánságom, s a születendő gyermekem lépett velem kapcsolatba. Vagy elengedhetem azt, hogy a megélt jelenséget megmagyarázzam, illetve bekategorizáljam és egyszerűen örülhetek annak, hogy pontosan azt kaptam meg, amire akkor, a leginkább szükségem volt.

 

Beküldve:

Kismamapara a köbön, meg az első orvosi vizsgálat

A kereskedelmi forgalomban kapható terhességi tesztek teljes palettájának felvásárlása után, időpontot foglaltam a nőgyógyászomhoz 2018 augusztusának közepére.

Hiába olvastam egy csomó szakirodalmat és hiába kérdeztem ki a tapasztalt anyuka ismerőseimet, mégsem tudtam tovább várni az első orvosi vizsgálattal. Minden vélemény teljesen egybehangzó volt azt illetően, hogy egy maximum három hetes terhességnél, a doktor semmi érdemlegeset nem fog még látni az ultrahangon. Legkorábban 6 hetesen érdemes elmenni, mert igaz, hogy avatatlan szemmel akkor is csak nagyon keveset lehet látni, de már legalább van mit látni és egy nőgyógyász rengeteg fontos információt ki tud hámozni az ultrahangos képből, valamint a manuális vizsgálat tapasztalataiból.

Borzasztóan be voltam zsongva és megőrjített a bizonytalanság. A számtalan pozitív teszt, a szuper erős második csíkok egész garmadája sem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjak. Valami több kellett. Valami konkrétabb, illetve részletesebb.

Akkor természetesnek éreztem az állandó aggodalmat meg a folytonos tépelődést, a latolgatást, hogy ha ez van, akkor mi lesz, ha pedig amaz, akkor mi történik, mostanra azonban úgy gondolom, hogy a saját, fantáziálásra hajlamos agyam szüleményein túl, több külső tényező is szerepet játszott a túlzott izgalmam kialakulásában.

Meggyőződésem, hogy elsősorban az interneten olvasottak voltak rám rossz hatással. Hatalmas közhely, hogy, ha bármi egészségügyi kérdésed van, akkor arra semmiképpen ne keress rá a neten, mert maximum öt perc múlva azt a választ fogod találni, hogy a biztos halál vár rád. Ez épp olyan általános igazság, mint, hogy a kóla és a hozzá hasonló, szénsavas cukros üdítők rendszeres fogyasztása nagyon egészségtelen. Mégis temérdek mennyiségű üdítőitalt adnak el mindennap világszerte, s épp így, az emberek jelentős része sem képes megállni, hogy ne olvasson egy kis gyakori kérdéseket, vagy web beteget, esetleg orvos válaszolt, ha érdekelt a témában. Nos, én érdekelt voltam és az első trimeszterre vonatkozó életmód tanácsok, a jellemző terhességi tünetek, valamint az új élet fejlődésének meghatározó mozzanatai között keresgélve, hihetetlenül hamar szembe jöttek a különböző horror sztorik. Dunát lehetett rekeszteni a méhen kívüli terhességekről, továbbá a váratlan, sőt megmagyarázhatatlan vetélésekről szóló tartalmakból, a tudományos értekezésekből éppúgy, mint a személyes beszámolókból.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy mindenki dugja homokba a fejét és gondolja azt, hogy vele úgysem történhet semmi rossz. Sőt rendkívül hasznosnak tartom, hogy ma már a vetélés nem számít tabutémának és sokan sokféle módon mernek beszélni az esetleges komplikációkról, illetve az őket ért traumákról. Mindazonáltal azt tapasztaltam, hogy az igényes tartalmak mellett, számos olyan cikk, bejegyzés, hozzászólás is megtalálható, amely kizárólag arra alkalmas, hogy jól megijessze a kismamákat. És legyünk őszinték, újdonsült kismamaként, az első gyermekünket várva igencsak nehéz objektíven, s a kellő forráskritikával hozzáállni egy olyan megjegyzéshez, amely szerint a terhességi tünetek hirtelen átmeneti eltűnése hormonproblémára utal és a vetélés biztos előjele.

Számomra meglepő módon, nem csupán a virtuális világban, hanem reggelente a buszon, a közértben, a különböző társasági összejöveteleken, sőt még a baráti beszélgetések során is, számtalanszor tapasztaltam az indokolatlan félelemkeltést. Valahogy a környezetemben mindenkinek volt egy olyan története, ami durva vetélésről, horror szülésről, netán súlyos betegen, vagy halva született babáról szólt. Egyszerűen megdöbbentő, milyen sok ember érzett késztetést arra, hogy a fenti típusú történeteit éppen egy leendő anyukával ossza meg. Megjegyzem, hogy ez nem elsősorban ebben a korai időszakban volt meghatározó, (hiszen kezdetben, csak kevesen tudtak a várandósságomról), hanem az egész terhességem alatt átfogóan jelent meg. Nem hiszem, hogy bárki szándékosan ártani akart volna nekem, viszont az a véleményem, hogy sajnos általánosan jellemző módon, az embereknek kontrollálatlanul ömlik ki a szájukon, ami épp az eszükbe jut és bele sem gondolnak, abba, hogy tulajdonképpen kihez is beszélnek, illetve mit, hogyan mondanak neki, s az milyen hatással lehet rá.

Visszatérve az első nőgyógyászati vizsgálatra, fogalmam sincs mit vártam tőle, de az biztos, hogy semmi reálisat. Az aggodalmaim, a kételyeim eloszlatására, s lényegében egy garanciára vágytam arról, hogy minden rendben lesz.

Az orvosom elmondta, hogy felritkulást lát az ultrahangon, ami egyrészt nagyon jó jel, mert arra utal, hogy a beágyazódás a megfelelő helyen történt, másrészt ennél többet jelenleg nem tud mondani, menjek vissza két hét múlva. Feltettem még néhány kérdést, amik az internetes rémtartalmak olvasása nyomán merültek fel bennem. A doktor mindegyikre türelmesen válaszolt, majd szigorúan nézett rám és következőket mondta: „Most azonnal be kell fejeznie ezt a túlzott böngészést, mert tönkre fogja tenni vele az egész terhességét. Ha konkrét kérdése van, akkor azzal forduljon hozzám és megbeszéljük. Ha olvasni szeretne a témáról, akkor ajánlok néhány informatív, minőségi könyvet. De, higgye el, hogy az interneten fellelhető mindenféle ellenőrizhetetlen tartalom kontrolálatlan fogyasztása kifejezetten ártalmas. Káros hatással lehet Önre és a babára nézve is.”

Akkor nem tetszett, hogy kioktat, meg mit képzel, hogy majd megmondja a tutit és helyettem eldönti, mit olvassak. Ma már úgy látom, hogy teljesen igaza volt. A terhesség, valamint a szülés témájában kizárólag előzetesen megszűrt tartalmat érdemes olvasni. Ami pedig a való világban meghallgatható, kéretlen horror sztorikat illeti… Nos most sincs rá igazi receptem, azon túl, hogy le kell állítani a mesélőt azzal, ne haragudj, de én ilyesmiről nem szeretnék hallani.

 

Beküldve:

Az utolsó gyermekmentes nyaralás és az a bizonyos pozitív teszt

 

Ahogy a korábbi években, úgy 2018 augusztusában is, nyaralni mentünk a barátainkkal Balatonlellére. Ennek az egyhetes bulizás-fürdőzés-evés-ivás-kifulladásig programnak, akkora már fél évtizedes hagyománya volt, azonban ez volt az első olyan alkalom, hogy tudtam, nem ihatok majd egy korty alkoholt sem. A nem ihatok persze egy nagyon pontatlan megfogalmazás, mert tulajdonképpen ihattam volna, legalábbis egy keveset biztosan.

Meggyőződésem, hogy nincs olyan kutatási eredmény, vagy komolyan vehető orvosi intelem, mely szerint a megtermékenyített petesejt beágyazódását érdemben befolyásolja, ha a leendő anyuka megiszik egy nagyfröccsöt félédes fehérborból. Ettől függetlenül én úgy éreztem, hogy ennyi a minimum, amit megtehetek, és amit meg is kell tennem a születendő babámért, ha tényleg komolyan gondolom a gyermekvállalást. És tényleg komolyan gondoltam. Akkora már hónapok óta szedtem a vitaminokat, igyekeztem a megszokottnál egészségesebben étkezni, felfüggesztettem az alkalmi dohányzásomat és jelentősen mérsékeltem a szervezetembe vitt koffein mennyiségét is.

A nyaralás előtt néhányan megkérdezték tőlem, hogy biztosan jól fogom-e érezni magam teljesen józanul, egy héten át összezárva olyan emberekkel – akik némi túlzással élve – állandóan ittasak egy kicsit. Én persze csak lazán legyintettem, hogy nem lesz semmi gond, mert egyrészt nem leszünk igazából összezárva, másrészt nekem nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy remekül szórakozzak. Azt gondoltam, hogy tény, ami tény, ez egy bulizós nyaralás, de nekem jó buli lesz pia nélkül is. Hát, nem lett…

A baráti társaságunk minden tagja egy omladozó diákszállón lakott, amelynek hamisítatlan szocreál hangulata, saját partszakasza és hihetetlenül alacsony ára számunkra is vonzó volt, azonban tekintettel arra, hogy a nagytestű keverékkutyánk is velünk utazott, nekünk más szállás után kellett néznünk. Egy jó állapotú, otthonos kis panzióban rendezkedtünk be, ahol a tulajdonos nagy állatbarát volt, így örömmel fogadott négylábú vendégeket is. Körülbelül negyed órás, maximum 20 perces séta választott el minket Balatonlelle központjától, valamint a többiek szálláshelyétől. Ez a kis gyaloglás délelőtt, illetve délután, különösen evés előtt vagy után, kifejezetten jól esett, de késő este, sőt inkább éjszaka, valamint hajnalban fáradtan, már kellemetlenül hosszúnak tűnt.

Eleinte élveztem a közös programokat, legjobban a fürdőzést és a különböző éttermi finomságokat, továbbá este kiváló szórakozást biztosított a dalos kedvű, egyre nagyobb hangú, pirospozsgás arcú társaságunk. Azonban telt-múlt az idő és nekem meglepően hamar elfogyott a cérnám. A negyedik nap estéjére már mindennel bajom volt. Kezdetben csak mosolyogtam, amikor többen is megpróbáltak rám tukmálni egy kis alkoholt, mondván valószínűleg úgysem vagyok terhes, ha meg mégis, akkor ennyitől biztosan semmi baja sem lesz a babának. Később már dühített és bántott a viselkedésük. Mérges voltam, mert úgy éreztem, hogy nem érzik át a helyzetemet. Különösen a pesszimizmusuk bántott, hogy azt pedzegetik, úgysem vagyok terhes, mert a hirtelen megjelenő pattanásaim, illetve a feszülő, kissé megduzzadt melleim miatt, én is inkább a közelgő menstruációmra, mint a terhesség első jeleire gyanakodtam. Irritált, hogy a férjem sokat sörözik és dohányzik is. Nehezteltem rá, amiért nem változtatott igazán az egészségtelen szokásain. Idegesített, hogy olyan sokat kell egyeztetni a közös programokért valamint, hogy van, amiről pusztán azért maradunk le, mert távol van a szállásunk a többiektől.

Emlékszem, hogy ezen a bizonyos negyedik napon az egész társaság átment egy másik balatoni településre valami rock fesztiválra. Minket részben hidegen hagytak a fesztivál fellépői, részben pedig, borsosnak találtuk a belépődíjat, az ottani étel-ital árakról már nem is beszélve, így a szállásunkhoz közeleső strandra sétáltunk ki a férjemmel, kettesben. Ő nem egy úszóbajnok típus és kevéssé kedveli a mélyvizet, ezért a parton maradt sörözni meg újságot olvasni, míg én beúsztam. Ahogy a lemenőnap fényének melegében fürdőzve egyre távolodtam a parttól, vártam, hogy elöntsön az a nyugalom, az a harmónia, amit számomra csak a természetes vízben való úszás tud nyújtani.

A nyugalom sajnos elkerült, ellenben a fejemben kavargó ezernyi gondolat egyre zavarosabb örvénnyé duzzadt. Rám törtek a kétségek, hogy mi van, ha valami eddig ismeretlen nőgyógyászati problémám van, mi van, ha a férjemnél van valamilyen akadály és főképp, hogy mi lesz, ha nem csak ez a hónap, de az összes következő is sikertelenül telik el. Hirtelen úgy éreztem, hogy a környezetemben mindenki bunkó és ostoba, engem pedig, senki sem ért meg. Egy-két perc alatt borzasztóan zaklatott lettem. Nagyon szélsőséges elképzeléseim voltak. Felindultságomban teljesen elveszítettem a realitás érzékemet. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy mennyire indokolatlanok, illetve alaptalanok a félelmeim, hiszen még csak két hónap telt el az esküvőnk óta, vagyis ez még csak a második hónap lesz, amikor próbálkozunk. Azt sem érzékeltem, hogy mennyire eltúlzom mások beszédének, valamint viselkedésének a jelentőségét. Elöntöttek a saját viharos érzelmeim hullámai, s amint kiúsztam a partra, az egészet rázúdítottam a férjemre. A kirohanásomnak egy egészestés szócsata lett az eredménye és, hogy finoman fogalmazzak, egyikünknek sem az volt a legvidámabb nyári éjszakája.

Akkor még nem sejtettem, de mostanra biztos vagyok benne, hogy nálam ez volt a terhesség első markáns jele. A fent részletezett rendkívül erőteljes hangulatingadozás olyasmi, amit sem azelőtt, sem azóta nem éreztem. Számos cikket olvastam a terhesség egyénenként eltérően megnyilvánuló első jeleiről, de ez az egy valahogy kimaradt. Talán azért nem írtak róla, mert olyan nehezen körülhatárolható érzés, amit (ahogy szinte bármi mást is) könnyen rá lehet fogni a közelgő menstruációra. Mindenesetre utólag elemezve az akkor történteket, jelentős különbséget vélek felfedezni a havi vérzéssel előforduló esetleges fokozott érzékenység és az általam megélt érzelem-cunami között.

Az előző napi események hatására, reggel eldöntöttem, hogy én bizony nem fogok tovább bizonytalanságban őrlődni, elegem van a negatív gondolatokból, s különben is, eljött már az ideje, hogy a nagy önmegtartóztatásomat feladva, jól szétcsapjam magam némi vodkaszóda citrommal. Egy szó, mint száz útban a többiek szálláshelye felé beugrottam a patikába, hogy vásároljak egy 10-es érzékenységű terhességi tesztet, ami már a kimaradó menstruációt megelőzően is képes kimutatni a vizeletben lévő HCG-t.

A barátaink éppen a strandra készülődtek, amikor megérkeztünk a szocreál üdülőbe. Miközben mindenki pakolászott és/vagy matracot fújt fel, én gyorsan besurrantam a közepesen undorító állapotú wc-be egy műanyag pohárral, meg egy terhességi teszttel a kezemben.  Pisilés közben arra gondoltam, hogy nem csak a pia, hanem egy szál mentolos cigaretta is nagyon jól esne. Az arcomon lévő pattanások, a feszülő és duzzadt mellek, a napok óta érlelődő pesszimista gondolatok miatt, meg voltam győződve a negatív eredményről. Szinte csak biztos, ami biztos alapon csináltam meg a tesztet, úgy éreztem nem kérdés, hogy mit fog mutatni. Annyira nem számítottam a pozitív eredményre, hogy elsőre nem is tudtam értelmezni a halvány, de jól látható második csíkot. Ahogy kimentem a mellékhelyiségből, a barátnőimmel egyszerre hárman görnyedtünk a teszt és a kihajtogatott használati utasítása fölé, hogy megdöbbenve állapítsuk meg, az márpedig pozitív. Erre a hírre, a férjem is abbahagyta a dohányzást és bejött az erkélyről, hogy a saját szemével nézze meg a rózsaszín csíkokat.

Rögtön megbeszéltük, hogy egy teszt az nem teszt és visszarohantunk a patikába egy ugyanolyan, illetve egy eltérő márkájú tesztért. Egyáltalán nem kellett pisilnem, de mindent megtettem, hogy kipréseljek magamból néhány cseppet a kis pohárba. Az első tesztnél halványabb, de jól látható második csík jelent meg, amit mindannyian komolyan vehető eredménynek ítéltünk. Az öröm, meg a döbbenet érzése volt, ami egyszerre áthullámzott az egész társaságon és, amit természetesen a férjemmel éltünk át a legintenzívebben.

A megilletődés percei hamar elmúltak és kezdődött az élcelődés, hogy jobban tesszük, ha elfelejtjük az eddigi életünket, mert mostantól 20 év rabszolgaság vár ránk. Közben mindenki felkészült a strandolásra, így matracokkal és ellátmánnyal felszerelkezve elindultunk a partra. Ahogy sétáltunk, a férjem gyengéden átkarolta a derekamat, s elmesélte, hogy hányingere volt az izgalomtól, amikor elmentünk megvenni a második tesztet, de most nagyon boldog. Én alig mertem elhinni az egészet és igencsak különböző érzelmek rohantak meg egyszerre. Őszintén megdöbbentett, valamint hihetetlenül boldoggá tett a pozitív eredmény, de azonnal aggódni kezdtem, illetve borzasztóan izgultam, mind a közeli, mind a távoli jövőnk miatt.

Ekkora már sokat olvastam a terhességről, többek között arról is, hogy nem javasolt a kimaradó menstruációt megelőzően tesztet csinálni, mert ennyire korai szakaszban, még minden bizonytalan, vagyis rengeteg a kémiai terhesség, ami még azelőtt ér véget, hogy igazán elkezdődhetett volna, azonban ezt alapesetben a leendő anyuka észre sem venné, tehát bele sem élné magát, ha nem sietné el a tesztelést. Szóval igyekeztem nem túlságosan lelkesedni, hogy elkerüljem az esetleges csalódást, de ez egyáltalán nem volt lehetséges, hiszen rögtön megjelent a lelki szemeim előtt, ahogy elújságolom a nagy hírt a családomnak, a barátaimnak, a kollégáimnak. Láttam, ahogy a kezemben tartom az újszülöttet, később pedig, az ágya fölé hajolva nézem, miközben alszik.

Már nem volt visszaút. Fél óra alatt megváltozott az egész életünk. A nagy izgalomra jól esett volna elszívni egy szál cigarettát, vagy meginni egy pohár bort. Amint ez eszembe jutott, hirtelen tudatosult bennem, hogy én most nem csak egy nyaralás idejére, hanem évekre búcsúzom a pörgős, bulizós, egészségtelen, kellemesen spontán, fiatalos életstílusomtól. Vettem egy mély levegőt, vártam az érzést, hogy sajnálom, megijedek, vagy máris hiányérzetem lesz. De nem jött semmi. Nem bántam egyáltalán. Tudtam, hogy az új életem is lesz olyan pörgős, mint a régi, csak egészen másképp.

Egy szó, mint száz, rendkívül intenzív és szélsőséges érzésekben gazdag pillanatok jellemezték az utolsó gyermekmentes nyaralásunkat. Annyi biztos, hogy teljesen másképp képzeltem el azt a bizonyos pozitív tesztet, meg az első bejelentést. Voltak apró cipőcskékkel, feliratos pólókkal, illetve romantikus vacsorával kapcsolatos elképzeléseim, amiket úgy húzott át az élet forgatókönyvírója, mintha soha nem is léteztek volna. Ettől függetlenül örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy, mert valójában sokkal jobban illik hozzánk ez a történet, mint bármilyen cukormázas tündérmese. Alig várom, hogy, amint elég nagy lesz elmesélhessük Atesznak, milyen váratlan módon tudatta velünk az érkezését.

 

Beküldve:

Tervezési szakasz, avagy teherbeesni önazonosan

A gyermekvállalás önmagában is egy nagyon megosztó téma. Tapasztalataim szerint, mindenkinek rendkívül markáns véleménye van azzal kapcsolatban, hogy kiknek, mikor és milyen körülmények között ideális szülővé válniuk. Az emberek közötti személyiség- és temperamentumbeli különbség, pedig maximum annyiban merül ki, hogy egyesek minden körültekintés, illetve empátia nélkül hangoztatják úton, útfélen az elképzeléseiket, míg mások udvariasan becsomagolják, vagy egyszerűen csak megtartják maguknak a témával kapcsolatos álláspontjukat. Mindenesetre ez az a kérdés, pontosabban kérdéskör, ami senkit sem hagy hidegen, és amivel az életében legalább egyszer mindenki szemben találja magát.

Én a húszas éveim kellős közepén, a 2017. év telén – az esküvőm szervezésének lázas igyekezete közben – kezdtem el ízlelgetni, a jövőbeni anyaságom gondolatát. Sokat beszélgettem erről, a vőlegényemmel, a barátaimmal és a családommal is. Az a típus vagyok, aki szeret mindent kézben tartani, s bár nem áll tőlem távol a spontaneitás sem, fontos számomra, hogy az életem nagyhorderejű mérföldköveit, már jó előre láthassam. Szeretek tervezni, utánajárni, felkészülni. Régen megtanultam, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró és a legkidolgozottabb tervet is egy pillanat alatt keresztülhúzhatja bármilyen apróság, azonban úgy, illetve akkor érzem jól magam, ha megélhetem, hogy én minden elképzelhetőt megtettem a dolgok lehető legjobb alakulása érdekében. Ahogy a gimnázium utolsó évében már rendszeresen nézegettem az egyetemi órarendeket, úgy az esküvőm előtt három hónappal már több könyvet is elolvastam a terhességről és elkezdtem egy speciális vitaminkúrát is, hogy mire elkezdünk próbálkozni, addigra feltöltődjenek a vitaminraktáraim.

Ma nevetségesnek érzem, hogy ilyesmivel foglalkoztam, de akkoriban nagyon zavartak a környezetemből érkező jó indulatú közhelydurrogtatások, úgy, mint a „ne görcsölj rá, akkor biztos hamar összejön”, valamint a „nem szabad ezzel ilyen sokat foglalkozni, mert pont amiatt nem fog sikerülni, hogy túlpörgöd”, végül, de nem utolsó sorban, pedig a „mindennek akkor jön el az ideje, amikor el tudod engedni”. Meggyőződésem, hogy kívánni sem lehetett volna probléma mentesebb, vagy gyorsabb teherbeesést, mint amilyen az enyém volt, de az biztos, hogyha újra belevágnék, akkor néhány dolgot teljesen másképp csinálnék. Például csak a hozzám legközelebb álló, nagyon szűk körnek mesélném el, hogy mire készülünk a férjemmel, így megspórolnám magamnak az olyan vélemények meghallgatását, amelyekre nem vagyok kíváncsi.

Azt szokták mondani, hogy az agy arra fókuszál, azt keresi a környezetben, ami aktuálisan foglalkoztatja az embert, vagyis, ha valaki házat szeretne venni, akkor állandóan eladó ingatlanokba fog botlani az utcán sétálva, az internetet böngészve, továbbá számos házeladásról/vásárlásról szóló beszélgetést fog lefolytatni, ily módon rengeteg történetet fog rövid időn belül megismerni. Én is ekképpen jártam a gyermekvállalással kapcsolatban. Néhány éve még elsősorban a biológia órán tanultakra korlátozódtak a szüléssel kapcsolatos ismereteim, ellenben mára a személyes tapasztalatomon túl, nagyon sok szüléstörténetet ismertem meg, és így van ez a teherbeesés történetekkel is.

Számos esetben előfordult, hogy valakinek olyan egészségügyi problémája volt, ami miatt nagyon alacsony volt az esélye, hogy természetes úton teherbe essen, mégis hihetetlenül keveset kellett várnia a pozitív tesztre. Nem ritka az sem, hogy egy pár mindkét tagja egészséges és elvileg minden rendben van, mégsem jön össze a baba a kitartó próbálkozás ellenére sem. Van olyan is, aki majd szétrobban, az állandó feszültségtől mégis azt veszi észre magán, hogy állapotos, míg mások sokat tesznek a lelki, illetve mentális egészségükért és nagyon kiegyensúlyozottak mégsem láthatják soha, azt a várva várt második csíkot.

Meggyőződésem, hogy a nyilvánvaló biológiai folyamatokon túl senki sem tudhatja, pontosan mitől függ a fogantatás sikeressége. Úgy is mondhatnám, hogy a teherbeesésnél van egy mindent eldöntő X faktor, amit sehogyan sem lehet befolyásolni. Éppen ezért, számomra minden várandósság történetnek az a tanulsága, hogy az ember nem tehet mást, minthogy önazonos marad, és ahogy más élethelyzeteket, úgy a babavárás időszakát is, a saját személyiségének megfelelően éli meg. Ezalatt azt értem, hogy aki laza, spontán típus és szeret sodródni az árral, az akkor jár a legjobban, ha a családalapítás során sem erőltet magára egy túlzott tervezettséget, s nem próbálja rögtön a számolgatás, hőmérőzés, ovulációs teszt, időzített együttlétek szűk keretei közé szorítani magát és a társát is. Ellenben akinek fontos a kiszámíthatóság, a kontroll, valamint a buzgó tervezés, az nyugodtan kezdjen el korán vitamint szedni, s ne érezze magát túlpörgöttnek attól, hogy ovulációs tesztet vásárol a patikában.

Ezt a bejegyzést intelemnek szánom saját magam számára, hogyha egyszer majd újra babázni szeretnék, akkor ne felejtsem el, hogy minden kezdet más, de minden kezdetet úgy kell megélni, ahogy az éppen akkor belülről fakad és ebben a kérdésben nem szabad a környezet jó tanácsait figyelembe venni semmilyen szinten.

Beküldve:

Első lépésem egy (remélhetőleg) hosszú úton

Köszöntelek Kedves Olvasó!

Egy fiatal anyuka vagyok, aki a férjével, a kisfiával és a kutyájával él Budapest külvárosában. Az alábbiakban rólunk, rólam, a családi életünkről, elsősorban a szülőségről, a gyermeknevelésről és az anyaságról lesz szó. Már több, mint hat hónapja – de sokszor olyan, mintha tegnap lett volna – hogy megszületett Atesz, a kisfiam. Úgy érzem, hogy a közelmúltban és most is, egy nagyon különleges időszakot élünk meg, amit érdemes megörökíteni.

Mindenről, amit írni fogok elmondható, hogy elfogult, részrehajló és szubjektív, de nem is szeretném, hogy ez másként legyen, hiszen  ezt a blogot részben visszaemlékezésnek, részben pedig, a mindennapjainkról készült pillanatfelvételnek szánom. Ahogy egy fénykép is a fotós szemével mutatja meg a világot, úgy egy naplótól sem várható több, minthogy az írója elméjének labirintusában kalauzoljon.

Korábban elkezdtem egy kis könyvbe naplót vezetni arról, hogyan élem meg a terhességet, de az nagyon töredékesre sikeredett, illetve félek, hogy az állandó pakolás, rendezkedés és a közelgő költözés során, végül az elveszett félpárzoknik szigetén fog kikötni az irományom. A szó elszáll, a könyvek elveszhetnek, de ami az interneten egyszer megjelenik, az bizony soha el nem tűnik, és tulajdonképpen, ezért döntöttem a blogolás mellett.

Szeretném azt az új szokást bevezetni az életembe, hogy mindennap írok lehetőség szerint egy órát, de minimum 30 percet. A lelkesedésemmel sohasem volt gond, de a kitartással akadtak már problémáim, mindenesetre igyekezni fogok. Egy szó, mint száz, ez a blog egy kísérlet és remélem sikeres lesz. Ha pedig rajtam, valamint a családomon kívül bárki más is elolvassa és esetleg szórakoztatónak találja, az már csak hab a tortán. 🙂